Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. A krokodilus története

2010.04.25

12. A krokodilus története


Ha majd Tabakit szereted; hiénát húsra hívod:
békítsd akkor Dzsakalát, totyogó négyláb-pocakot.

A Dzsungel Törvényeiből


- Tiszteljétek az öreget!

...Vastag hang volt - olyan utálatos, hogy megborzongtatok volna tőle -, olyan, mint amikor valami puha dolog kettéválik. Volt abban vartyogás, károgás, vinnyogás - minden.

- Tiszteljétek az öreget! Ó, Folyóvízi Bajtársak, tiszteljétek az öreget!

Semmi sem látszott a folyó széles vizén, csak egy kis csapat négyszögletes vitorlájú, faszeges bárka, amely építőkövekkel megrakodva éppen kibukkant a vasúti híd alól, s a folyón lefelé úszott. Forgatták otromba kormánylapátjukat, hogy elkerüljék a homokzátonyt, ami a hídlába­kat súroló vízben rakódott fel; s amint elhaladtak hármasával egymás mellett, a rettentő hang újrakezdte:

- Ó, Folyóvízi Papok - tiszteljétek az öreget s a gyámoltalant!

Egyik hajós, aki a bárka szélén ült, fölemelte kezét, mondott valamit, ami nem hangzott éppen áldásnak, s a bárkák lassan továbbúsztak a félhomályban. A széles indiai folyó, amely inkább kis tavak láncolatának látszott, mint folyónak, oly sima volt, akár a tükör; közepén vissza­tükrözte a barnásvörös eget, az alacsony partok alatt és közelében pedig sárga és sötétbíbor foltok cikáztak rajta. A nedves évszakban kis patakok ömlöttek a folyóba, de most világosan látszott kiszáradt torkolatuk a víz széle fölött. A bal parton, majdnem a vasúti híd alatt, sárból és téglából épült vagy zsúpfedeles, vesszőből font házakból álló falu volt, főutcája - tele istál­lójukba visszatérő marhákkal - egyenesen a folyó felé haladt, s valami kezdetleges tégla­gátfé­lében végződött, amelyen a mosakodni kívánók belépkedhetnek a vízbe. Ez volt Mugger-Gaut falujának Gaut nevű része.

Sötét éjszaka szállt le a lencse-, rizs- és gyapotföldekre az alacsony síkságon, amelyet minden esztendőben elárasztott a folyó; a kanyarodót szegélyező nádasra s a csöndes nádas mögött elterülő legelők kusza rengetegére. A papagájok és varjak, amelyek nagy fecsegéssel, lármá­val végezték esti ivásukat, már beröpültek a szárazföldre elülni; útközben találkoztak a dene­vérek most induló dandárjaival; s a vízimadarak egyik felhője a másik után érkezett visítva, csárrogva, a nádas menedékébe. Volt ott vastag fejű, fekete hátú vadlúd, csörgőréce, fütyülő­ruca, vadkacsa, ásólúd, póling és itt-ott egy-egy flamingó.

Egy lusta Golyvásdaru volt a hátvéd; úgy repült, mintha minden lassú szárnycsapása a legutolsó lenne.

- Tiszteljétek az öreget! Folyóvízi Papok, tiszteljétek az öreget!

A golyvásdaru félig megfordította fejét, kissé a hang irányába térült, és mereven földre ereszkedett a híd alatt levő homokzátonyon. Csak akkor látszott meg, micsoda nagy zsivány állat. Hátulról nézve roppantul tiszteletreméltó volt, mert szinte hat láb magasra nyúlt fel, s fölötte hasonlított egy tisztes, kopasz fejű lelkészhez. De bezzeg más képe volt, ha szembe­nézett vele az ember, mert egész fején, nyakán nem volt egy árva toll sem, ellenben egy bor­zalmas nyersbőr zacskó éktelenítette nyakát az álla alatt - ebbe gyűjtötte azt, amit csákány­forma csőrével ellophatott. Lába hosszú, vékony, ösztövér volt, de kényesen mozgott vele, s büszkén nézett le rá, amint letisztogatta hamuszürke farktollait, rápillantott sima vállára, és „vigyázzállásba” merevedett.

Egy koszos kis sakál, amely éhesen csaholt egy alacsony parti lejtőn, fölszegte fülét-farkát, s átszaladt a sekély vízen a golyvásdaruhoz.

Legalja volt a maga kasztjának - nem mintha a legkülönb sakál is valami nagy legény volna, de ez különösen aljas volt -, félig koldus, félig gonosztevő, falusi szemétrakások tisztogatója, kétségbeesetten gyáva vagy vadul vakmerő, örökösen éhes és telve ravaszsággal, aminek soha hasznát nem látja.

- Huh! - mondta, keservesen megrázkódva, amint partra ért. - Hogy a vörös rüh pusztítsa el valamennyi kutyáját ennek a falunak! Háromszor annyi harapás van a testemen, mint ahány bolha, s mindez azért, mert ránéztem - értsd meg jól - csak ránéztem egy ócska cipőre egy tehénistállóban. Hát tudok én sarat enni? - és megvakarta a bal füle tövét.

- Hallottam - mondta a Golyvásdaru olyan hangon, mint amikor tompa fűrész kínlódik egy vastag gerendával -, hallottam, hogy abban a cipőben egy újszülött kutyakölyök volt.

- Más hallani, és más tudni - mondta a Sakál, aki nagy ismerője volt a közmondásoknak, mert fülelt a falusi emberek beszélgetésére, amikor esténként a tűz körül ültek.

- Úgy van. Éppen ezért, hogy egészen bizonyos legyek a dolgomban, gondjaimba vettem azt a kölyköt, amíg a kutyáknak másfelé akadt dolguk.

- Nagyon is sok dolguk volt - mondta a Sakál. - No, egy darabig nem megyek be hulla­dékokért a faluba. És igazán egy vak kutyakölyök volt abban a cipőben?

- Itt van - mondta a Golyvásdaru, csőrén keresztül a teli zacskóra sandítva. - Csekélység, de be kell érni vele manapság, amikor a könyörület kihalt a világból.

- Ó, jaj, kőszíve van a mai világnak - siránkozott a Sakál. Közben nyughatatlan szeme figyelte a víznek minden apró fodrozódását, s hirtelen így folytatta: - Nehezen élünk mindnyájan, s azt hiszem, még kiváló urunk is, Gaut büszkesége, a Folyó irigységének tárgya...

- A hazug, a hízelgő meg a Sakál egy bokorban termett - mondta a Golyvásdaru úgy általánosságban; mert nagy hazug volt ő maga is, ha nem röstellte a fáradságot.

- Igenis, a Folyó irigységének tárgya - ismételte emeltebb hangon a sakál. - Bizonyosan ő is úgy találja, hogy ritkább lett a jó falat, amióta a hidat felépítették. De viszont - bár ezt semmi­képpen nem akarnám szemébe mondani - ő oly bölcs és erényes - amilyen én, sajnos, nem vagyok.

- Milyen fekete lehet a sakál, ha bevallja magáról, hogy szürke! - morogta magában a Golyvásdaru. Nem láthatta, mi közeledik.

...hogy sohasem fogy ki az ennivalóból, és ezért...

Halk, reszelő hang hallatszott, mintha egy hajó megérintette volna a sekély víz fenekét. A sakál hirtelen sarkon fordult, és szembeállt (mindig legjobb szembeállni) azzal a teremt­ménnyel, akiről beszélt. Egy huszonnégy láb hosszú krokodilus volt; mintha háromszorosan szögecselt vaslemezbe lett volna bebújtatva, dudorodásokkal, talppal, taréjjal ellátva; felső fog­­sorának sárga hegyei pontosan föléje borultak szépen rovátkolt alsó állkapcsának. A töm­pe orrú mugger-gauti Mugger volt az - idősebb a falu legöregebb lakójánál is, s a falut éppen őróla nevezték el; réme a gázlónak, amíg a vasúti híd föl nem épült -, gyilkos, emberevő s egyben a község bálványa. Úgy hevert, hogy állát a sekély vízben pihentette, helyét a far­ká­nak alig észrevehető mozgásával tartotta meg, s a Sakál igen jól tudta, hogy ennek a faroknak egyetlen csapása úgy fölvinné a Muggert a partra, mint valami gőzmasina.

- Mily szerencsés találkozás, ó, Szegények Oltalmazója! - hízelkedett a sakál, minden szó közben hátrább lépve. - Hallottunk egy gyönyörűséges hangot, és édes társalgást kezdtünk reményleni. Várakozás közben én, farkatlan-végtelen szerénytelenségemben, rólad beszéltem. Remélem nem hallottál meg semmit.

Persze, éppen azért beszélt a Sakál, hogy meghallják; tudta, hogy hízelgéssel legkönnyebb ennivalóhoz jutni. A Mugger tudta, hogy a Sakál ezért beszélt; a Sakál tudta, hogy a Mugger tudja ezt; a Mugger tudta, hogy a Sakál tudja, hogy ő is tudja - s így aztán nagyon meg voltak elégedve egymással.

A vén vadállat lihegve, szuszogva törtetett fölfelé a parton, azt mormogva: - Tiszteljétek az öreget - a gyámoltalant! - kis szeme pedig közben parázsként izzott háromszögű feje tetején, a nehéz, csontos szemhéj alatt, amint puffadt hordótestét tovavonszolta összecsukló lábai közt. Aztán letelepedett, s bármennyire ismerte is már a Sakál a szokásait, századjára is össze­rezzent, amikor látta, hogy mily pontosan utánozza a Mugger a zátonyra vetődött fatörzset. Nem röstellte a fáradságot, hogy éppen olyan szögben feküdjék, ahogy a természetes módon szárazra sodort fatörzs helyezkednék el a víz mellett, tekintetbe véve a vízáramlás irányát abban az időben és azon a helyen. Mindez persze csak megszokásból történt így, hiszen a Mugger most csak mulatságból jött ki a partra; de egy krokodilus soha sincs teljesen jóllakva, s ha a Sakált megcsalja a hasonlatosság: nem élt volna tovább, hogy bölcselkedhessék rajta.

- Semmit sem hallottam, gyermekem - mondta a Mugger fél szemét behunyva. - Fülembe ment a víz, s amellett ájuldoztam az éhségtől. Amióta a vasúti híd fölépült, az én falusi népem nem szeret többé, és ez összetöri a szívemet.

- Ah, szégyen! - mondta a Sakál. - Ily nemes szívet! De hát az ember mind egyforma az én véleményem szerint.

- Nem, igazán nagy különbség van ember és ember közt - felelte kedvesen a Mugger. - Némelyik olyan vékony, mint a csónakosrúd. Másik olyan kövér, mint a kölyöksa... mint a kölyökkutya. Sohasem gyaláznám ok nélkül az embereket. Van mindenféle köztük, de hosszú esztendők alatt megtanultam, hogy mind nagyon jók. Férfi, asszony, gyermek - egyik ellen sincs kifogásom. És jusson eszedbe, gyermekem: aki a világot szidja, azt szidja a világ is.

- A hízelgés rosszabb, mint üres korsó a gyomorban. De az, amit most hallottunk: bölcsesség - mondta a Golyvásdaru, fél lábát leeresztve.

- De azért gondold meg, milyen hálátlanul bánnak ezzel a kiváló teremtéssel - szólalt meg gyöngéd hangon a Sakál.

- Nem, nem hálátlanság az! - mondta a Mugger. - Nem gondolnak másokra, ez az egész. De amint rendes helyemen hevertem a gázló alatt, megfigyeltem, hogy az új híd lépcsőin keser­vesen nehéz fölmászni öreg embereknek és kisgyerekeknek. Igaz, az öregekkel nem érdemes sokat törődni, de a kövér gyerekek miatt fáj a szívem - csakugyan fáj. Hanem végül is, azt hiszem, hogy ha majd a híd elveszti az újság ingerét, az én népem csupasz, barna lába éppen olyan derekasan tocsog át megint a gázlón, mint annak előtte. Akkor majd ismét megbecsülik az öreg Muggert.

- De én még ma délben is láttam, hogy gólyahírkoszorúk úsztak le a gauti part mentén - mondta a Golyvásdaru.

A gólyahírkoszorú a tisztelet jele egész Indiában.

- Tévedés - tévedés. Az édességárus felesége volt... Évről évre rosszabb a szeme, s már nem tud megkülönböztetni egy fatörzset tőlem - tőlem, a gauti Muggertől! Láttam a tévedését, amikor a virágfüzéreket a vízbe szórta, mert éppen a Gaut aljában hevertem - s ha még egy lépést tesz, megmutattam volna neki azt a kis különbséget. De hát jó szándékkal tette, és tekintetbe kell venni az áldozathozónak szándékait.

- Mit ér a gólyahírkoszorú annak, aki a szemétdombra kerül? - mondta a Sakál bolhászkodva, de közben óvatosan szemmel tartva a Szegények Oltalmazóját.

- Az ám, csakhogy azt a szemétdombot rakni sem kezdték még, amelyikre én kerülök. Ötször láttam, hogy a folyó visszahúzódott a falutól, és új szárazföldet sodort az utca végébe. Ötször láttam újraépülni a falut a parton, s még ötször fogom látni. Nem vagyok én afféle hitetlen, halászgató Gaviál, aki a közmondás szerint ma itt van, holnap ott. Én hűséges, állhatatos őre vagyok a gázlónak. Nem ok nélkül viseli nevemet a falu, s a közmondás úgy tartja, hogy aki sokáig virraszt, végre is megkapja jutalmát.

- Én is sokáig virrasztottam - nagyon sokáig - jóformán egész életemben; s a jutalmam csupa harapás meg ütés volt - mondta a Sakál.

- Hahaha! - harsogott a Golyvásdaru.

Sakálfi nyárvég óta él.
Esőt zúdít szeptember.
„Ily rémes vízözönre - szól -
nem emlékszik az ember!”

A Golyvásdarunak van egy igen kellemetlen tulajdonsága. Időnként valami hirtelen viszke­tegség vagy görcs száll a lábába, s bár rendes körülmények közt méltóságosabbnak látszik, mint a többi daru - pedig hát az igen tiszteletre méltó külsejű madárfajta -, egyszerre csak vad, torz haditáncnak ered, félig kiterpesztve szárnyait, s kopasz fejét föl-le hajigálva; s ő tudja csak, hogy miért, de leghevesebb rohamaihoz mindig a legrosszabb májú megjegyzésekkel üti a taktust. Amint az ének utolsó szava elhangzott, ismét „vigyázzállásba” merevedett, s tízszerte méltóságosabb volt, mint annak előtte.

A Sakál meghunyászkodott; igaz, hogy betöltötte már harmadik esztendejét, de hát nem sza­bad érzékenykedni olyasvalakivel szemben, akinek méteres csőre van, s azzal úgy tud bánni, mint egy kopjával. A Golyvásdaru hírhedt gyáva fráter volt, de a Sakál még nála is gyávább.

- Aki soká él, sokat tanul - mondta a Mugger -, vagyis: kis sakál van elég, gyermekem, de olyan krokodilus, mint én, nem terem minden bokorban. Én azért mégsem vagyok büszke, mert aki magasan hordja az orrát, könnyen nyakát töri; de jegyezd meg jól: Sors is van a világon, s a Sors ellen ne szóljon senki, akár úszik, akár jár, akár rohan. Én meg vagyok elégedve a Sorssal. Jó szerencsével, éles szemmel sokra lehet menni, ha mindig gondosan megfigyeled, van-e lefolyása egy pataknak vagy állóvíznek, mielőtt belemégy.

- Egyszer úgy hallottam, hogy még a Szegények Oltalmazója is tévedett - mondta alattomosan a Sakál.

- Igaz, de a Sors akkor is megsegített. Akkor még nem nőttem fel egészen - a három utolsót megelőző éhínség előtt történt. (A Gunga két partjára mondom: milyen bővizűek voltak akkor a folyók!) Igen, ifjú voltam és bohó, s amikor az áradás jött, ki volt nálam boldogabb? Kevés kellett akkor a boldogságomhoz. A falut mélyen elborította az áradás, én elúsztam a Gaut fölött, messze be az egykori szárazföldre, a rizsföldek fölé, amiket magasan elborított a pompás iszap. Emlékszem egy pár karkötőre (üvegből volt, és nagyon megfeküdte a gyom­romat), amit azon az estén találtam. Igenis, üveg karkötő volt; s ha jól emlékszem, egy cipő. El kellett volna dobnom azt a pár cipőt, de éhes voltam. Azóta megokosodtam. Igenis. Hát, szóval jóllaktam, és kipihentem magamat; de amikor vissza akartam menni a folyóhoz, az árvíz apadni kezdett, s az utca sarában kellett lépkednem. Igenis, nekem! Egész népem kisza­ladt az utcára, papok, asszonyok, gyerekek, s én jóindulatúan néztem rájuk. A sár nem alkal­mas hely a verekedésre. Egy csónakos ember azt mondja: - Ragadjunk fejszét, és öljük meg - ez a Mugger, aki a gázlón él. - Nem úgy van - mondja a pap. - Nézzétek, maga előtt hajtja az árvizet! Ő a falu istene! - Erre aztán virágokat szórtak rám, s valakinek az a szerencsés gondolata is támadt, hogy egy kecskét vezessen keresztül az úton.

- Ó, milyen jó - milyen jó a kecske! - sóhajtott fel a Sakál.

- Szőrös - túlságosan szőrös -, s ha a vízben találod, szinte bizonyos, hogy kereszt alakú horog rejtőzik benne. Hanem ezt a kecskét elfogadtam, s nagy tisztességgel mentem le a Gauthoz. Később aztán a Sors elém küldte azt a csónakost, aki fejszével akarta levágni a farkamat. Csónakja megfeneklett egy régi zátonyon, amelyre ti már nem emlékezhettek.

- Nem csupa sakál van itt - mondta a Golyvásdaru. - Nem arról a zátonyról van szó, ahol a kőszállító dereglyék süllyedtek el a nagy szárazság évében? S aztán sekély is maradt a víz három áradás idejéig!

- Kettő volt olyan - mondta a Mugger -, egy felső meg egy alsó zátony.

- Persze, persze, elfelejtettem. Csatorna volt köztük - aztán az is kiszáradt - mondta a Goly­vás­daru, aki büszke volt az emlékező tehetségére.

- Az alsó zátonyon feneklett meg az én jóakaróm csónakja. Aludt a csónak orrában, s félig fölébredve a vízbe ugrott, hogy továbbtaszítsa - mellig ért neki - nem, csak térdig. Az üres csónak továbbúszott, s megint megfeneklett a legközelebbi folyóágnál - ahogy akkor ágazott el a folyó. Utánamentem, mert tudtam, hogy jönnek majd emberek, akik partra akarják húzni.

- És jöttek is? - kérdezte áhítatos félelemmel a Sakál. Ekkora zsákmány megdöbbentette.

- Itt is, lejjebb is. Tovább nem mentem, de így is hármat kaptam egy napon, csupa jól táplált csónakost - és az utolsót kivéve (akkor egy kicsit gondatlan voltam) egy kiáltás sem hangzott el, ami a parton levőket figyelmeztette volna!

- Ah, nemes szórakozás! De micsoda okosság, milyen hatalmas ítélőképesség kell hozzá! - áradozott a Sakál.

- Okosság nem kell, gyermekem, csak gondolkozás. Egy kis gondolkozás olyan az életben, mint a rizsre hintett só - ahogy a csónakosok mondják -, és én mindig mélyen szoktam gon­dolkodni. Unokatestvérem a Gaviál, a halevő, elmondta nekem, milyen keserves munka neki a hal üldözése, mennyire különbözik egyik hal a másiktól, hogy kell ismernie valamennyit együtt és külön-külön. Én azt mondom, hogy ez bölcsesség; de másfelől viszont unokatest­vérem, a Gaviál, a maga népe közt él. Az én népem nem úszik csapatosan, száját kiemelve a vízből, mint a Reva; nem is bukkan fel állandóan a víz színére, hol erre, hol arra az oldalára fordulva, mint Mohú és a kis Csapta, nem is verődik rajokba áradás után, mint Bacsua és Csilva.

- Mind jó ennivaló - mondta csőrét csattogtatva a Golyvásdaru.

- Azt mondja az unokatestvérem is, és nagyon fennhordja az orrát, hogy ezekre vadászik, de ezek nem másznak fel a partra, hogy éles orra elől elmeneküljenek. Az én népem más. A szárazföldön él, házban, barmok közt. Tudnom kell, mit csinál, mire készül - s ahogy monda­ni szokás -, farkából és ormányából összeállítom az egész elefántot. Zöld ág és vasgyűrű függ valahol egy küszöb fölött? Az öreg Mugger tudja, hogy a házban fiú született, s valamikor lejön majd a Gauthoz játszani. Leányt adnak férjhez? Az öreg Mugger tudja, mert látja, hogy az emberek ajándékokat hordoznak egymáshoz: és a leány is lejön a Gauthoz megfürödni az esküvője előtt - és ott várja a Mugger! Megváltoztatta medrét a folyó, új földet teremtett oda, ahol csak föveny volt addig? A Mugger tudja.

- No de mi haszna ennek a tudásnak? - kérdezte a Sakál. - A folyó már az én rövid életem alatt is medret változtatott. Az indiai folyók majdnem mindig változtatják a medrüket, néha két-három mérföldnyit is vándorolnak egy esztendőben, elárasztva a földeket az egyik parton, és jó iszapot hordva a másikra.

- Nincs ennél hasznosabb tudomány a világon - mondta a Mugger -, mert új föld: új vesze­kedés. A Mugger tudja ezt. Ohó, a Mugger tudja! Mihelyt a víz felszáradt, a Mugger felmá­szik azokon a kis öblöcskéken, amikről az ember azt hiszi, hogy egy kutyát sem lepnének el - és várakozik. Egyszerre csak jön egy gazda, s azt mondja, hogy ő uborkát akar ide ültetni, dinnyét amoda, az új földön, amit a folyó adott neki. Tapogatja csupasz lábujjaival a jó, finom iszapot. No de jön ám a másik, és azt mondja, hogy ő hagymát, répát, cukornádat akar ültetni ide meg ide. Úgy találkoznak, mint két hányódó csónak, s mind a kettő meregeti a szemét a másikra nagy, kék turbánja alól. Az öreg Mugger lát és hall. Mindegyik „testvérnek” szólítja a másikat, s elindulnak, hogy kijelöljék az új föld határait. A Mugger velük siet egyik helyről a másikra, alacsonyan lebújva az iszapban. No, most veszekedni kezdenek! Most már dühös sza­vakat mondanak. Már egymás turbánját cibálják! Már fölemelik a bunkósbotjukat - és végül valamelyik hanyatt vágódik az iszapban, a másik meg elszalad. Mire visszajő, a vita el van intézve, a vesztes vasbunkós bambuszbotjának tanúsága szerint. De azért mégsem hálásak a Muggernak. Nem, gyilkost kiáltanak, s a családjaik botokkal verekszenek, húszan is egy-egy oldalon. Az én népem, a dzset nép, nagyon jó. Nem üt az mulatságból! Ha vége van a harcnak, az öreg Mugger várni kezd, messze lenn a folyón, ahová el sem látni a faluból - a mögött a kikár-bokor mögött, ni! Aztán lejönnek az én széles vállú dzsetjeim, nyolcan vagy kilencen, csillagvilágnál, s ágyon hozzák magukkal a halottat. Szürke szakállas öreg emberek, a hangjuk olyan mély, mint az enyém. Kis tüzet gyújtanak - ó, milyen jól ismerem azt a tüzet! - aztán dohánylét isznak, s körülülve csóválják a fejüket, előre vagy oldalvást, amerre a halott hever a parton. Azt mondják, hogy angol törvény szerint kötél jár az ilyesmiért, s hogy az ilyen embernek a családja is gyalázatba jut, mert az ilyen embert felakasztják a börtön nagy udvarán. Erre azt felelik a halott hozzátartozói: - Hát csak akasszák fel! - s az egész beszél­getést újra kezdik: egyszer, kétszer, hússzor egy hosszú éjszakán. Aztán végül azt mondja valaki: - A harc becsületes harc volt. Fogadjunk el vérdíjat, valamivel többet, mint amennyit a gyilkos ajánl, aztán nem beszélünk többet a dologról. - Akkor alkudozni kezdenek a vérdíjon, mert a halott erős férfi volt, és sok fia maradt. De napkelte felé megpörkölik egy kicsit a halottat, ahogy a szokás kívánja - aztán hozzám kerül, és ő csakugyan nem beszél többé a dologról. Ohó, gyermekeim, sok mindent tud a Mugger, sok mindent - és az én dzset népem jó nép!

- Túlságosan fösvény nép nekem - krúgatta a Golyvásdaru. - Még a tehénszarv fényességét sem pazarolják el, ahogy mondani szokás; ki tud tallózni egy dzset után?

- Én őket tallózom - mondta a Mugger.

- Nos, arra dél felé, Kalkuttában, a régi jó időkben - folytatta a Golyvásdaru - mindent kihajigáltak az utcára, mi meg csak szedegettünk, válogattunk. Huj, de szép idők voltak! De manapság olyan tisztán tartják az utcáikat, mint a tojás héja - s az én népem elköltözött onnét. Hiszen szép, szép a tisztaság; de hétszer porolni, söpörni, öntözni egy nap - hát ez még az isteneknek is sok volna.

- Egy belső szárazföldi sakál hallotta egy testvértől, s beszélte el nekem, hogy Kalkuttában minden sakál olyan kövér, mint esős évszakokban a vidra - mondotta a Sakál, s a puszta gondolattól is csurgott a nyála.

- Az ám, csakhogy ott vannak a fehér arcúak, az angolok, s azok kutyákat hoznak le vala­honnét a folyón - nagy, kövér kutyákat, csak azért, hogy a sakálok meg ne hízhassanak - mondta a Golyvásdaru.

- Hát azok is olyan keményszívűek, mint ez a nép itt? Tudhattam volna. Sem a föld, sem az ég, sem a víz nem szánja a sakált. Láttam tavaly egy fehér arcúnak a sátrait, az esős évszak után, s meg is ettem egy új sárga kantárt. Ezek a fehér arcúak nem úgy készítik ki a bőrt, ahogy kellene. Nagybeteg lettem belé.

- Én még rosszabbul jártam - mondta a Golyvásdaru. - Életem harmadik esztendejében - ifjú, vakmerő madár voltam - lementem a folyóhoz, ahol a nagy hajók érkeztek. Az angolok hajói háromszor akkorák, mint ez a falu.

- Volt Delhiben, és azt mondja, hogy ott mindenki a feje tetején jár - aki messziről jön, nagyokat hazudik - morogta a Sakál. - A Mugger kinyitotta bal szemét, és élesen nézett a Golyvásdarura.

- Ez szent igaz - erősködött a nagy madár. - A hazug csak akkor hazudik, ha reméli, hogy hisznek neki. Aki nem látta azokat a hajókat, el sem hiheti, hogy igazat mondok.

- Ez már okosabban hangzik - mondta a Mugger. - No, s aztán?

- Ennek a hajónak a belsejéből nagy fehér valamiket hoztak ki, s azok kis idő múlva vízzé váltak. Sok kis darab lehasadozott róluk, és szétszóródott a parton, a többit gyorsan bevitték egy vastag falú házba. De egy jókedvű hajós fölkapott egy darabot - akkora volt csak mint egy kis kutya -, és odadobta nekem. Én is, mint az egész fajtám, gondolkodás nélkül nyelek el mindent - szokásunk szerint elnyeltem azt a darabot is. Tüstént valami rettenetes hidegség áradt szét bennem, a zacskómnál kezdődött, és leszaladt a lábujjam hegyéig - szólni sem tudtam tőle, a hajósok pedig kikacagtak. Soha életemben nem éreztem ilyen hideget. Fájdal­mamban, elszörnyedésemben addig táncoltam, amíg ismét lélegzethez nem jutottam; aztán táncoltam megint, és hangosan szidtam ezt az álnok világot; a hajósok pedig hasukat fogták nevettükben. De a legnagyobb csoda az egészben, nem beszélve arról a csodálatos hideg­ségről, hogy amikor panaszkodásomat bevégeztem, semmi sem volt a zacskómban!

A Golyvásdaru tőle telhető hűséggel mondta el, hogy mit érzett, amikor elnyelt egy hétfontos jégdarabot, amelyet egy amerikai jégszállító hajó hozott, mielőtt még Kalkuttában is gyár­tottak jeget; de mivel nem tudta, hogy mi a jég, a Mugger és a Sakál pedig még kevésbé tudták - hát nem volt sikere az elbeszélésével.

- Minden lehetséges - mondta a Mugger, újra behunyva bal szemét -, minden lehetséges, ami egy Mugger-Gautnál háromszorta nagyobb hajóról derül ki. Az én falum nem kicsi.

Füttyentés hallatszott le a hídról; a delhii postavonat robogott végig rajta; valamennyi kocsi­jából áradt a fény, s az árnyéka hűségesen követte a folyó vizén. A vonat nagy zajjal ismét beléveszett a sötétségbe. A Mugger meg a Sakál már annyira megszokták, hogy a fejüket sem fordították meg.

- Hát kisebb csoda ez, mint egy hajó, amely háromszorta nagyobb Mugger-Gautnál? - szólt föltekintve a madár.

- Láttam, amikor építették, gyermekem. Kőről kőre láttam, amint a híd pillérei nőttön nőttek, s ha az emberek leestek (nagyobbrészt csodálatosan biztos lábuk volt)- de ha leestek, én készen vártam. Amikor az első pillér elkészült, már eszükbe sem jutott, hogy kutassanak a folyóban, és elégessék a holttestet. Én itt is sok fáradságtól kíméltem meg őket. A híd építésében nem volt semmi különös - mondta a Mugger.

- De ami keresztülmegy rajta, és azokat a tetős kocsikat húzza! Az mégiscsak különös - ismételte a Golyvásdaru.

- Az kétségtelenül valami újfajta ökör. Egyszer majd nem tud megkapaszkodni ott fenn - és leesik, mint ahogy az emberek leestek. Az öreg Mugger őt is készen fogja várni.

A Sakál a Golyvásdarura nézett, a Golyvásdaru a Sakálra. Ha valamiben bizonyosak voltak, hát abban mindenesetre, hogy az a masina minden egyéb, csak nem ökör. A Sakál időnként megfigyelte a vonat mellett húzódó áloésövény közül, a Golyvásdaru pedig már akkor látott gépet, amikor az első mozdony megindult Indiában. De a Mugger csak alulról nézte, ahonnét a gép sárgaréz fedele meglehetősen hasonlított az ökör púpjához.

- No - igen, újfajta ökör - ismételte nyomatékosan a Mugger, hogy maga is megbizonyosodjék saját véleménye felől.

- Mindenesetre ökör - mondta a Sakál.

- De viszont lehet - szólalt meg újra, személyesen, a Mugger.

- Az bizonyos - egészen bizonyos - szólt közbe a Sakál, meg sem várva, hogy befejezze szavait.

- Mi? - riadt rá bosszúsan a Mugger, mert érezte, hogy a másik kettő többet tud nála. - Mi lehet? Még be sem fejeztem a szavaimat. Azt mondtad, hogy ökör.

- Az, vagy akármi más, amit a Szegények Oltalmazója parancsol. Én az ő szolgája vagyok, nem azé a valamié, ami átmegy a folyón.

- Akármi is, a fehér arcúak csinálmánya - szólt a Golyvásdaru -, s ami engem illet, én nem hevernék ilyen közel hozzá ezen a zátonyon.

- Te nem ismered olyan jól az angolt, mint én - mondta a Mugger. - Volt itt egy fehér arcú, amikor a hidat építették; esténként csónakba ült, és csúszkált a lábával a csónak fenekén, s azt suttogta: „Itt van? Itt van? Adjátok ide a puskámat.” Hallottam, még mielőtt láttam volna, minden egyes hangot - a deszka recsegését, az ő szuszogását, a puskája keccenését, föl s alá a folyón. Amily bizonyos, hogy elkaptam az egyik munkását - amivel megkíméltem őket az elége­téshez való fa költségétől -, olyan igaz az is, hogy lejött a Gautig, s hangosan kiáltotta, hogy lelő engem, és megszabadítja tőlem a folyót - tőlem, a mugger-gauti Muggertól! Gyer­mekeim: órák hosszat úsztam a csónakja feneke alatt, s hallottam, amint belepuskázott az úszó fatörzsekbe; amikor aztán bizonyos voltam abban, hogy kifáradt, kiemelkedtem mellette a vízből, és az orra előtt kaffantottam össze a szájamat. A híd felépítése után elment. Így vadászik minden angol - kivéve, amikor őrá vadásznak.

- Ki vadászik a fehér arcúakra? - vakkantotta izgatottan a Sakál.

- Emlékszem egy kicsit arra a vadászatra. Fiatal voltam még - mondta a Golyvásdaru, jelentősen csattantva össze csőrét.

- Én kényelmesen megtelepedtem itt. A falut, ha jól emlékszem, akkor építették fel har­madjára. Egyszer unokatestvérem, a Gaviál hírül hozta, hogy bő vizek vannak Benáresz fölött. Eleinte nem akartam odamenni, mert az unokatestvérem halevő lévén, nem mindig tudja megkülönböztetni a jót a rossztól; de hallottam esténként a népem beszélgetését, s amit ezek az emberek mondtak, az bizonyossá tett a dolgomban.

- És mit mondtak? - kérdezte a Sakál.

- Eleget mondtak ahhoz, hogy én, a mugger-gauti Mugger, otthagyjam a vizet, és gyalog­szerrel induljak útnak. Éjjel haladtam, fölhasználva a legkisebb patakot is, ha utamba esett; de éppen akkor kezdődött a forró évszak, és minden víz sekély volt. Poros utakon jártam, magas füvön mentem keresztül, dombokra másztam föl holdvilágnál. Másztam még sziklákra is - ezt jól eszetekbe véssétek, gyermekeim. Áthatoltam a víztelen Szirhind csücskén, amíg rá nem találtam a Gunga felé igyekvő kis folyókra. Egyhónapnyi járóföldre voltam a tulajdon népem­től, a magam ismerős folyójától. Csudálatos volt!

- És mit ettél az úton? - kérdezte a Sakál, aki gyomrocskájában tartotta a lelkét, s a Mugger szárazföldi utazásai egyáltalán nem hatották meg.

- Hát ami éppen akadt, kedves rokon - mondta a Mugger lassan, minden szót elnyújtva.

Indiában csak akkor lehet rokonnak szólítani valakit, ha valami vérrokonságot csakugyan ki lehet sütni az illetők közt - mivel pedig a krokodilus csak a tündérmesékben házasodik össze a sakállal, a Sakál igen jól tudta, hogy miért emelik fel ilyen hirtelen a Mugger családi körébe. Ha egyedül lettek volna, nem törődik a dologgal, de a Golyvásdaru szeme megvillant a gyönyörűségtől a rút tréfa hallatára.

- Annyi bizonyos, hogy ezt tudhattam volna, Atyám - mondta a Sakál. Persze a krokodilus nem szereti, ha sakálok atyjának nevezik, s ezt meg is mondta a mugger-gauti Mugger - s ezenkívül még sok mindent, amit itt nem érdemes elismételni.

- A Szegények Oltalmazója a rokonságunkat emlegette. Hogyan emlékezhetném én a rokon­ság pontos fokára? Különben is: ugyanazt az ételt esszük. Ő mondta - így válaszolt a Sakál.

Ez még csak rontott a dolgon, mert a Sakál arra célzott, hogy a Mugger kénytelen volt száraz­földi útján mindennap friss ételt fogyasztani, ahelyett, hogy addig őrizgetné magánál a zsák­má­nyát, amíg kellő állapotba nem jut - ahogy minden krokodilus cselekszi, aki ad magára valamit, s a legtöbb vadállat nemkülönben. És csakugyan, az egész folyómedren végig, a meg­ve­tésnek egyik legerősebb kifejezése ez: „frisshús-evő”. Ez majdnem olyan súlyos, mint hogyha az embert - emberevőnek mondják.

- Harminc esztendeje, hogy azt az ételt elfogyasztották - szólalt meg nyugodtan a Goly­vásdaru. - Ha még harminc esztendeig beszélünk is róla, akkor sem tér vissza. Inkább azt mondd el nekünk, hogy mi történt, amikor csodálatos szárazföldi utazásod végén eljutottál a bő vizekhez. Ha minden sakál üvöltését meghallgatnák, megállna a város forgalma - azt tartja a közmondás.

A Mugger hálás lehetett a félbeszakításért, mert nagy nekilendüléssel folytatta:

- A Gunga két partjára mondom! Sose láttam olyan vizet, mint amikor odaértem!

- Hát különb volt a tavalyi nagy áradásnál is? - kérdezte a Sakál.

- Különb! Az áradás csak olyan volt, amilyen minden ötödik esztendőben van - egy-két vízbe fulladt idegen, néhány csirke meg egy döglött ökör iszapos vízben, keresztáramlatok közt. De abban az esztendőben, amelyikről beszélek, a víz alacsony, sima, egyenletes volt - s a Gaviál figyelmeztetése bevált: egymást érték rajta a leúszó angol holttestek. Abban az esztendőben nőttem olyan vastagra és hosszúra, amilyen most vagyok, Agrától kezdve, Etaván át és az allahabadi széles vizeken végig.

- Ó, az az örvény az allahabadi erőd falai alatt! - kiáltott fel a Golyvásdaru. - Úgy özönlöttek oda, mint a fütyülőrucák a nádasba, és forogtak körbe-körbe - így ni!

Megint elkezdte szörnyű táncát, s a Sakál irigykedve nézte. Ő persze nem emlékezhetett az indiai bennszülöttek lázadásának félelmetes esztendejére, amiről a másik kettő beszélt. A Mugger így folytatta:

- Igen. Allahabadnál csöndesen feküdtünk a lassú vízben, s húszat is elengedtünk, amíg egyet megragadtunk; de a legjobb az volt, hogy az angolok nem voltak megrakva ékszerrel, orr­gyűrűkkel, bokaperecekkel, mint az én asszonyaim manapság. Aki túlságosan szereti az ékszert, annak kötél lesz a nyaklánca - így tartja a közmondás. Minden folyó valamennyi krokodilusa meghízott akkor, de az én Sorsom úgy akarta, hogy kövérebbre hízzam vala­mennyinél. Az a hír járta, hogy az angolokat behajtották a folyókba - és a Gunga két partjára mondom, el is hittük, hogy igaz volt. Ameddig lementem dél felé, mindenütt elhittem; már­pedig lementem a folyón, túl Mongiron és a folyóra néző síkságon.

- Ismerem azt a helyet - mondta a Golyvásdaru. - Mongir azóta elpusztult város. Igen kevesen laktak benne.

- Aztán lassan, lustán fölfelé jöttem a folyón, s kevéssel Mongir fölött egyszerre csak jő le egy csónak - tele élő fehér arcúakkal! Úgy emlékszem, asszonyok voltak. Valami rudakra feszített vászon alatt hevertek, és hangosan sírtak. Akkoriban sohasem lőttek ránk, a gázlók őreire. A fegyvereknek mind egyebütt volt dolguk. Éjjel-nappal hallottuk a puskaropogást a szárazföld felől, aszerint, hogy merre fordult a szél. Egész hosszúságomban fölemelkedtem a csónak előtt, mert sohasem láttam még eleven fehér arcúakat - ámbár másképpen jól ismertem őket. Egy meztelen fehér gyerek térdelt a csónak szélén, kihajolt, és a kezét vontatta a folyóban. Kedves látvány volt, hogy a gyerek mennyire szereti a folyóvizet. Ettem már aznap, de volt még egy kis üres hely bennem. Hanem azért mégsem az étel miatt, csak mulatságból emelkedtem föl a gyerek kezéig. A célpont oly világos volt, hogy még csak oda sem néztem, amikor összecsuktam a szájamat; de olyan pici is volt, hogy ámbár az állkapcsom egészen bizonyosan összecsukódott - a gyerek gyorsan és sértetlenül visszarántotta a kezét. Az a fehér kis kéz elcsúszhatott két fog között. Keresztbe is elkaphattam volna a könyökénél; de mon­dom, csak mulatságból emelkedtem föl, hogy valami újat lássak. A csónakban levők egymás után kiáltottak föl, s én egyszerre ismét fölemelkedtem, hogy figyeljem őket. A csónak nehe­zebb volt, semhogy felfordíthattam volna. Csak asszonyok ültek benne - de aki asszonyban bízik, ingoványon jár, tartja a közmondás: és a Gunga két partjára mondom, igaza is van!

- Egy asszony egyszer valami száraz halbőrt adott nekem - mondta a Sakál. - Reméltem, hogy megkaparinthatom a kisbabáját - de hát a lóhús is jobb, mint a ló rúgása, azt tartja a köz­mondás. Mit csinált a te asszonyod?

- Rám lőtt valami kurta puskafélével, amilyet sohase láttam sem azelőtt, sem azóta. Ötször egymás után (a Muggernak egy régimódi revolverrel akadhatott dolga) - s én tátott szájjal, bámészkodva álltam ott, a fejemet beborította a füst. Sose láttam ilyet. Ötször, olyan gyorsan, ahogy a farkamat csóválom - így ni!

A Sakál, akit egyre erősebben kezdett érdekelni a történet, éppen csak hogy hátra tudott ugrani az óriási farok kaszáló mozdulata elől.

- Amíg az öt lövés el nem dördült - mondta a Mugger olyan ártatlanul, mintha álmában sem jutott volna eszébe, hogy egyik hallgatóját elkábítsa -, amíg az öt lövés el nem dördült, nem merültem el, s még idejében emelkedtem föl, hogy meghalljam, amint a csónakos azt mondja a fehér asszonyoknak, hogy bizonyosan elpusztultam. Egy golyó az egyik nyakpikkelyem alá ment. Nem tudom, ott van-e még, mert a fejemet nem tudom megfordítani. Nézd meg, gyer­mekem! Abból láthatod majd, hogy igazat beszéltem.

- Én? - mondta a Sakál. - Hogy merészelné egy ócskacipőevő, egy csontropogtató kétségbe vonni azt, amit a Folyó Irigységének Tárgya mond? Vak kutyakölykök harapdálják le a far­kamat, ha ilyen gondolatnak csak az árnyéka is megfordult alázatos fejemben! A Szegények Oltalmazója kegyeskedett elmondani rabszolgájának, hogy egyszer életében megsebesítette egy asszony. Ez elég - el fogom mondani ezt a történetet valamennyi gyermekemnek, és nem kívánok semmi bizonyítékot.

- A túlságos udvariasság néha nem ér többet a túlságos udvariatlanságnál, mert - azt tartja a közmondás - túróval is meg lehet fojtani a vendéget. Nem kívánom, hogy a gyermekeid megtudják, hogy a mugger-gauti Mugger egy asszonytól kapta az egyetlen sebet életében. Egyéb gondjuk is lesz azoknak, ha olyan nyomorult módon keresik a táplálékukat, mint az apjuk.

- Már rég el is felejtettem! Nem is mondtam soha! Nem is volt fehér asszony a világon! Csónak se volt! És egyáltalán nem is történt soha semmi.

A Sakál megcsóválta lompos farkát annak jeléül, hogy emlékezetéből tökéletesen ki van törölve minden; aztán komoly képpel ült le.

- Pedig hát nagyon sok minden történt - mondta a Mugger, akinek most már második kísérlete sem sikerült, hogy barátját megkaparintsa. (Azért egyikük sem neheztelt a másikra. Hogy valaki eszik, és valakit megesznek: az becsületes törvény a folyó mentén, s a Sakál kikapja a maga részét a zsákmányból, ha a Mugger már jóllakott.) - Otthagytam azt a csónakot, és föl­felé mentem a folyón; amikor elértem Arrát s a mögötte levő állóvizeket, már nem volt több halott angol. A folyó üres volt egy darabig. Aztán jött egy-két halott, vörös kabátban, nem angol, de mind egyfajta - hindu és purbia -, aztán öten-hatan egy sorban - aztán végül, Arrától északra, Agrán túlig, mintha egész falvak úsztak volna a vízen. Kis patakokból jöttek ki egy­más után, mint a fatörzsek esőzés idején. Amikor a folyó megáradt, ők is csapatostul indultak meg a zátonyokról, ahol megrekedtek; s a visszahúzódó áradat magával hurcolta őket a mezőkön, a Dzsungelon át, hosszú hajuknál fogva. Észak felé haladva egész éjszaka hal­lot­tam a puskaropogást, nappal meg a bakancsos lábakat, amint átkeltek a gázlókon, s azt a hangot, amit a nehéz kocsikerék ad a folyómeder fövenyében; és minden csobbanás új halotta­kat hozott. A végén magam is megijedtem, s azt mondtam: „Ha emberekkel ilyesmi történhetik, hogyan meneküljön meg a mugger-gauti Mugger?” És voltak hajók is, amik mögöttem jöttek fölfelé vitorlás nélkül, folyvást égve, ahogy a gyapotszállító hajók égnek néha, de sohasem süllyedtek el.

- Ó - mondta a Golyvásdaru -, ilyen hajók Kalkuttába is szoktak érkezni. Nagyok, feketék, hátul a farkukkal fölkorbácsolják a vizet és...

- És háromszor akkorák, mint az én falum. Az én hajóim alacsonyak és fehérek voltak, két­oldalt korbácsolták föl a vizet, és nem voltak nagyobbak, mint olyasvalakinek a hajói, aki iga­zat szokott beszélni. Nagyon megijedtem tőlük, otthagytam a vizet, és visszatértem a magam folyójához. Nappal bujkáltam, éjjel haladtam, ha nem találtam kis folyókat, amik megse­gítettek. Visszakerültem a falumba, de nem is reméltem, hogy meglátok valakit a népemből. De hát ezek szántottak, vetettek, arattak, s oly nyugodtan jártak-keltek a földjeiken, mint a tulajdon barmaik.

- És volt még jó ennivaló a folyóban? - kérdezte a Sakál.

- Több is, mint szerettem volna. Még én is - pedig hát nem szoktam iszapot enni -, még én is belefáradtam, s ha jól emlékszem, kissé meg is ijedtem a folyvást érkező néma testektől. Hal­lottam, amint a falumbeliek azt beszélték, hogy minden angol meghalt; de azok, akiket arccal lefelé fordítva hozott a víz, nem angolok voltak, azt láthatta a népem is. Akkor aztán azt mondták, hogy a legokosabb lesz nem szólni semmit, csak fizetni az adót és szántani a földet. Hosszú idő múlva megtisztult a folyó, s akiket most hozott le, azok nyilván áradáskor ful­ladtak a vízbe; és ámbár akkor nem volt olyan könnyű ennivalóhoz jutni, mégis szívből örül­tem, hogy így van. Egy kis gyilkolás hébe-hóba nem rossz dolog - de, azt tartja a közmondás, néha még a krokodilus is megelégeli.

- Csodálatos! Igazán csodálatos! - mondta a Sakál. - Meghíztam ennek a sok evésnek a puszta hallgatásától is. És ha szabad kérdeznem, mit cselekedett azután a Szegények Oltalmazója?

- Azt mondtam magamban - és a Gunga két partjára! összecsuktam az állkapcsomat ez után a fogadásom után -, azt mondtam, hogy soha többé nem kószálok el semerre. Itt éltem hát a Gaut mellett, a népem közelében, s évek hosszú során át virrasztottam, őrködtem fölötte; s a népem annyira szeretett, hogy gólyahírkoszorúkat dobált a fejemre, valahányszor megpillan­totta, hogy kiemelkedik a vízből. Igenis, és a Sors kegyes volt hozzám, s a folyó olyan szíves, hogy tiszteletben tartja a szegény gyámoltalant, csakhogy...

- Senki sem boldog csőrétől farkáig - mondotta résztvevően a Golyvásdaru. - Mi egyebet kíván még a mugger-gauti Mugger?

- Azt a kis fehér gyereket, akit nem kaphattam meg - mondta mély sóhajtással a Mugger. - Nagyon kicsi volt, de nem felejtettem el. Öreg vagyok már, de mielőtt meghalok, szeretnék valami új dolgot megpróbálni. Igaz, hogy nehéz lábú, lármás, bolond nép az, s a mulatság nem lenne valami nagy, de én még visszaemlékszem a Benáresz fölött töltött régi szép napok­ra, s ha az a gyerek él, bizonyosan emlékszik az is. Lehet, hogy föl s alá jár valamelyik folyó partján, s elmondja, hogy dugta be egyszer a kezét a mugger-gauti Mugger foga közé, s hogyan maradt életben, hogy ezt elbeszélhesse. Hozzám igen kegyes volt a Sors, de ez még gyötör néha álmomban - az a kis fehér gyerek ott a csónak orrában. - Ásított, aztán össze­csukta az állkapcsát. - Most pihenni és gondolkozni akarok. Maradjatok csöndben, gyerme­keim, és tiszteljétek az öreget.

Mereven megfordult, és felcsoszogott a homokzátony tetejére; a Sakál pedig visszahúzódott a Golyvásdaruval egy fa oltalma alá, amely a zátonynak a vasúti hídhoz közelebb eső végénél feneklett meg.

- Kellemes és hasznos élet volt - vigyorgott, kérdőn nézve föl a föléje magasodó madárra. - És gondold meg: egy szóval sem méltóztatott megmondani nekem, hol maradt valami morzsa a patak mentén. Pedig én százszor is figyelmeztettem jó dolgokra, amik lefelé úsztak a folyón. Milyen igaz ez a közmondás: A Sakált meg a borbélyt mindenki elfelejti, mihelyt híreit elmondta! - No, most meg elalszik! Hrrr!

- Hogy vadászhatik egy Sakál egy Muggerral? - kérdezte hűvösen a Golyvásdaru. - Nagy tolvaj és kis tolvaj - könnyű megmondani, kié lesz a zsákmány.

A Sakál türelmetlen vinnyogással fordult meg, s már össze akart gubbaszkodni a fatörzs alatt - de egyszerre lekuporodott, s a sárban meghurcolódott ágak közt fölnézett a hídra, amely csaknem a feje fölött volt.

- Mi az? - kérdezte a Golyvásdaru, s nyugtalanul terjesztette ki a szárnyait.

- Várj, majd meglátjuk. A szél innen fúj feléjük; de nem minket keresnek. Két ember van itt.

- Emberek? Engem megvéd a hivatalom. Egész India tudja, hogy szent vagyok. - A Goly­vásdaru, mint közismert szemétkotró, szabadon járhat, amerre akar; s ennek tudatában a szeme sem rebbent meg.

- Engem pedig legföljebb egy ócska cipővel érdemes megdobni - mondta a Sakál, és újra hallgatózni kezdett. - Hallgasd csak ezt a lábdobogást! - folytatta. - Ez nem bennszülött bőr, hanem egy fehér arcú ember bakancsos lába. Hallgasd csak! Vas vashoz ütődik! Puska! Ez a nehéz lábú, bolond angol azért jött, hogy a Muggerral beszéljen!

- Hát akkor figyelmeztesd! Hiszen csak nemrég nevezte a Szegények Oltalmazójának valaki, aki nagyon hasonlított egy éhes Sakálhoz.

- A kedves rokon maga vigyázzon a bőrére. Százszor is elmondta nekem, hogy nincs mit félni a fehér arcúaktól. Ezek bizonyosan fehér arcúak. Egy mugger-gauti paraszt nem merne utánajönni. Látod: mondtam, hogy puska! No, ha a szerencse kedvez, ma éjszaka jóllakunk. A Mugger szárazföldön nem hall jól - ez pedig itt - nem asszony!

A vasgerendákon egy pillanatra megcsillant egy fényes puskacső a hold fényében. A Mugger olyan csöndesen feküdt a zátonyon, mint a tulajdon árnyéka, mellső lábát kissé kinyújtotta, feje a két lába közé esett - és horkolt, mint egy... krokodilus.

A hídon ezt suttogta egy hang:

- Furcsa lövés - majdnem egyenesen lefelé - de biztos, mint a halál. Legjobb, ha a nyaka mögé célzol. Mekkora dög! Hanem a parasztok megvadulnak, ha lelövöm. Istene ennek a vidéknek.

- Kutyába se vedd - felelte egy másik hang -, vagy tizenötöt ragadott el a legjobb munkásaim közül a híd építése közben, ideje már, hogy végezzenek vele. Hetekkel ezelőtt csónakon üldöztem. Segíts a Martini-puskával, mihelyt én mind a két csövet kilőttem.

- Vigyázz a puska rúgására! Két nagykaliberű lövedék nem tréfadolog.

- Majd meglátjuk, hogyan fogadja. Rajta!

Olyan dörrenés hallatszott, mintha kisebbfajta ágyút sütöttek volna el (a legnagyobbfajta elefánt-vadászpuska nem sokban különbözik az ágyútól) - két lángcsík, s nyomában a Marti­ni-puska metsző roppanása. Ennek a puskának hosszú golyója könnyűszerrel keresztülfúrja a krokodil páncélját. De a robbanógolyók már elvégezték a maguk munkáját. Egyik éppen a Mugger nyaka mögé hatolt be, egy tenyérnyire balra a hátgerinctől, a másik valamivel lejjebb a farok tövénél robbant szét. Száz eset közül kilencvenkilencben a halálra sebzett krokodilus még be tud mászni a mély vízbe, és el tud tűnni; de a mugger-gauti Mugger a szó szoros értel­mében három darabra szakadt. Alighogy a fejét megmozdította, már elszállt belőle az élet, s laposan hevert ott, akár a Sakál.

- Mennydörgés, villám! Villám, mennydörgés! - mondta a nyomorult kis állat. - Talán lezuhant végre az a valami, ami a tetős kocsikat húzza a hídon?

- Csak egy puska, semmi több - mondta a Golyvásdaru, bár még a farka tollai is reszkettek. - Csak egy puska, semmi több. Annyi szent, hogy vége van. Itt jönnek a fehér arcúak.

A két angol lesietett a hídról a homokzátonyhoz, megállt, és megbámulta a Mugger hosszú­ságát. Aztán egy fejszés bennszülött levágta nagy fejét, s négy ember vonszolta át a föld­nyelven.

- Amikor utoljára volt a kezem egy krokodilus szájában - mondta az egyik angol (a híd épí­tője) -, körülbelül ötéves gyerek voltam. Csónakkal jöttünk le a folyón Mongir felé. Láza­dáskori gyerek voltam, ahogy mondani szokás. Szegény anyám is ott volt a csónakban, és sokszor elmondta, hogy lőtte ki apám ócska pisztolyát a vadállat fejébe.

- No hát, most bosszút állhattál a törzsfőnökön - még ha megeredt is az orrod vére a puska rúgásától. Hé, csónakosok! Húzzátok ki a fejét a partra, kifőzzük a koponya kedvéért. A bőr úgy szét van lőve, hogy nem érdemes megőrizni. Most pedig gyerünk haza, és feküdjünk le. Ezért csakugyan érdemes volt egész éjszaka fennmaradni, ugye?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Érdekes: a Sakál meg a Golyvásdaru ugyanezt mondták, alig három perccel az emberek távozása után.


HULLÁMFODOR-ÉNEK

Hajdan egy hab partra tért,
    lágy aranyszín esti fénybe.
Szépleány kezéhez ért,
    partról visszatérve.

Karcsú láb, nemes kebel -
    lábalj át, békédre lelj!
A fodor szólt: „Leányka, állj,
    mert én vagyok a halál.”

„Szerelmesem hív, megyek -
    hogy lennék hozzá kegyetlen?
Nincs veszély: egy hal lebeg,
    fordul, messze lebben.”

Karcsú láb és tiszta szív,
várj még: a rév kompja hív!
A fodor szólt: „Lányka, állj,
mert én vagyok a halál.”

„Kedvesem hív, sietek -
    gyávát nem kér feleségül!”
Törzse körül hab-övek,
    víz örvénye mélyül:

Bolondos szív, hű kebel,
csöppnyi láb így süllyed el.
Hullámgyűrű fut-szalad,
vérpirosan ring a hab.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.