Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. A fehér fóka

2010.04.25

10. A fehér fóka

Te fókafióka, az éj beborít már,
       zölden ragyogó vizeink feketék.
A Hold a habok tarajára lesétál,
       zúgás teletölti a part üregét.
Rengő habok árja neked puha párna,
       apró uszonyos, kucorodj le, pihenj!
Ne jöjjön a cápa, se szél suhogása,
       tengerhintán aludjál szelíden!

Fóka-altatódal


Sok esztendeje már annak, hogy ez az eset megtörtént, egy Novasztosna vagy másként Észak­keleti Fok nevű helyen, Szent Pál szigetén, messze, messze a Bering-tengeren, Limmersin, a téli ökörszem mondta el nekem, amikor a szél odafújta egy Japán felé haladó gőzös kötél­zetére. Levettem szegénykét, kabinomba vittem, melengettem, etettem néhány napig, amíg annyira meg nem erősödött, hogy visszaröpülhessen Szent Pál szigetére. Igen-igen furcsa kis madár ez a Limmersin, de az igazmondáshoz - ahhoz ért.

Novasztosna vidékén csak az fordul meg, akinek dolga van ott, rendes dolga pedig senki másnak nincs, csak a fókának. Nyári hónapokban százával, ezrével jönnek a hideg, szürke tengerről, mert a novasztosnai part a világ minden más helyénél alkalmasabb a fókáknak.

Tudta ezt Kaffogó, s akármerre volt is, minden tavasszal elúszott Novasztosnába, egyenesen, mint egy torpedóhajó, s egész álló hónapig verekedett társaival, hogy jó helyet kapjon a szik­lákon, minél közelebb a tengerhez. Kaffogó tizenöt esztendős, hatalmas, szürke bundás fóka volt, szinte sörényt viselt a vállán, s hosszú, veszedelmes ebfogak álltak ki a szájából. Ha mell­ső uszonyaira támaszkodva fölegyenesedett, több mint négylábnyira emelkedett a föld fölé; súlya pedig - ha ugyan valakinek lett volna annyi bátorsága, hogy megmérje - közel járt hétszáz fonthoz. Egész teste vad küzdelmek nyomait viselte, de mindig kész volt arra, hogy új küzdelembe elegyedjék. Fejét félrehajtotta, mintha nem merne ellenfelével szembenézni; aztán előrevágta gyorsan, mint a villám - s amikor hatalmas foga már benne volt a másik fóka nyakában, próbálhatott az menekülni - hiába.

De azért Kaffogó sohasem üldözte a megvert fókát, mert ezt tiltották a Tengerpart Törvényei. Neki csak az kellett, hogy helye legyen a tenger mellett a családjának, de mert minden tavasszal negyven-ötvenezer másik fóka is ugyanerre a célra törekedett, hát a parton vége-hossza nem volt a félelmetes üvöltésnek, ugatásnak, kaffogásnak, vonításnak.

Egy kis emelkedésről, amelyet Hutchinson Dombjának neveztek, három és fél mérföldnyi területen lehetett végiglátni, amely telis-tele volt verekedő fókákkal; a parton megtörő hullá­mokban egymást érte a kifelé igyekvő, verekedni készülő fókák feje. Verekedtek a vízben, verekedtek a homokban, verekedtek a fókatanyák simára koptatott bazaltszikláin; mert éppen olyan ostobák és összeférhetetlenek voltak, mint az emberek. Az asszonyaik sohasem jöttek a szigetre május vége vagy június eleje előtt, mert eszük ágában sem volt, hogy darabokra tépessék magukat; a fiatal, két-három-négy esztendős fókák pedig, kik családot még nem alapítottak, bementek a szárazföldre, vagy fél mérföldet bukdácsolva a verekedők sorain keresztül; seregestül, csordástul játszadoztak a homokdombok közt, s letapostak minden szál zöld növényt, ami a föld alól kimerészkedett. Ezeket Hollusikinak, legényeknek hívták, s csak Novasztosnában voltak vagy két-háromszázezren.

Egy tavaszi napon Kaffogó éppen a negyvenötödik verekedésével végzett, amikor Matka - szelíd, sima szőrű, kedves szemű felesége - kibukkant a tengerből. Kaffogó megragadta a nyakszirtjénél, s lecsapta elfoglalt tanyájára, nyersen rákaffogva:

- Már megint későn jössz, mint rendesen! Hol voltál?

Kaffogó semmit sem szokott enni abban a négy hónapban, amit a tengerparton töltött, s így rendesen rosszkedvű volt. Matkának volt esze, hogy ne feleseljen vele. Körülnézett, és azt búgta:

- Milyen kedves vagy! Megint a régi helyünket foglaltad el!

- Meghiszem azt - mondta Kaffogó. - Nézz csak rám!

Összevissza volt karmolva, és húsz helyen is vérzett; félszemére majd megvakult, oldaláról cafatokban lógott a bőr.

- Ó, ti férfiak, ti férfiak! - sápítozott Matka, hátsó uszonyával legyezgetve magát. - Miért nem tudtok észretérni, hogy békésen válogassátok ki a helyeteket? Olyan vagy, mintha a Gyilkos Bálnával verekedtél volna.

- Hiszen egyebet se tettem május közepe óta, csak verekedtem. A tengerpart átkozottul zsúfolva van az idén. Legalább száz Lukannon-parti fókával találkoztam, aki mind tanyát keresett. Miért is nem marad mindenki ott, ahová való?

- Gyakran gondoltam már, hogy sokkal boldogabbak lennénk, ha a Vidra-szigetre költöznénk erről a zsúfolt helyről - mondta Matka.

- Eh, a Vidra-szigetre csak a legények járnak! Ha odamennénk, azt mondanák rólunk, hogy megijedtünk. A látszatra is kell ügyelni, drágám.

Kaffogó büszkén szegte hátra fejét kövér válla közé, s úgy tett, mintha aludnék néhány pilla­na­tig, de egész idő alatt azt leste, mikor kell újra verekednie. Most, hogy valamennyi fóka asszo­nyostul a szárazföldön volt, lármájuk mérföldekre elhallatszott a tengeren a leghan­go­sabb viharban is. Legkevesebb egymillió fóka volt a parton - öregek, anyák, kisbabák, legé­nyek. Verekedtek, tülekedtek, bőgtek, mászkáltak, játszadoztak; bandástul, seregestül mentek el a tengerhez, és tértek vissza onnét; heverésztek minden talpalatnyi földön, ameddig a szem ellátott; csapatosan csatároztak egymással a ködben. Novasztosnában majdnem mindig köd van, csak néha bukkan elő a nap, s ilyenkor kis időre gyöngyös, szivárványos színben ragyog minden.

Kotik, Matka kicsikéje, ebben a zűrzavarban született meg. Csupa fej és váll volt, s a szeme fakó, vizeskék színű, mint a kisfókáké rendesen; de a bundájában látszott valami, amit az anyja nagyon erősen szemügyre vett.

- Kaffogó - szólalt meg végül -, fehér lesz a kicsikénk!

- Tyű, üres kagyló és száraz tengerifű! - horkant fel Kaffogó. - Sose volt még a világon fehér fóka.

- Nem tehetek róla - mondta Matka -, hát ezentúl majd lesz - és elénekelte azt a hosszú, búgó fókaéneket, amellyel a fókamamák szokták elaltatni a kicsikéjüket.

Ne ússz, míg nem vagy hathetes:
uszonyod süllyed, tarkód is vele.
Kinn jégvihar ver, bálna les,
te fókacsemete.

Ármányosak ám mind, kiskutyám,
hogy rosszabb nincs sose;
de paskolj, erősödj,
s a rosszat is győzöd,
tág tenger gyermeke!

A kis kölyök persze eleinte nem értette ezeket a szavakat. Csúszkált-mászkált az anyja mel­lett, s megtanulta, hogy félre kell sündörögni az útból, ha apja összeverekedik egy másik fókával, s bőgve hempergőznek föl s le a síkos sziklákon. Matka le-lejárt a tengerre enni­valóért; a kicsikét csak minden másodnap etették; de akkor annyit evett, amennyi beléje fért, s szépen gyarapodott tőle.

Első cselekedete az volt, hogy bemászott a szárazföldre, s tízezrével talált magakorabeli kicsikéket; játszottak egymással, mint a kutyakölykök, aludtak egyet a tiszta homokban, aztán tovább játszottak. Az öregek ott maradtak a tanyán, nem törődtek velük; a legények a maguk helyéhez ragaszkodtak - így hát nagyszerűen játszhattak a fiókák.

Amikor Matka visszatért a tenger mélyéről, ahol halászni járt, egyenesen a játszóhelyre ment, hívta a kicsikéjét, mint az anyajuh szokta a kisbárányt, s várt, amíg meg nem hallotta Kotik kiáltását. Akkor egyenesen megindult feléje, mellső uszonyaival jobbra-balra verve-pofozva szét a többi kicsikét. Mindig sok száz anya hajszolta gyermekét a játszótéren, s keményen bánt el a többivel; de - ahogy Matka mondotta Kotiknak: „Ha sáros vízben nem heversz, és meg nem rühösödöl, ha bele nem dörzsölöd a kemény homokot egy sebbe, ha viharos ten­gerben nem úszkálsz: itt semmi bajod nem történhetik.”

A kisfóka éppoly kevéssé tud úszni, mint a kisgyerek, de boldogtalan, amíg meg nem tanul. Amikor Kotik először ment le a tengerhez, egy hullám elragadta és elborította; nagy feje lemerült, és kis hátsó uszonyai felbuktak a víz színére, éppen, mint anyja mondta neki alta­tódalában; s ha a legközelebbi hullám ismét vissza nem veti, megfulladt volna.

Aztán megtanult a parti tócsákban heverészni úgy, hogy a hullámok éppen csak elborítsák és fölemeljék, miközben ő uszonyaival pacskolta a vizet, de mindig nyitott szemmel figyelt a veszedelmes nagy hullámokra. Két hétig tartott, amíg megtanulta, hogyan használja az uszo­nyait - ezalatt ki- és bemászkált a vízbe, kaffogott, morgott, felkúszott a partra, szunyókált a homokban, aztán visszatért megint - amíg csak azt nem látta, hogy ő most már igazában a vízbe való.

No, elképzelhetitek, micsoda mulatságot csapott akkor a társaival; lebukott a bukóhullám alá, fölmerült egy tarajos hullámon, s amikor ez a hatalmas hullám visszaörvénylett, egy csobba­nással ismét a partra ért, vagy farkára állt, és vakarta fejét, mint az öregek szokták; vagy Komám­asszony, hol az ollót játszott csúszós, moszattal telenőtt sziklákon, amik alig emel­kedtek ki a vízből. Hébe-hóba látta, amint egy vékony uszony - egy nagy cápa uszonyához hasonló - közeledett a part mentén, s tudta, hogy az a Gyilkos Bálna, a Krampusz, aki meg­eszi a fiatal fókát, ha megfoghatja; és Kotik ilyenkor nyílsebesen igyekezett a partra, az uszony pedig szép lassan továbblebegett, mintha nem is keresett volna ott semmit.

Október végén a fókák kezdték otthagyogatni Szent Pál szigetét; családonként, törzsenként vonultak a mély tenger felé; nem volt több verekedés a tanyákért, s a legények ott játszottak, ahol nekik tetszett.

- Jövőre - szólt Matka mama Kotikhoz - te is legény leszel; de az idén meg kell tanulnod a halfogás mesterségét.

Együtt vágtak neki a Csendes-óceánnak, s Matka megmutatta Kotiknak, hogyan kell a hátán fekve aludni, uszonyait az oldala mellett eleresztve, s úgy, hogy az orrocskája éppen csak kiálljon a vízből. Nincs a világon olyan kényelmes bölcső, mint a Csendes-óceán hosszú, ringató hullámai. Ha Kotik úgy érezte, hogy az egész bőre viszket, Matka azt mondta neki, hogy most tanulja „megérezni a vizet”; ez a csípő, csiklandó érzés azt jelenti, hogy rossz idő közeledik, s azt gyors úszással kell elkerülni.

- Hamarosan megtanulod azt is - mondotta -, hogy hova ússzál; de most egyelőre a Tengeri Malac, a Delfin után megyünk, mert az nagy bölcs. - A delfineknek egész raja szökdécselt, száguldott a vízen, s a kis Kotik oly gyorsan követte őket, ahogy csak uszonya bírta. - Honnan tudjátok ti, hogy merre kell menni? - kérdezte lihegve. A rajvezető forgatta fehér szemét, és lebukott a víz alá. - Viszket a farkam, fiacskám - mondotta. - Ez azt jelenti, hogy vihar van a hátam mögött. Gyere csak tovább! Ha délre jutsz a Párás Víztől (az Egyenlítőre gondolt) -, és viszket a farkad, az azt jelenti, hogy előtted van a vihar, és észak felé kell fordulnod. Gyere csak! Itt viszketős a víz.

Ez csak egy dolog volt abból a sok mindenből, amit Kotik tanult, mert tanult ám folyton-folyvást. Matka megtanította arra, hogyan kergesse a tőkehalat meg a félszegúszót a tenger alatti zátonyok közt; hogyan cibálja ki a menyhalat vízifüvek közt rejtőző lyukából; hogyan kerülgesse a hajóroncsokat százölnyi mélységben, egyik nyíláson be, másikon ki, mint a pus­kagolyó, a halak nyomában; hogyan táncoljon a hullámok hátán, amikor a villámok haso­gatják végig az eget; hogyan lóbálja meg udvariasan az uszonyát a tömpe farkú Albatrosz és a Harcos Héja előtt, ha szélirányban arra szállnak; hogyan ugorjék három-négy lábnyira a víz fölé, mint a delfin, uszonyait az oldalához szorítva, farkát begörbítve; megtanította, hogy hagyjon békét a repülőhalnak, mert az csupa szálka; hogyan tépje ki futtában, tíz öl mély­ségben a tőkehal válla húsát, és sohase álljon meg hajókra bámészkodni, különösen evező­sökre ne. Fél esztendő alatt Kotik mindent megtanult a mélytengeri halászat mesterségéből, amit érdemes volt tudni, s közben sohasem tette szárazföldre az uszonyát.

Hanem egy napon, amint szunyókálva hevert a meleg vízben, valamerre a Juan Fernandez szigetén túl: egész testében bágyadtnak, lustának érezte magát, akárcsak az ember, amikor minden tagjában ott bizsereg a tavasz. Eszébe jutottak Novasztosna jó kemény homokpartjai (vagy hétezer mérföldnyire onnét), társainak játékai, a tengeri moszat szaga, a fókák ordítása és verekedése. Abban a szempillantásban észak felé fordult, úszott keményen, s útjában csa­patostul találkozott társaival, akik mind arrafelé igyekeztek, s így szóltak hozzá:

- Szervusz, Kotik. Az idén mind legények vagyunk, eljárhatjuk a Tűztáncot a lukannoni bukóhullámok közt, s játszhatunk a friss füvön. De hol szerezted ezt a bundát?

Kotik bundája most majdnem tiszta fehér volt, s bár igen büszke volt rá, csak ennyit mondott:

- Ússzunk gyorsan! Minden csontom sóvárog már a szárazföld után.

Így hát mind eljutottak azokra a partokra, ahol születtek, s hallották, amint apáik, az öreg fókák verekedtek a hömpölygő ködben.

Ezen az éjszakán Kotik eljárta a Tűztáncot az egyéves fókákkal. Nyári éjszakákon a tenger csupa tűz, Novasztosnától egészen Lukannonig, s minden fóka olyan barázdát hagy maga után, mint az égő olaj; láng villan fel, ha felugrik, s nagy, csillogó csíkokban, forgatagokban törnek meg a hullámok. Aztán bementek a szárazföldre, a legények tanyájára, hemperegtek a friss vadbúzában, s mesélgették egymásnak, hogy mi mindent csináltak tengeren jártukban. Úgy beszéltek a Csendes-óceánról, ahogy fiúk szoktak az erdőről, ahová diót szedni járnak, s ha valaki megértette volna a beszédjüket, olyan térképet készíthet az óceánról, amilyen még sose volt a világon. A három-négy esztendős legények lerohantak a Hutchinson Dombjáról, s azt kiáltották:

- Félre az útból, tacskók! A tenger mély, s ti még nem tudjátok, mi minden van benne. Várjatok, amíg a Horn-fokot meg nem kerültétek. Hihihi! - Hát te hol szerezted ezt a fehér bundát, te egyéves?

- Nem szereztem - felelte Kotik -, így nőtt. - S éppen amikor fel akarta dönteni azt, aki kigúnyolta, két fekete hajú, lapos vörös arcú ember bukkant elő egy homokdomb mögül. Kotik sohasem látott még embert, hát kaffantott egyet, és lesunyta a fejét. A fókalegények továbbdöcögtek néhány lépésnyire, és bután meregették a szemüket. Az a két ember pedig nem kisebb ember volt, mint Kerik Bútrin, a fókavadászok vezére, és Petelemon, a fia. Egy kis faluból jöttek, amely alig félmérföldnyire volt a fókák tanyáitól, s éppen azon tanakodtak, hogy melyik fókát hajtsák a vágóhídra (mert a fókát éppen úgy hajtják, mint a birkát) - hogy aztán fókabőr kabát váljék belőle.

- Hohó! - kiáltott Petelemon. - Nézd csak, egy fehér fóka!

Kerik Bútrin majdhogy el nem fehéredett a bőrét borító olaj és füst alatt - mert az Alent-szigetek lakója volt, s ott nem valami tiszták az emberek. Aztán imádságot kezdett mormolni magában.

- Ne nyúlj hozzá, Petelemon. Sose volt még fehér fóka a világon, amióta - amióta élek. Meglehet, hogy ez az öreg Zaharov szelleme. Tavaly veszett el az öreg a nagy viharban.

- Közelébe se megyek - mondta Petelemon. - Bajt hozna rám. Igazán azt gondolod, hogy az öreg Zaharov jár vissza kísérteni? Tartozom neki valami sirálytojásokért.

- Ne nézz rá! - tanácsolta Kerik. - Siessünk azokhoz a négyévesekhez. Az embereknek kétszá­zat kellene megnyúzni naponként, de elején vagyunk a vadászévadnak, gyakorlatlanok még. Elég lesz száz is. Rajta!

Petelemon megzörgetett egy pár fókavállcsontot az egyik legénycsorda előtt, s azok egyszerre mereven megálltak, lihegve, szuszogva. Aztán közelebb lépett hozzájuk, s a fókák mozogni kezdtek; Kerik a szárazföld felé terelte őket, s egyik sem próbált visszatérni a társaihoz. Száz- meg százezer fóka látta, amint ezeket elhajtják, de azért nyugodtan játszott tovább vala­mennyi. Kotik volt az egyetlen, aki kérdezősködött, de a társai közül egy sem tudott felelni neki, csak azt, hogy az emberek minden évben így szoktak fókákat elhajtani hat-nyolc héten át.

- Utánuk megyek - mondta Kotik, s szeme majd kiugrott, amint a csorda nyomába kezdett csúszkálni.

- Utánunk jön a fehér fóka! - kiáltott fel Petelemon. - Ez is először esik meg, hogy egy fóka maga indul el a vágóhíd felé.

- Csitt! Ne nézz hátra! - mondta Kerik. - Nem más ez, mint Zaharov szelleme! Meg kell beszélnem a dolgot a pappal.

A vágóhíd csak félmérföldnyire volt onnét, de az út egy óráig tartott, mert Kerik tudta, hogy ha a fóka gyorsan jár, megizzad, s amikor lenyúzzák, cafatokban jön le a bőre. Így hát lassan haladtak el az Oroszlánfóka Nyaka, a Webster-ház mellett, míg végül el nem jutottak a Sóházig, ahonnét már nem lehetett látni a sziklákon heverő fókákat. Kotik lihegve, kíváncsian követte őket. Azt hitte, a világ végén jár, de háta mögött oly erősen hangzott a fókatanyák harsogása, mint a vonat dübörgése az alagútban. Aztán Kerik leült a mohába, elővette nehéz, ónfedelű óráját, s fél óra hosszat várta, hogy lehűljön a csorda. Kotik hallotta, hogy csöpög le kalapja karimájáról a harmattá sűrűsödött köd. Aztán odajött tíz-tizenkét ember, minde­gyiknél három-négy hosszú, vasvégű bunkó. Kerik rámutatott egykét fókára, amelyeket a társai összeharapdáltak, vagy amelyik túlságosan izzadt. Ezeket az emberek félrerugdosták rozmár nyaka-bőréből készült nehéz csizmájukkal; aztán Kerik így szólt: - Rajta! - s az emberek elkezdték fejbe verni bunkósbotjukkal a fókákat, amilyen gyorsan csak bírták.

Tíz perc múlva Kotik nem tudott már ráismerni a barátaira, mert bőrüket lerángatták, orruktól hátsó uszonyaikig lenyúzták, és halomba dobálták a földön.

Ennyi elég volt Kotiknak. Megfordult, és vágtatni kezdett (a fóka igen gyorsan tud vágtatni rövid ideig) - vissza a tengerhez. Serkedő kis bajusza égnek meredt a rémülettől. Az Orosz­lánfóka Nyakánál, ahol a nagy oroszlánfókák üldögéltek a hullámverés szélén: fejest ugrott a hideg vízbe, és kétségbeesett lihegéssel himbálózott a hullámokon.

- No, mi az? - kérdezte nyersen egy oroszlánfóka (mert az oroszlánfókák magukban szoktak élni, nem ereszkedtek le a többiekhez).

- Egyedül vagyok, nagyon egyedül! - mondta Kotik. - Megölnek minden legényt minden parton.

Az oroszlánfóka a part felé fordította fejét.

- Ostobaság - mondotta -, a barátaid éppen úgy lármáznak, mint máskor. Bizonyosan az öreg Keriket láttad, amint egy csordát eltett láb alól. Harminc esztendeje cselekszi már ezt.

- Rettenetes - mondta Kotik, hátat fordítva a víznek, amint egy hullám nekijött, s meg­szilárdítva helyzetét uszonyainak egy csavaros csapásával, úgyhogy teste egész hosszában fölemelkedve alig háromhüvelyknyire állt meg egy éles szirttől.

- Ezt jól csináltad egyéves létedre! - mondta az oroszlánfóka, aki meg tudta becsülni az ügyes úszást. - Hát igen, azt hiszem, szörnyű a dolog a ti szempontotokból; de hát ha ti fókák évről évre ide jártok, persze hogy megtudják az emberek, s hacsak nem találtok olyan szigetet, ahol soha ember meg nem fordul, mindig is fognak hajtani benneteket.

- Hát nincs olyan sziget? - kérdezte Kotik.

- Húsz éve kergetem már a félszegúszókat, s még nem mondhatnám, hogy megtaláltam. De hát figyelj ide! Úgy látszik, szeretsz olyanokkal beszélni, akik különbek nálad; menj el talán a Rozmár-szigetre, és kérdezd meg a Tengeri Szörnyet. Lehet, hogy az tud valamit. De ne siess olyan nagyon. Hat mérföldet kell ám úszni odáig. A te helyedben előbb kimennék a partra, és szunyókálnék egyet, fiacskám.

Kotik megfogadta a jó tanácsot, odaúszott a maga partvidékére, kimászott, és aludt egy fél órát, egész testében rángatózva, fókaszokás szerint. Aztán egyenesen nekivágott a Rozmár-szigetnek. Alacsony, lapos kis sziklasziget ez, pontosan északkeletre Novasztosnától; csupa sziklapárkány és sirályfészek, rozmárok tanyázóhelye.

Éppen az öreg Tengeri Szörny közelében ért partra. A nagy, rút, puffadt, rücskös, vastag nyakú, hosszú agyarú rozmár (amilyenek a Csendes-óceán északi részében élnek) csak álmában tud udvariasan viselkedni. Most is aludt - hátsó uszonyával félig a hullámverésben, félig a szárazon.

- Ébredj! - ordított rá Kotik, mert a sirályok eszeveszett lármát csaptak.

- Hé! Hó! Hű! Mi az?! - ébredezett a Tengeri Szörny; agyarával megdöfte a legközelebbi rozmárt, és fölébresztette; az ugyanúgy tett a szomszédjával, a szomszéd is a maga szom­szédjával - végre felébredt valamennyi, és bámészkodott mindenfelé, csak arra nem, amerre kellett volna.

- Hihi! Én vagyok - mondta Kotik, fel- s alátáncolva a hullámverésben. Olyannak látszott, mint egy kis fehér, házatlan csiga.

- No, hát nyúzzanak meg! - horkant fel a Tengeri Szörny, s valamennyien úgy néztek Kotikra, ahogy kaszinózó, álmos öregurak nézhetnek egy fiúcskára. Kotik éppen most nem szívesen hallgatta, ha a nyúzást emlegetik; eleget látott belőle, felkiáltott hát:

- Van-e olyan hely fókák számára, ahol ember sohasem járt?!

- Menj, és keresd meg! - mondta szemét lehunyva a Tengeri Szörny. - Eredj innét! Nekünk itt dolgunk van.

Kotik felugrott a levegőbe, mint a delfin, s torkaszakadtából kiáltotta:

- Kagylóevő! Kagylóevő!

Tudta, hogy a Tengeri Szörny soha életében nem fogott halat; folyvást kagyló és moszat után turkál, ámbár félelmetes személynek mutatja magát. Persze, ahány sirály, búvármadár meg egyéb ezerfajta vízi szárnyas csak lakott a szigeten, mind élt az alkalommal, hogy gorom­báskodhassék vele, fölkapta ezt a kiáltást, s Limmersin elbeszélése szerint öt percig az ágyúlövést se lehetett volna meghallani a Rozmár-szigeten. A sziget egész népe azt kiáltotta, visította: - Kagylóevő! Vén totyakos!

A Tengeri Szörny közben morogva, kaffogva hengergett egyik oldaláról a másikra.

- No, megmondod most? - kérdezte Kotik kifulladva.

- Eredj, és kérdezd meg a Tengeri Tehenet - mondta a Tengeri Szörny. - Ha él még, az megmondhatja neked.

- Miről ismerhetem meg a Tengeri Tehenet, ha találkozom vele? - kérdezte Kotik már indulóban.

- Az az egyetlen teremtés a tengeren, aki még a Tengeri Szörnynél is rútabb - visította egy sirály, a Tengeri Szörny orra előtt keringve. - Még rútabb és még udvariatlanabb! Vén totyakos!

Kotik nem törődött a sirályok visongásával, visszaúszott Novasztosnába. Itt észrevette, hogy senki sem nézi jó szemmel az ő gyönge próbálkozásait, hogy nyugalmas tanyát fedezzen föl a fókák számára. Azt mondták neki, hogy az emberek mindig elhajtották a legényeket - hozzá­tartozik ez a napi munkájukhoz -, s ha nem szeret rút dolgokat látni, hát ne menjen a vágóhídra. De a többi fóka közül senki sem látta a gyilkolást - s ez volt a különbség közte meg a barátai közt. Különben is Kotik fehér fóka volt.

- A te dolgod - mondta az öreg Kaffogó, amikor fia kalandjait végighallgatta -, a te dolgod csak az, hogy felnőj, és nagy fóka légy, mint az apád; legyen egy tanyád a parton, s akkor aztán békében hagynak. Öt esztendő múlva már nekiláthatsz a verekedésnek.

Még Matka is, a szelíd édesanyja, így beszélt:

- Sohase vethetsz véget a gyilkolásnak. Eredj, és játsszál a tengerben, Kotik! - És Kotik elment, eljárta a Tűztáncot, de a szívecskéje nagyon nehéz volt.

Ezen az őszön, mihelyt lehetett, otthagyta a partot, s egyedül indult útnak, mert kerek fejében egyre motoszkált valami. Elmegy, és megkeresi a Tengeri Tehenet, ha van ilyen teremtés a világon, s talál egy nyugodt szigetet, ahol jó kemény, homokos parton lakhatnak a fókák, és az ember nem találhat rájuk. Egymaga kutatta végig a Csendes-óceánt északról délig, háromszáz mérföldet is úszva egy nap s egy éjjel. Annyi kalandja volt, hogy nem is lehet azt mind elmondani; kevés híja, hogy az Óriás Cápa meg a Pettyes Cápa meg a Pöröly Cápa be nem kapta; összetalálkozott mindenféle megbízhatatlan csavargóval, amilyen annyi járja a tengert; nehézkes, előzékeny halakkal, skarlátpöttyös fésűskagylókkal, amelyek évszázadokig tapad­nak egy helyhez, s nagyon büszkék erre - de sohasem találkozott a Tengeri Tehénnel, és sohasem talált kedvére való szigetet.

Ha a part jó volt és kemény, s háta mögött egy lejtő, ahol a fókák játszhattak: mindig feltűnt a láthatáron egy bálnavadászhajó füstje - bálnazsírt főztek ki rajta, és Kotik tudta, mit jelent ez. Másutt meg látta, hogy valamikor jártak fókák a szigeten, s kiirtották őket - és Kotik tudta, hogy ahol egyszer megfordult az ember, oda vissza is tér megint.

Megismerkedett egy öreg, tompa farkú albatrosszal, s ez azt mondta neki, hogy a Kerguelen-sziget az igazi otthona a békességnek és nyugalomnak. Amikor odament, majdhogy darabokra nem tépték valami gonosz fekete szirtek egy súlyos, villámlós-mennydörgős, jeges viharban. De amint a viharral szembenézve továbbhaladt, látta, hogy még itt is volt valaha fókatanya. És így volt ez a többi szigeten is mindenütt, amerre csak ellátogatott.

Limmersin hosszasan felsorolta ezeket a helyeket, mert - amint mondotta - Kotik öt évet töltött kutatásaival, csak a szokásos négyhavi pihenőre tért meg évenként Novasztosnába, s legénytársai ilyenkor csúfolni szokták képzeletbeli szigetjei miatt. Elment Galapagoszba - szörnyű száraz hely az Egyenlítő tájékán, majdhogy meg nem sült ott -, el a Georgia-szigetekre, a Déli Orkney-szigetekre, a Smaragd-szigetre, a Kis-Fülemüle-szigetre, a Gough szigetére, a Bouvet szigetére, a Crossett-szigetekre s még arra az icipici szigetecskére is, amely a Jóreménység fokától délre van. De a tenger lakói mindenütt ugyanazt mondták neki. Valamikor még jártak itt fókák, de az ember kiirtotta őket. Sőt amikor ezer meg ezer mérföldnyire kiúszott a Csendes-óceánból, s eljutott egy Corrientes-fok nevű helyre (ez a Gough szigetéről visszatérőben történt) - egy sziklán talált néhány száz rühös fókát, s ezek azt mondták, hogy ide is járnak emberek.

Majdhogy meg nem hasadt a szíve; megkerülte a Horn-fokot, és visszaindult szülőhazája felé. Útközben megállapodott egy zöld fákkal teli szigeten. Itt egy ősöreg, haldokló fókát talált. Kotik halakat fogott neki, és elmondta minden búját-bánatát. - Most - így fejezte be szavait - visszatérek Novasztosnába, s azt se bánom, ha a vágóhídra hajtanak a legényekkel.

- Próbáld meg még egyszer - mondta az öreg fóka. - Én a mazafuerai Elpusztult Nemzetség utolsó sarja vagyok; amikor az emberek százezrével öldöstek le bennünket, az a hír terjedt el a partokon, hogy valamikor egy fehér fóka jön majd északról, s nyugalmas helyre vezeti el a fókák népét. Én már öreg vagyok, és nem érem meg azt a napot, de mások meg fogják érni. Próbáld meg még egyszer.

Kotik megpödörte bajuszát (gyönyörű bajusza volt), s azt mondta:

- Én vagyok az egyetlen fehér fóka, aki valaha a tengerparton született; és akár fekete, akár fehér, én vagyok az egyetlen fóka, aki valaha új sziget keresésére vállalkozott.

Ettől megnőtt a kedve; s amikor ezen a nyáron visszatért Novasztosnába, Matka, az anyja megkérte, hogy házasodjék meg, és telepedjék le, nem legény már, hanem felnőtt fóka, vállán göndör fehér sörény, s olyan nehéz, olyan nagy, olyan bátor, mint az apja.

- Várjunk még egy évig, anyám - mondotta. - Jusson eszedbe: mindig a hetedik hullám megy be legmesszebb a part felé.

Érdekes: akadt egy fókakisasszony is, aki úgy gondolkozott, hogy elhalasztja jövő évig a férjhez menést, s Kotik ezzel járta a Tűztáncot végig az egész Lukannon-parton, az új kutatóútra indulása előtt való éjszakán.

Most nyugat felé ment, mert egy nagy félszegúszó-raj nyomába került, márpedig neki lega­lább száz font hal kellett egy nap, hogy jó erőben maradjon. Űzte a halakat, amíg ki nem fáradt, aztán összegöngyölődött, s aludt annak a fenékhullámnak az ölében, amely a Réz-sziget felé hömpölyög. A partvidéket jól ismerte; így hát éjféltájban, amikor érezte, hogy gyöngéden odavágódik egy moszattelephez, azt mondta: - Hm, ma erős az ár - azzal megfordult a víz alatt, lassan kinyitotta szemét, és kinyújtózkodott. De fel is ugrott, mint a macska, mert valami óriási jószágokat látott, amik a sekély vízben ide-oda szaglásznak, s lelegelték a vízinövények rojtjait.

- A Magellán-szoros nagy hullámaira! - morogta a bajusza alatt. - Miféle mélytengeri népség lehet ez?

Nem hasonlítottak azok se rozmárhoz, se oroszlánfókához, se közönséges fókához, tenge­rimedvéhez, bálnához, cápához, halhoz, tintahalhoz vagy fésűskagylóhoz - semmihez, amit Kotik valaha látott. A hosszúságuk 20-30 láb közt volt, testük olyanforma volt, mintha nedves bőrből vágták volna ki. Az arcukról csak úgy áradt a butaság; ha nem legelésztek, a farkuk végére támaszkodva ingadoztak a mély vízben, ünnepélyesen hajlongva egymás felé, s úgy lóbálgatva mellső uszonyaikat, mint kövér ember a karját.

- Hm - mondta Kotik. - Jól mulatnak, uraim? - A nagy jószágok válaszképpen hajladoztak, és legyeztek az uszonyaikkal. Amikor ismét legelészni kezdtek, Kotik észrevette, hogy felső ajkuk kétfelé van hasadva; körülbelül egy lábnyira szét tudják húzni, s amikor megint össze­csukják, egész rakás tengerifű van a hasadékban. Az egészet betömködik a szájukba, s ünnepélyesen rágcsálják.

- Furcsa kis táplálkozás - mondta Kotik. Újra hajlongtak, és Kotik kezdett kifogyni a béketűrésből. - Jó, jó - folytatta. - Azért hogy a mellső uszonyaitokon is van valami külön ízület, kérlek, ne parádézzatok vele. Látom, hogy kecsesen tudtok hajladozni, de én a nevetekre vagyok kíváncsi.

A hasadt ajkak megmozdultak, rángatóztak, az üveges zöld szemek bámészkodtak - de nem szóltak egy szót sem.

- Nohát - mondta Kotik -, ti vagytok az egyedüli népek a világon, akik még a Tengeri Szörnynél is rútabbak és udvariatlanabbak.

Ekkor egyszerre eszébe villant, hogy mit visított oda neki a sirály, amikor egyéves kislegény korában a Rozmár-szigeten járt - s hátrafelé bukfencezett a vízben, mert tudta, hogy most végre megtalálta a Tengeri Tehenet.

A Tengeri Tehenek tovább imbolyogtak, legelésztek, kérődztek a vízinövényeken. Kotik pedig faggatta őket mindenféle nyelven, amit csak utazásai közben megismert: márpedig a Tenger Népe majdnem ugyanannyiféle nyelven beszél, mint az emberek. De a Tengeri Tehenek nem válaszoltak, mert a Tengeri Tehén nem tud beszélni. Csak hat nyakcsigolyája van hét helyett, s a tengerbeliek azt mondják, hogy emiatt nem tud beszélni még a társaival sem; de amint tudjátok, a mellső uszonyain van egy külön ízület, ezt lengeti föl-le, jobbra-balra, s ezt használja föl esetlen jelbeszédül.

Kotiknak egész nap ég felé meredt a sörénye dühöngésében. Aztán a Tengeri Tehenek elkezdtek észak felé haladni, roppant lassan, közben meg-megállva, hogy ostoba hajla­dozásokkal tanácsot tartsanak egymás közt - Kotik pedig csak ment utánuk, így gondol­kozván: - Ilyen hülye népséget már réges-régen kiirtottak volna, ha valami biztos szigetet nem találnak; s ami a Tengeri Tehénnek jó, jó lesz a fókáknak is. De azért nem bánnám, ha gyorsabban szednék az uszonyukat.

Keserves munka volt ez Kotiknak. A csorda sohasem haladt többet negyven-ötven mérföldnél naponta; éjszakára megállt legelészni, s egész idő alatt a part közelében maradt; Kotik úszkált körülöttük, alattuk, fölöttük, de fél mérfölddel sem tudta továbbhajkurászni őket. Amint észa­kabbra értek, minden két-három órában megismételték hajladozó tanácskozásukat, s Kotik majd a bajuszát harapta le türelmetlenségében, amíg végül észre nem vette, hogy valami meleg vízáramlást követnek. Ettől fogva jobban megbecsülte őket.

Egy éjszaka lemerültek a csillogó vízbe, akár a bedobott kő - s amióta ismerte őket, most először kezdtek gyorsan úszni. Kotik utánuk. Csodálkozott ezen a gyorsaságon, mert sohasem álmodta volna, hogy a Tengeri Tehén jó úszó is lehet. Valami part menti szirt felé tartottak, amely mélyen lenyúlt a víz alá; tövénél sötét üreg volt, húsz ölnyire a tenger színe alatt. Ebben az üregben haladtak tovább. Soká, soká tartott az úszás, s Kotik átkozottul nélkülözte már a friss levegőt, amikor végre kikerültek a sötét alagútból.

- Sörényemre! - mondta, amikor lihegve, prüszkölve nyílt vízre ért az alagút túlsó végén. - Hosszú lebukás volt, de megérte!

A Tengeri Tehenek szétváltak, és lustán legelésztek a legmagasabb part szélén, amit Kotik életében látott. Mérföldekre elhúzódó sima sziklák, éppen fókatanyának valók; mögöttük a szárazföld felé lejtősödő, kemény homokkal borított játékterek; bukóhullámok, amikben fóka­táncot lehet járni, hosszú fű, amiben hemperegni lehet; és homokdombok, amiken föl s le lehet mászkálni - s a legjobb az egészben, amit Kotik megérzett a vízen (s a víz sohasem csalja meg az igazi fókát!) - hogy ezen a helyen ember sohasem járt.

Mindenekelőtt meggyőződött arról, hogy hal van bőven, aztán végigúszott a part mentén, és összeszámolta a szép, hömpölygő ködben félig elvesző, gyönyörűséges alacsony homok­szi­geteket. Északnak, a nyílt tenger irányában egész sora a zátonyoknak, sekély helyeknek, szik­láknak, amik hat mérföldnél közelebb soha egy hajót sem engedhetnek a parthoz; s a szigetek és szárazföld közt mély víz húzódott egészen a függőleges szirtekig, s valahol a szirtek alatt volt az alagút szája.

- Egészen olyan, mint Novasztosna, csakhogy tízszerte különb - mondta Kotik. - A Tengeri Tehén bölcsebb, mint gondoltam. A szirteken nem jöhetnek le emberek, még ha volnának is itt; a tenger felől pedig - ott a zátonyokon minden hajó darabokra zúzódnék. Ha van biztos hely a tengeren, hát ez csakugyan az.

Eszébe jutott az otthon hagyott fókakisasszony, de bármennyire sietős volt is, hogy Novasz­tosnába visszatérjen, egészen végigkutatta az új hazát, hogy odahaza minden kérdésre meg­felelhessen.

Aztán lebukott a víz alá, megjegyezte az alagút száját, és nekiiramodott déli irányban. Senki más nem is álmodhatott arról, hogy ilyen hely van itt, csak egy tengeri tehén vagy fóka - s amikor a szirtekre visszanézett, még Kotik is alig tudta elhinni, hogy az imént ott járt alattuk.

Hat napig utazott hazafelé, pedig nem úszott lassan; s amikor partot ért, éppen az Orosz­lánfóka Nyaka fölött, az első, akivel összetalálkozott, a reá várakozó fókakisasszony volt - s tüstént meglátta a szemén, hogy végre megtalálta a rég keresett szigetet.

Hanem a legények meg Kaffogó, az apja meg a többi fóka mind kinevette, amikor elmondta a fölfedezését, s egy korabeli fiatal fóka így szólt:

- Ez mind igen szép, Kotik, de nem úgy van ám az, hogy idejössz, a jó ég tudja, honnét, s csak úgy kurtán-furcsán elparancsolsz innen bennünket. Jusson eszedbe, hogy mi megverekedtünk a tanyáinkért - ezt pedig te sohase tetted. Jobb szerettél a tengeren kószálni.

A többi fóka nevetett ezen, s a fiatal fóka kezdte jobbra-balra hányni a fejét. Éppen abban az esztendőben házasodott, s nagyra volt vele.

- Nekem nincs tanyám, amiért verekedjem - mondta Kotik. - Nem akarok mást, csak meg­mutatni nektek azt a helyet, ahol biztonságban lesztek. Mi értelme van a verekedésnek?

- Ó, ha meghátrálsz, akkor persze nincs több szavam - mondta rút nevetéssel a fiatal fóka.

- Velem jössz, ha legyőzlek? - kérdezte Kotik, s zöld fény lobbant meg a szemében, mert igen haragudott, hogy verekednie kell.

- Helyes - mondta hetykén a fóka. - Ha legyőzöl, veled megyek.

Nem is ért rá, hogy meggondolja magát, mert Kotik előreszegte fejét, s foga belemélyedt a fiatal fóka nyakának lebernyegébe. Aztán hátravetette magát, ledobta ellenfelét a partra, megrázta és felfordította.

Most odakiáltott a fókáknak:

- Öt esztendeig megtettem értetek mindent, ami tőlem telt! Megtaláltam nektek azt a szigetet, ahol biztonságban élhettek - de ti nem hisztek el semmit, amíg a fejeteket le nem tépik arról az ostoba nyakatokról. Hát most majd megtanítalak. Vigyázzatok!

Limmersin mondta nekem - márpedig Limmersin minden esztendőben tízezer nagy fókát lát verekedni -, hogy kicsi életében soha nem látott olyat, mint Kotiknak a fókatanya ellen inté­zett rohama volt. Rávetette magát a legnagyobb fókára, akit előtalált, torkon ragadta, fojto­gatta, ütötte, csapkodta, amíg csak kegyelemért nem nyöszörgött, aztán félrevágta, és neki­támadt a következőnek. Hja, Kotik sohasem böjtölt négy hónapig, mint ahogy a nagy fókák teszik minden esztendőben, s mélytengeri úszókirándulása közben nagy erőre kapott. Ami pedig ennél is több: sohasem verekedett még. Göndör fehér sörénye fölborzolódott dühében, szeme lángolt, agyara csillogott - nagyszerű látvány volt.

Apja, az öreg Kaffogó látta, hogyan rohan előre, hogyan cibálja, vonszolja a szürkülő vén fókákat, mintha holmi félszegúszó halak volnának, s hogy fordítja fel maga körül a fiatal legényeket; és felordított az öreg Kaffogó:

- Lehet, hogy bolond, de a legjobb verekedő a parton! Meg ne támadd apádat, fiam! Apád veled van!

Kotik ordított egyet válaszképpen, az öreg Kaffogó pedig odadöcögött lelógó bajusszal, dohogva, mint egy gőzmasina; Matka pedig, meg Kotik jövendőbelije lekuporodtak, és bámulták a hímjeiket.

Pompás egy harc volt, mert ketten addig verekedtek, amíg egyetlen fóka is akadt, aki föl merte emelni a fejét, s aztán büszke kaffogással parádéztak fel s alá egymás mellett a parton.

Éjjel, éppen amikor az északi fény át kezdett derengeni, villogni a ködön, Kotik felmászott egy csupasz sziklára, s lenézett a feldúlt tanyák, összevert és vérző fókák közé.

- No ugye, hogy megtanítottalak benneteket! - mondotta.

- Sörényemre! - kiáltotta az öreg Kaffogó, mereven kiegyenesedve, mert félelmes sebei voltak - a Gyilkos Cápa maga sem bánhatott volna el velük különbül. Büszke vagyok rád, fiam, s ami ennél is több: elmegyek veled a szigetre - ha csakugyan van ilyen sziget.

- Hahó, ti kövér tengeri disznók! Ki jön velem a Tengeri Tehén alagútjához? Feleljetek, vagy újra megtanítalak! - bömbölte Kotik.

Olyan moraj hallatszott, mint az ár zúgása a part mentén. - Megyünk! - mondta ezer meg ezer fáradt hang. - Követjük Kotikot, a fehér fókát.

Kotik ekkor válla közé ejtette fejét, és szemét büszkén lehunyta, nem volt már fehér fóka - vörös volt fejétől a farkáig. Mindegy: büszkesége nem engedte, hogy ránézzen a sebeire, vagy megérintse egyiket is.

Egy hét múlva ő meg a hadserege (közel tízezer legény és öreg fóka) elindult északnak, a Tengeri Tehén alagútja felé. Kotik vezette a sereget. Akik ott maradtak Novasztosnában, bolondnak mondták őket. De a következő tavaszon, amikor mindnyájan találkoztak a Csendes-óceán halászó zátonyain, Kotik fókái olyan csodás történeteket mondtak a Tengeri Tehén alagútján túl levő új partokról, hogy egyre több és több fóka hagyta el Novasztosnát.

Persze, mindez nem történt egyszerre, mert a fókának sok idő kell, amíg meghányja-veti a dolgot; de azért minden esztendőben több fóka ment el Novasztosnából meg Lukannonból meg a többi fókatanyáról azokra a nyugodt, védett partokra, ahol Kotik végigüldögéli az egész nyarat, évről évre kövérebb és erősebb, a legények pedig játszadoznak körülötte abban a tengerben, amelyet ember nem közelít meg soha.


LUKANNON

(Egyfajta szomorú fóka-nemzeti himnusz)

Hajnalban gyülekeztünk (ó, már öreg vagyok!),
sziklákon, nyári fényben dörögtek a habok.
Dalunk túlbőgte a tengert: zengtek tűzzel teli
kétmillió hangon Lukannon öblei.

Sós zátonyok közt úszni, heverni: jó világ,
domblejtőn lecsúszni, zúgva, mint trombiták.
Vízi táncunktól éjjel a tajték csupa láz
Lukannon öblein - de jött a fókavadász.

Hajnalban gyülekeztünk (ó, már többé soha!).
Leterültünk, elsötétült tőlünk a part foka.
A foltos tenger árján, ameddig a hang futott,
dalunk kísérte mind ki jött és távozott.

Ó, lukannoni öblök! Fű a kövek között,
kanyargó, fodros zuzmó a lágy tengeri köd.
Játszóhelyünk sziklái: mind testünktől sima!
Lukannon öblei: mindnyájunk otthona!

Hajnalban gyülekeztünk... Megtört, szétszórt sereg,
ránk lődöztek a vízben, s kihúztak az emberek,
vagy élve tereltek sóba, vonultunk jámborul.
Ó, Lukannon hajdan! Nem ember volt az úr!

Kerekedjetek délnek! Repülj, repülj, sirály!
Hadd hallja bánatunkat a mélyvízi király!
Üres cápatojásként, mit a vihar partra vitt,
tátongjon Lukannon: ne lássa fiait!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.