Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. Kvikvern

2010.04.25

13. Kvikvern

A keleti jégnek népe fogy, mint nyár elején a dér,
cukrot, kávét koldul valahány, ha fehér arc arra tér.
A nyugati jégnek népe mind verekedni, lopni tanul,
jó prémjeiket kalmár viszi el, és lelküket idegen úr.

A déli jégnek embere mind jött-menttel alkuszik,
az asszonyokon szalag fityeg, s tépettek a sátraik.
De az örök jég népe között nem járnak az új urak:
narvál-agyar a fegyverük, végső hős-férfiak.

Eszkimó dal fordítása


- Nézz ide, kinyitotta a szemét!

- Dugd vissza a bőrbe. Erős kutya lesz belőle. A negyedik hónapban nevet adunk neki.

- Kiről nevezzük el? - kérdezte Amorák.

Kadlu végigjártatta szemét a bőrökkel bélelt hóházon; tekintete ráesett az alvópadon ülő tizennégy esztendős Kotukóra, aki gombot faragott rozmáragyarból.

- Nevezd el rólam - mondta vigyorogva Kotuko. - Szükségem lesz rá valamikor.

Kadlu visszavigyorgott úgy, hogy szeme csaknem eltűnt lapos, zsíros arcában, s odabólintott Amoráknak. Közben a kutyakölyök anyja haragosan vinnyogott, hogy megláthassa a kicsi­kéjét, amely elérhetetlen messzeségben kapálózott a fókazsírlámpa fölé akasztott kis fókabőr­zacskóban. Kotuko tovább faragcsált, Kadlu meg bedobott egy összegöngyölített csomag bőr­ből készült kutyahámot egy pici zugba, amely a ház egyik oldalából nyílt; levetette nehéz szarvasbőr vadászruháját, egy másik lámpa fölött lógó halcsonthálóba rakta, s fáradtan leült az alvópadra. Egy darab fagyott fókahúst rágcsált addig is, amíg Amorák, a felesége behozza a főtt húsból és vérlevesből álló komoly ebédet. Kora hajnal óta kinn járt a fókalyukaknál, nyolc mérföldnyire hazulról, s három nagy fókával tért haza. A ház belső ajtajához vezető hosszú hó-folyosónak vagy inkább alagútnak közepe táján kaffogás, ugatás hallatszott: a napi munka után felszabadult szánhúzó kutyák tülekedtek meleg helyekért.

Amikor már túlságosan is hangossá vált az ugatás, Kotuko lustán lehengeredett az alvópadról, felkapott egy ostort, amelynek 18 hüvelyk hosszú nyele volt rugalmas halcsontból, s 25 láb hosszú suhogója nehéz, összefont szíjból. Bemászott a folyosóba, ahonnan olyan hangok hallatszottak, mintha a kutyák elevenen fölfalnák; de ez csak rendes, étkezés előtti imádságuk volt. Amikor a folyosó túlsó végén kimászott, fél tucat bozontos fej nézett utána. Valami cet­hal-­állkapocsból készült akasztófaféléhez lépett, amelyen a kutyák eledele lógott; széles lándzsával nagy koloncokat szabdalt le a fagyott anyagból, s megállt, egyik kezében az ostort, másikban a húst tartva. Nevén szólította mindegyik állatot, először a leggyöngébbiket - s jaj volt annak a kutyának, aki meg mert mozdulni, míg rá nem került a sor; mert a hosszú suhogó úgy csapkodott, mint a villám, s kivágott egy-egy hüvelyknyit a türelmetlenek szőréből-bőréből. Mindegyik kutya morgott, kaffogott, fulladozva falta végre megkapott porcióját, s visszasietett a folyosó menedékébe - a fiú pedig künn állt a havon az északi fény ragyo­gásában, és osztotta az igazságot. Utoljára a kutyafogat nagy, fekete vezetőjét szolgálta ki, amelyik rendet tartott, amikor a kutyák fel voltak szerszámozva; ez kettős porció húst kapott Kotukótól, de külön ostorcsapást is.

- Ó - mondta Kotuko, összegöngyölítve az ostor suhogóját -, van nekem egy kicsikém oda­benn a lámpa fölött, az fog ám istenigazában üvölteni! Szárpok! (Gyerünk befelé!)

Visszamászott az összebújt kutyákon keresztül, letisztogatta prémruhájáról a száraz havat azzal a halcsont pálcával, amelyet Amorák az ajtó mellett tartott, megtapogatta a ház bőrrel bevont mennyezetét, hogy lerázzon minden jégcsapot, ami a fölöttük levő hóboltozatról lees­hetett, s azzal felkuporodott a padra. A folyosón morogtak, vinnyogtak álmukban a kutyák, az Amorák bő prémcsuklyájában rugdalózott, fulladozott, gurgulázott a kis fiúbaba, az újonnan elnevezett kutyakölyök anyja pedig ott hevert Kotuko mellett, szemét a fókabőrzacskóra szegezve, amely melegen és biztonságban lógott a lámpa széles sárga lángja fölött.

Mindez pedig messze északon történt, túl Labradoron, túl a Hudson-szoroson, ahol a nagy vízáradat himbálja ide-oda a jeget, északra a Melville-félszigettől, északra még a szűk Fury- és Hekla-szorosoktól is - a Baffin-föld északi partján, ahol Bylot szigete úgy áll a Lancaster-szoros jegén, mint egy fölfordított pudingostál. A Lancaster-szorostól északra már keveset ismerünk a világból, csak Észak-Devont és az Ellesmere-földet; de még ott is él néhány ember, úgyszólván tőszomszédságában az Északi-sarknak.

Kadlu „inuit” volt - más néven eszkimó -, s a törzse összevissza vagy harminc ember, Tununirmiut földjéről való volt. Ez a név azt jelenti: „valaminek a háta mögött levő ország.” A térképek Navy Board-öbölnek nevezik ezt az elhagyatott partot, de az eszkimó elnevezés helyesebb, mert ez a vidék csakugyan az isten háta mögött van. Az esztendő kilenc hónap­jában csak jég és hó van itt, s egyik szélvihar a másikat éri; a hideget pedig el sem képzelheti az, aki még nem látta húsz fokkal fagypont alatt a hőmérőt. E kilenc hónapból hat mellesleg sötét is - s ez az, ami oly szörnyűvé teszi az egészet. A három nyári hónapban csak minden másodnap és minden éjjel fagy, s ilyenkor a hó olvadni kezd a délnek néző lejtőkön; egy-két gyalogfűz gyapjas rügyei kimerészkednek, egy apró varjúháj vagy más efféle azt hiszi magá­ról, hogy virágzik; finom fövennyel, kerek kavicsokkal borított partok futnak le a nyílt ten­gerre; csiszolt kövek, csíkos sziklák emelkednek ki a szemcsés hóból. De mindez elmúlik néhány hét alatt, s a vad tél ismét mozdulatlanná dermeszti a szárazföldet; a tengeren pedig a jég zajlik ide-oda, széthasadva és összeforrva, felborulva, tornyosulva - amíg eggyé nem fagy az egész tíz láb vastagon, a szárazföldtől a nyílt tenger mély vizéig.

Télen Kadlu a szárazföldi jég széléig üldözte a fókákat, s elejtette lándzsájával, ha feljöttek lélegzetet venni a lékekhez. A fókának nyílt víz kell, hogy élni és halászni tudjon, márpedig tél derekán a jég néha nyolcvan mérföldig elhúzódik a legközelebbi parttól minden törés nél­kül. Tavasszal Kadlu és népe visszavonultak az úszó jégtáblákról a sziklás szárazföldre, ott bőrsátrakat ütöttek fel, s tengeri madarakat ejtettek tőrbe, vagy a parton sütkérező fiatal fókákat lándzsázták le. Később dél felé mentek, a Baffin-földre, rénszarvas után, meg hogy megszerezzék az egész esztendőre való lazackészletet, a belső szárazföld száz meg száz patakjából és tavából; szeptemberben vagy októberben pedig visszatértek északra, pézsma­ökör-vadászatra s a rendes téli fókafogásra. Ezeket az utakat kutyafogatú szánokon tették meg, húsz-harminc mérföldet egy nap; vagy némelykor a part mentén, bőrből készült nagy „asszony-csónakokon”; ilyenkor a kutyák meg a kisgyerekek az evezősök lába közt hevertek, s az asszonyok énekeltek, miközben egyik hegyfoktól a másikig siklottak a tükörsima hideg vízen. Minden fényűzés, amit a tununirmiut nép ismert, délről jött - szántalpnak való fa, szigonyhegynek való vas, acélkés, cinüst, amelyben sokkal jobban fő az étel, mint a régi zsírkő edényben; acél és kova, sőt még gyufa is, valamint színes szalag az asszonyok hajába, olcsó kis tükrök s vörös posztó a szarvasbőr vadászruhák beszegésére. Kadlu a drága, tej­színű, görbe fogascetszarvval s a pézsmaökör fogával kereskedett (ez éppen olyan értékes, mint a gyöngy) -, ő a déli inuitoknak adta el, azok pedig az Exeter- és Cumberland-öböl cethalászaival meg hittérítő állomásaival kötöttek üzleteket - s így fonódott tovább a lánc; az az üst, amelyet egy hajószakács valahol egy indiai bazárban vásárolt, így végezhette napjait az Északi-sarkkör hidegebbik részében, egy fókazsírlámpa fölött.

Kadlunak, jó vadász létére, bőségesen volt vas szigonya, hóvágókése, madárdárdája s minden egyebe, ami ott a nagy hidegben megkönnyíti az életet; feje volt a törzsének, vagyis ahogy ők mondják, „az az ember, aki gyakorlatból tud mindent”. Nem adott ez neki semmi hatalmat, legföljebb azt tanácsolhatta hébe-hóba a barátainak, hogy változtassanak vadászterületet; de Kotuko felhasználta arra, hogy amolyan hájas, lusta inuit módon uralkodjék egy kicsit a többi fiún, ha éj idején kimentek labdázni a holdvilágra vagy énekelni a Gyermekek Dalát az északi fényhez.

De tizennégy esztendős korában az inuit férfinak érzi magát, s Kotuko megunta, hogy tőröket állítson vadmadaraknak és macskarókáknak, különösen megunta pedig azt, hogy egész álló nap az asszonyoknak segítsen fóka- és szarvasbőrt rágni (ennél jobban semmi sem puhítja a bőrt) - amíg a férfiak vadászni jártak. El akart menni a Kvaggiba, az Éneklő Házba, ahol a vadászok összegyűltek titokzatos szertartásaikra, s az angekok, a varázsló, gyönyörűséges félelmet ébresztett bennük a lámpák kioltása után, és hallani lehetett, amint a Rénszarvas Szelleme toporzékol a háztetőn; s ha lándzsát dugtak ki a sötét éjszakába, forró vérrel borítva húzták vissza. Szerette volna nagy csizmáját a hálóba hajítani a családfő fáradt mozdulatával, s játszani a vadászokkal, ha egyik-másik este becsöppentek a házukba, s valami otthon készült rulettfélével szórakoztak, ami egy cinkannából meg egy szegből állt. Száz meg száz dolgot szeretett volna csinálni, de a felnőttek kinevették, és azt mondták: - Várj még, amíg „meg­szorul lábadon a csat”, Kotuko. A vadászat nem mindig jelenti azt, hogy megfogod a vadat!

Most, hogy az apja róla nevezett el egy kutyakölyket, derűsebb színben látta a világot. Az inuit nem pazarol el egy jó kutyát a fiára, amíg a fiú nem ért egy kicsit a kutyahajtáshoz; és Kotuko meg volt győződve, hogy nagyszerűen ért hozzá.

Ha a kölyöknek nem lett volna vas szervezete, belepusztult volna a sok etetésbe és hajszo­lásba. Kotuko csinált neki pici szerszámot gyeplővel, s hajkurászta a ház földjén, ezt kiáltoz­va: - Aua! Ja aua! (Jobbra!) - Csojacsoj! Ja csojacsoj! (Balra!) - Ohahá! (Állj!) - A kölyöknek egyáltalán nem tetszett a dolog, de ez a hajkurászás még csupa gyönyörűség volt ahhoz ké­pest, amikor először fogták szán elé. Csak leült a hóba, és játszott azzal a fókabőrgyeplővel, amely az ő szerszámjától a pituig, a szánkó orrában levő vastag szíjig vezetett. Aztán megin­dult a fogat, s a kölyök észrevette, hogy a nehéz, tíz láb hosszú szán szaladni kezd a háta mögött, s vonszolja őt a hóban. Kotuko meg úgy kacagott, hogy a könny csurgott le az arcán. Aztán sok-sok nap következett, amikor a kegyetlen ostor úgy suhogott, mint a szél a jég fölött, s a társai harapdálták, mert nem értette a dolgát; a szerszám dörzsölte a testét, és nem hálhatott többé Kotukóval, hanem a leghidegebb helyre szorult a folyosón. Szomorú idő volt ez a kölyöknek.

Tanult a fiú is éppen olyan keményen, mint a kutya; mert keserves dolog ám kutyaszánt hajtani. Mindegyik állat - a leggyöngébbik legközelebb a kocsishoz - fel van szerszámozva a maga külön gyeplőjével, amely bal mellső lába alól húzódik a főszíjig, ehhez valami gomb- és hurokfélével van odaerősítve, amely a kocsis csuklójának egy fordulatára kibomlik, s így egy kutyát külön szabadíthat fel. Szükséges, hogy ez így legyen, mert fiatal kutyáknak gyakran hátsó lábai közé keveredik a gyeplő, s bevág a csontjukig. Meg aztán mindegyik szereti futás közben meglátogatni a barátait, ki- s be ugrálva a gyeplők közt. Verekszenek is, s ennek ered­ményeképpen a gyeplő jobban összegubancolódik, mint halászat után a nedves horgászzsineg. Sok bajt el lehet kerülni, ha az ostort nagy tudománnyal forgatja az ember. Minden inuit fiú azzal dicsekszik, hogy mester módjára bánik a hosszú suhogóval; csakhogy könnyű dolog a földön célba találni vele, és nehéz a teljes gyorsasággal száguldó szánon előrehajolni és éppen a válla tövén sújtani meg egy lustálkodó kutyát. Ha elkiáltod valamelyik kutya nevét, amiért „látogatóba megy”, s véletlenül másikat sújtasz meg, ez a kettő tüstént verekedéssel intézi el a dolgot, s megakasztja mind a többit. Ha pedig útitársad van, és beszélgetni kezdesz, vagy magadban énekelgetsz, a kutyák megállnak, visszafordulnak és leülnek, hogy meghallgassák a mondanivalódat. Kotukót egyszer-kétszer elragadták, mert megálláskor elfelejtette megköt­ni a szánt; sok ostort és nem egy gyeplőszíjat tönkretett, amíg végre egy teljes nyolcas fogatot s a könnyű szánt rá lehetett bízni. De akkor aztán fontos személyiségnek érezte magát, s a sima, fekete jég síkján merész szívvel és mozgékony könyökkel oly gyorsan rohant, mint egy teljes erejéből igyekvő vadászfalka. Tíz mérföldet tett meg a fókalékekig, s ha a vadász­területre ért, egy gyeplőt leoldozott a pituról, felszabadította a nagy, fekete vezetőt, a fogat legokosabb kutyáját. Mihelyt a kutya megszimatolta a légzőléket, Kotuko megfordította a szánt, s mélyen bevert a hóba egy pár lefűrészelt agancsot - amely úgy meredt ki a sarog­lyából, mint egy útjelzőtábla póznája -, nehogy a fogat el tudjon mozdulni. Aztán hüvelykről hüvelykre előre­kúszott, és várt, amíg a fóka fel nem bukkant lélegzetet venni. Akkor gyorsan feléje döfött lándzsájával, amelynek kötél volt a végén; hirtelen felhúzta a fókát a lék szélére; a fekete vezetőkutya odajött, és segített a jégen át a szánhoz vonszolni a zsákmányt. Ilyenkor ugattak, tajtékzottak izgalmukban a felszerszámozott kutyák, s Kotuko valamennyit agyba-főbe csapkodta az ostorral, mint valami izzó vasrúddal, amíg csak az elejtett állat keményre nem fagyott. Hanem a hazatérés volt a legnehezebb. A megrakott szánt végig kellett húzni a hepehupás jégen, a kutyák pedig ahelyett, hogy húzták volna, leültek, és éhesen bámultak a fókára. Végre elérték a faluhoz vezető járt szánutat - akkor aztán hajrá, a csengő jégen, lesunyt fejjel, feltartott farokkal, Kotuko pedig rázendített az „An-gutivaun tai-na tanuna-ne taina” nevezetű dalra, a Visszatérő Vadász dalára, s minden házból hangok szólongatták a homályos, csillagos ég alatt.

Amikor Kotuko, a kutya felnőtt: ő is élvezte az életet. Egymás után vívott kemény harcokban a fogat élén verekedett ki helyet magának, s egy szép estén, etetéskor nekiment a nagy fekete vezetőnek (Kotuko, a fiú ügyelt arra, hogy becsületes legyen a harc), s „második kutyává” tette, ahogy arrafelé mondják. Így hát előlépett, és megkapta a vezető kutya hosszú gyeplőjét, ötlábnyival előtte futott a többinek, kutya kötelessége volt, hogy véget vessen minden vere­kedésnek befogott és szabadon járó társai közt egyaránt, s vastag, nehéz rézdrótörvet viselt a nyakán. Különös alkalmakkor főtt hússal tartották benn a házban, s néha szabad volt a padon hálnia Kotukóval. Jó fókavadász volt, s a pézsmaökröt is meg tudta állítani úgy, hogy körü­lötte szaladgált, s a lábánál csaholt. Sőt mi több - s egy szánhúzó kutyánál ez a legfőbb bizonyítéka a bátorságnak -, szembeszállt még a sovány sarkvidéki farkassal is, akitől az északi kutyák rendszerint legjobban félnek minden havat tipró teremtés között. Ő meg a gazdája - a kutyafogat többi, közönséges tagját nem számították a társaságukhoz - sok-sok napon és éjszakán vadásztak együtt: a prémekbe burkolt fiú és a vad, hosszú szőrű, keskeny szemű, fehér agyarú, sárga állat. Az inuitnak nincs más dolga, mint ennivalót és bőröket szerezni magának és családjának. Az asszonynépség ruhát készít a bőrökből, s alkalomadtán segít tőrt vetni az apróvadnak; de az ennivaló legnagyobb részét - márpedig rengeteg sokat esznek - a férfinak kell megszerezni. Ha a készletek kifogynak, nincs akitől vásároljon, kolduljon vagy kölcsönkérjen az ember. Éhen kell pusztulnia.

Az inuit nem gondol ezekre az eshetőségekre, amíg nem muszáj. Kadlu, Kotuko, Amorák meg a pici fiúcska, aki Amorák szőrmecsuklyájában rugdalózott, és egész nap zsírdarabkákat majszolt, olyan boldogok voltak együtt, hogy keresni kellett boldogabb famíliát. Igen szelíd fajból származtak - az inuit ritkán jön ki a sodrából, jóformán sohasem üt meg gyermeket, nem is tudja, mi fán terem a hazugság, és még kevésbé ismeri a lopást. Megelégedtek azzal, ha szigonyaikkal kitéphetik ennivalójukat a keserves, reménytelen hidegség szívéből, kedve­sen mosolyoghattak, esténként furcsa kísértet- és tündérhistóriákat mesélhettek, addig ehettek, amíg már nem bírtak tovább, és énekelhették a végtelen asszonyéneket: „Amna, aja, aja, amna, ah, ah!” - hosszú, lámpavilágnál töltött napokon, miközben ruháikat és vadászszer­számaikat javítgatták.

De egy rettenetes télen minden ellenük esküdött. A tununirmiutok visszatértek az évi lazac­halászatról, s megépítették házaikat Bylot-sziget északi részének korai jegén, hogy onnan fóka­­vadászatra induljanak, mihelyt a tenger befagy. De korán és vadul köszöntött be az ősz. Egész szeptemberben folytonos viharok voltak, amik föltépték a sima fóka-jeget, amikor még alig négy-öt láb vastag volt, s besodorták a szárazföldre; hatalmas, húsz mérföld széles gátat halmoztak föl töredezett, hegyes jégkoloncokból, amiken lehetetlen volt keresztülhúzni a kutya­szánokat. Annak a jégtáblának a széle, amelynél a fókák tél idején halászni szoktak, vagy húszmérföldnyire volt ezen a gáton túl, s a tununirmiutok nem férhettek hozzá. Még így is átkínlódhatták volna a telet fagyasztott lazac- és felhalmozott halzsírkészleteikkel meg tőrbe ejtett állatok húsával. Csakhogy decemberben egyik vadász egy tupikban (bőrsátor) három félholt asszonyra s egy leányra bukkant. A család férfitagjai messzi északról jöttek le, és a jég összemorzsolta őket kis bőrcsónakjukban, amikor a hosszú szarvú fogascetre vadász­tak. Kadlu persze nem tehetett mást; kiosztotta az asszonyokat a téli falu kunyhói közt, mert az inuit sohasem tagadja meg az ételt az idegentől. Sohasem tudhatja, mikor kerül rá a kol­dulás sora. Amorák magához fogadta a körülbelül tizennégy esztendős leányt olyan szolgá­lófélének. Hegyes csuklyája szabásáról és fehér szarvasbőr nadrágjának hosszúkás, ferde négyszög alakú mintázatáról úgy gondolták, hogy az Ellesmere-földről való. Soha életében nem látott még cin főzőedényt vagy fatalpú szánt; de Kotuko, a fiú, és Kotuko, a kutya, nagyon megszerették.

Aztán valamennyi fóka délre költözött, s még a rozsomák, a havas tájak tompa eszű, morgó kis tolvaja sem fáradt azzal, hogy végigjárja az üres csapdákat, amiket Kotuko állított fel. A törzs elvesztette két legjobb vadászát, akik csúnyán megnyomorodtak egy pézsmaökörrel való harcukban, s ez annál több munkát rakott a többiek vállára. Kotuko nap nap után útnak indult egy könnyű vadászszánnal és hat-hét legerősebb kutyájával, s szeme fájdultáig kutatott vala­mi tiszta jégfolt után, ahol egy fóka lélegzőléket vághatott. Kotuko, a kutya mindenfelé elba­rangolt, s a jégmezők halotti csöndjében Kotuko, a fiú, hallhatta fuldokló, izgatott vonítását egy három mérföldnyire levő fókalyuk fölött - oly tisztán, mintha mellette hallatszott volna. Ha a kutya ilyen lyukat talált, a fiú alacsony kis hófalat épített magának, hogy a kegyetlen széltől némileg védett legyen - s aztán várt tíz, tizenhét, húsz óra hosszat is, hogy a fóka feljöjjön lélegzetet venni, szeme odatapadt arra az apró jelre, amit a lyuk fölé tett, hogy szigonya lehajításában irányítsa. Lába alatt kis fókabőr pokróc volt, lábszárait pedig össze­fűzte a tutoreang (az a csat, amiről az öreg vadászok beszéltek). Ez segít, hogy ne verődjék össze az ember lába, amíg az éles fülű fóka felbukkanására várakozik. Nem valami izgalmas dolog, de azért könnyen elképzelhetitek, hogy összecsatolt lábbal csöndben üldögélni úgy negyvenfokos hidegben - a legkeményebb munka, amit az inuit ismer. Ha fogtak egy fókát, Kotuko, a kutya előrerohant, s a gyeplője utána vonszolódott; segített a testet fölrakni a szánra, amíg a többi fáradt és éhes kutya rosszkedvűen hevert a széltől oltalmazó jégtörmelék mögött.

Egy fóka nem tartott valami sokáig, mert a kis falu minden szájának joga volt ahhoz, hogy teletömjék; s nem pazarolták el se csontját, se bőrét, se inait az állatnak. A kutyák tápláléka most az embernek szolgált, s Amorák a kutyákat régi nyári bőrsátrak darabjaival etette, amiket az alvópadok alól kotortak elő. Üvöltöttek, üvöltöttek egyre, s csak azért ébredtek föl, hogy éhesen üvöltsenek tovább. Már a kunyhók zsírkőlámpáiról is észre lehetett venni, hogy közel az éhínség. Jó évszakokban, amikor bőviben voltak a zsírnak, két láb magasra is fel­csapott a láng a hajó alakú lámpákban - vidáman, simán, sárgán. Most alig ért föl hathü­velyk­nyire: Amorák gondosan letört a mohából való lámpabélből, ha az őrizetlenül hagyott láng felragyogott egy pillanatra, s az egész család szemével kísérte keze mozdulatát. Ott, a nagy hidegben, ínség idején, nem annyira a haláltól félnek, mint inkább attól, hogy sötétben kell meghalni. Minden inuit retteg a sötétségtől, amely minden esztendőben hat hónapig nehe­zedik rá szüntelenül; s ha a lámpák lángja alacsony a házban, megrázkódik és megzavarodik az emberek lelke.

De jött még nagyobb baj is.

A kiéhezett kutyák kaffogtak, morogtak a folyosókon a hideg csillagokra bámulva s a metsző szélben szimatolgatva minden éjszaka. Ha abbahagyták az üvöltést, a csönd ismét oly megátalkodott, oly súlyos volt, mint az ajtót betemető hófúvás; az emberek hallották vérük lüktetését a fül vékony járataiban s a szívük zakatolását, amely olyan hangos volt, mint a varázsló dobjának pergése a hóban. Egy éjszaka Kotuko, a kutya, aki szokatlanul dacos volt a hámban, felugrott, és Kotuko térdét kezdte döfölni fejével. Kotuko megsimogatta, de a kutya hunyászkodva, vakon tovább döfködött. Ekkor felébredt Kadlu, megragadta az állat nehéz, farkasforma fejét, s belebámult üveges szemébe. A kutya vinnyogott, reszketett Kadlu térdei közt. Nyakán fölmeredt a szőr; úgy morgott, mintha idegen állna az ajtó előtt; aztán ör­vendezve ugatott, hempergett a földön, s Kotuko csizmáját harapdálta, mint egy kutyakölyök.

- Mi ez? - kérdezte Kotuko, mert félni kezdett.

- Ez a betegség - felelte Kadlu. - A kutyabetegség.

Kotuko, a kutya fölkapta az orrát, s tovább üvöltött.

- Sose láttam még ilyet. Mit akarhat? - szólt Kotuko.

Kadlu vállat vont, és átment a kunyhó másik oldalára kurta szigonyért. A nagy kutya ránézett, újra üvöltött, és kioldalgott a folyosóra; a többi kutya jobbra-balra húzódott előle. Amikor már kinn volt a hóban, dühösen ugatott, mintha egy pézsmaökör nyomában volna, s ugatva, ugrálva eltűnt a szem elől. Nem volt megveszve: egyszerűen megbolondult. A hideg meg az éhség, de mindenekfölött a sötétség megzavarta a fejét; s ha ez a rettenetes betegség egyszer bekap a kutyák közé, futótűzként terjed. A legközelebbi vadászó napon másik kutya bete­gedett meg, s Kotuko azon nyomban megölte, amikor felszerszámozva harapott és verekedett. Aztán a fekete második kutya, az egykori vezető kezdett hirtelen csaholni egy képzelt rén­szarvasnyomon, s amikor elengedték a pitu elől, rávetette magát egy jégszirtre, s aztán elro­hant, hátán a szerszámmal, éppen, mint a vezető. Ezek után senki sem akarta többé kivinni a kutyákat. Másra kellettek, s a kutyák tudták ezt, s bár meg voltak kötözve, és kézből etették őket, szemük tele volt kétségbeeséssel és félelemmel. Mindennek tetejébe az öregasszonyok kísértethistóriákat kezdtek mesélni, s azt mondogatták, hogy találkoztak a múlt ősszel elpusztult vadászok szellemeivel, s azok mindenféle szörnyűségeket jósoltak.

Kotukót mindennél jobban bántotta a kutyája elvesztése; mert az inuit hallatlanul sokat eszik ugyan, de tud éhezni is. Hanem az éhség, a sötétség, a hideg, a fagyban való hosszas vára­kozás kikezdte az erejét, s kezdett képzelt hangokat hallani és képzelt alakokat látni. Egy éjszaka - tíz óra hosszat várakozott egy „vak” fókalyuk fölött, s akkor oldta le lábáról a csatot, s félig ájultan, szédelegve támolygott haza a faluba - megállt, és nekitámaszkodott egy sziklának, amely véletlenül csak úgy ingadozva állt egy kiszögellő hegyes jégtömbön. Kotuko súlya megzavarta a szikla egyensúlyát; nagy robajjal lefordult, s amikor Kotuko félreugrott, hogy elkerülje, csikorogva, sziszegve utána csúszott a jéglejtőn.

Ez éppen elég volt Kotukónak. Abban a hitben nevelkedett, hogy minden sziklának, vándor­kőnek megvan a maga gazdája, inuája, rendesen valami félszemű nőszemély, egy tornák, s ha a tornák segíteni akar valakin, utána gurul kőházastul, és megkérdi: akarja-e védőszelleméül elfogadni. (Nyári olvadás idején a jéggel alátámasztott sziklák, vándorkövek mindenfelé gurul­nak, csúszkálnak a szárazföldön: ebből könnyű megérteni, hogyan támadhatott az élő sziklák gondolata.) Kotuko hallotta a vér lüktetését a fülében, mint ahogy hallotta egész nap, s azt hitte, hogy a kőben lakó tornák beszél hozzá. Még haza sem ért, már bizonyos volt abban, hogy beszélgetést folytatott vele, s mivel a családja nagyon is lehetségesnek tartotta a dolgot, senki sem mondott ellent neki.

- Azt mondta: „Leugrom, leugrom a helyemről a hóba!” - kiáltotta Kotuko tágra meredt szemmel, előrehajolva a félig sötét kunyhóban. - Azt mondta: „Vezetni foglak.” Azt mondta: „Elvezetlek a jó fókalyukhoz.” Holnap kimegyek, s a tornák lesz a vezetőm.

Ekkor belépett az angekok, a falu varázslója, s Kotuko másodszor is elmondta neki az esetét, ismét elképesztve vele hallgatóit. Nem hagyott ki semmit.

- Csak menj a tornait, a kövek szelleme után, s azok megint ennivalóhoz juttatnak bennünket - mondta az angekok.

Az északi leány a lámpa közelében feküdt; napok óta keveset evett, és még kevesebbet beszélt; de amikor másnap reggel Amorák és Kadlu megraktak és felszerszámoztak Kotu­kónak egy kis kéziszánt, beletették vadászruháját s annyi zsírt meg fagyott fókahúst, amennyit csak nélkülözhettek: a lány megfogta a húzókötelet, és merészen odalépett a fiú mellé.

- A te házad az én házam - mondta, amint a kis csonttalpú szán nyikorogva bukdácsolt mögöttük a félelmetes sarkvidéki éjszakában.

- Az én házam a te házad - mondta Kotuko -, de azt hiszem, Szednához megyünk mind a ketten.

Szedna pedig az Alvilág úrnője, s az inuitok azt hiszik, hogy minden halott egy esztendőt kénytelen tölteni az ő szörnyű birodalmában, mielőtt Kvadliparmiutba, a Boldog Helyre jut, ahol sohasem fagy, s ahol a kövér rénszarvas éppen akkor toppan az ember elé, amikor hívja.

Végig a falun azt kiáltozták az emberek:

- A tornaitok beszéltek Kotukóval. Léket mutatnak neki a jégen! Fókát hoz nekünk ismét!

Hangjukat hamarosan elnyelte a hideg, üres sötétség, s Kotuko meg a leány szorosan egymás­hoz bújva húzták a kötelet, vagy emelgették a szánt a jéghalmokon át a Sarki-tenger felé. Kotuko erősködött, hogy a kőben lakó tornák azt mondta neki: menjen észak felé - és északnak tartottak, Tuktuk-dzsung, a Rénszarvas nyomán, amit mifelénk Göncöl szekerének neveznek.

Európai ember öt mérföldet sem tudott volna megtenni egy nap a jégtörmeléken s az éles hegyű jégtorlaszokon át; de ők ketten pontosan tudták, milyen csuklómozdulat kényszeríti a szánt, hogy egy jégtorlaszt megkerüljön, milyen rándítással lehet jóformán kiemelni egy jéghasadékból; mennyi erő kell a lándzsafejjel való néhány nyugodt ütéshez, amely a legre­ménytelenebb helyzetben is ösvényt tud hasítani.

A leány nem szólt semmit, csak lehajtotta fejét, s hermelinkucsmájának hosszú rozsomák­prémes szegélye csapkodta széles, sötét arcát. Az ég mély, bársonyos fekete színű volt a fejük fölött; a látóhatáron, ahol utcai lámpák gyanánt égtek a nagy csillagok, vöröses csík húzódott: Időnként az északi fény zöldes hulláma csapott végig a magas ég ürességén; lobogott, mint a zászló, aztán eltűnt; vagy egy hullócsillag száguldott - sötétségből sötétségbe -, szikrazáport hurcolva maga után. Ilyenkor különös, vörös, rezes, kékes színekkel kipontozva, össze­vona­lazva látták az úszó jég ráncos, barázdás felszínét; de a rendes csillagfénynél mindennek fagyos, szürke színe volt. Az úszó jeget - emlékezhettek rá - addig csapkodták, hajszolták az őszi viharok, amíg megfagyott földrengés nem lett belőle. Voltak ott árkok, vízmosások, kavicsbányákhoz hasonló üregek a jégbe vágva; koloncok, szétszórt darabok, amik oda­fagytak az úszó jég egykori felszínére; régi, fekete jégtömbök, amiket az egyik vihar az úszó jég alá sodort, a másik ismét fölemelt; kerekded jégsziklák; fűrész alakú sarkok, amiket a szélsodorta hó faragott ilyenre; süllyedések, ahol harminc-negyven holdnyi terület alacso­nyabb szintre került a földnél. Kis távolságról a jégkoloncokat fókának vagy rozmárnak, felfordult szánnak vagy vadászó embereknek lehetett nézni - vagy akár magának a nagy Tízlábú Fehér Szellem-Medvének; de bár a jégmező tele volt ezekkel a majdnem élő, furcsá­nál furcsább alakokkal, sehol semmi hang, még halvány visszhang sem hallatszott. És ebben a hangtalan pusztaságban, ahol hirtelen fények villantak fel és tűntek el újra, a szán s a két szánhúzó ember úgy mászott, mint valami lidérces álom szereplői - rémlátomás a világ végéről - valahol a világ végén.

Amikor kifáradtak, Kotuko - a vadászok nyelvén szólva - „félházat” csinált, pici hókunyhót, amelyben összebújtak, és útilámpájukkal igyekeztek felolvasztani a fagyott fókahúst. Aludtak egyet, és továbbmentek - harminc mérföldet tettek meg egy nap, hogy tíz mérföldet halad­janak észak felé. A leány mindig nagyon hallgatag volt, de Kotuko dörmögött magában, s énekelte azokat a dalokat, amelyeket az Éneklő Házban tanult - a nyárról, a rénszarvasról, a lazacról - egyik sem illett semmiképpen ehhez az évszakhoz. Kijelentette, hogy hallotta, amint a tornák morgott neki valamit, s vadul fölszaladt egy jéghalomra, hadonászott a karjával, és erős, fenyegető hangon beszélt. Az igazat megvallva, Kotuko ekkor igen közel járt a megőrüléshez; de a leány meg volt győződve, hogy védőszelleme vezeti, és jóra fordul minden. Meg sem lepte hát, amikor a negyedik napi járás után Kotuko (akinek szeme úgy égett, mint két tüzes golyó) azt mondta neki, hogy az ő tornákja kétfejű kutya alakjában jő utánuk a havon. A leány arra nézett, amerre Kotuko mutatott, s valami mintha csakugyan besurrant volna egy szakadékba. Semmi esetre sem volt ember formájú, de mindenki tudta, hogy a tornaitok legjobban szeretnek medve, fóka vagy más efféle alakban megjelenni.

Lehetett az maga a Tízlábú Fehér Szellem-Medve is vagy akárki más, mert Kotuko meg a leány annyira kiéhezett már, hogy káprázott a szeme mind a kettőnek. Tőrben nem fogtak meg semmit, s nyomát sem látták vadnak, amióta a falut elhagyták; az elemózsiájuk nem elég még egy hétre - és vihar közeledett. A sarki vihar tíz napig is tud dühöngeni szünet nélkül, s ilyen­kor úton lenni biztos halált jelent. Kotuko akkora hókunyhót emelt, hogy a kéziszánt is belé­tehették - nehogy az ennivalójuktól elszakadjanak -, s míg az utolsó szabálytalan jég­tö­me­get vagdosta, amelyet a tető zárókövének szánt, megpillantott valamit, ami egy fél mérföldnyire levő kis jégszirtről nézett rá. A levegő ködös volt; az a valami negyven láb hosszúnak és tíz láb magasnak látszott, húszlábnyi farokkal; egész alakjának körvonalai remegtek. Látta a leány is, s ahelyett hogy rémületében felkiáltott volna, nyugodtan mondta: - Ez Kvikvern. Mi követ­kezik ezután?

- Szólani fog hozzám - mondta Kotuko, de a hóvágókés reszketett a kezében, amíg beszélt, mert akármennyire hiszi is valaki magáról, hogy különös és rút szellemekkel van barátságban, ritkán örül annak, hogy szaván fogják. Kvikvern egy óriási, fogatlan, szőrtelen kutya kísér­tete, akiről azt tartják, hogy messzi északon él, s bejárja az országot, ha „készül valami”. Az a valami lehet jó is, rossz is; de Kvikvernről még a varázslók sem szívesen beszélnek. A kutyák megvesznek tőle. Éppen mint a Szellem-Medvének, neki is több lába van a rendesnél - hat vagy nyolc -, ennek a ködben föl és le szökdécselő alaknak pedig több lába volt, mint akár­melyik valóságos kutyának. Kotuko meg a leány gyorsan bebújt a kunyhóba. Persze ha Kvikvern rosszat forral ellenük, darabokra zúzhatja a kunyhót a fejük fölött, de mégis nagy megnyugvás volt azt érezni, hogy lábnyi vastag hófal van köztük és a gonosz sötétség közt. Vonatfüttyhöz hasonló süvítéssel kitört a vihar, s tartott három nap, három éjjel; sem irányát nem változtatta, sem meg nem enyhült egy pillanatra sem. Térdük közt tartva táplálták a kőlámpát, harapdálták a félig fölmelegedett fókahúst, és figyelték a mennyezeten felgyülemlő fekete kormot - hetvenkét hosszú óráig. A leány számba vette a szánon levő ennivalót: már csak két napra elég; Kotuko pedig megvizsgálta a szigonya vasfejét, szarvasínkötését meg fókalándzsáját és madárdárdáját. Egyebet nem lehetett tenni.

- Szednához megyünk - hamar, nagyon hamar - suttogta a leány. - Három nap sem telik belé, lefekszünk, és elpusztulunk. Hát nem csinál semmit a te tornákod? Énekelj neki egy angekok dalt, hogy jöjjön ide.

Kotuko énekelni kezdett, a varázsénekek éles, magas hangján, s a vihar lassanként elcsön­desedett. Az ének közepén a leány összerezzent, s előbb ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezét, aztán fejét tette a kunyhó jégpadlójára. Kotuko követte példáját; térdeltek mind a ketten, egymás szemébe bámulva s minden idegszálukkal hallgatózva. Kotuko letört egy vékony hal­csontforgácsot a szánon levő madártőr széléről, kiegyenesítette, felállította egy kis lyukban a jégen, s odaerősítette kesztyűjével. Majdnem olyan érzékenyen volt elhelyezve, mint egy iránytű; most már nem hallgatóztak, hanem néztek. A vékony pálcika remegett kissé - milyen icipici kis mozdulat volt ez! -, aztán néhány másodpercig erősen rezgett, megnyugodott, újra rezgett, ezúttal más világtáj felé bólintva.

- Túlságos korán! - mondta Kotuko. - Valami nagy jégtömb elszabadult, messze künn a vízen.

A leány a pálcikára mutatott, s fejét rázta. - Ez a nagy jégzajlás - mondotta. - Hallgasd az alsó jeget. Kopog.

Most, amikor letérdeltek, igen furcsa, tompa morajt és kopogást hallottak, amely mintha a lábuk alatt hangzott volna. Némelykor mintha vak kutyakölyök nyivákolna valahol a lámpa fölött; aztán mintha követ köszörülnének kemény jégen; aztán ismét tompa dobütések szóltak; de mindez oly szaggatottan, halkan, mintha nagy messzeségből, kis hallócsövön át hallat­szanék.

- Harc nélkül nem jutunk el Szednához - mondta Kotuko. - Ez a jégzajlás. A tornák megcsalt bennünket. Meghalunk.

Lehet, hogy mindez túlzottnak hangzik, de a két ifjú ember valóban nagy veszedelemmel nézett szembe. A háromnapos vihar délnek hajtotta a Baffin-öböl mély vizét, s feltorlaszolta annak a messzire kinyúló szárazföldi jégnek a szélén, amely a Bylot-szigettől húzódik nyugat felé. Az az erős áramlat pedig, amely a Lancaster-öböltől keletnek tart, mérföldekre terjedő, zajló jeget hordozott magával - darabos jeget, amely nem fagyott össze jégmezővé -, s ez a tömeg bombázta a part menti jégtáblákat ugyanakkor, amikor a vihar korbácsolta tenger hullám­zása alulról gyöngítette, vékonyította. Amit Kotuko meg a leány hallottak, az ennek a harminc-negyven mérföldnyi távolságban folyó harcnak gyönge visszhangja volt, s ettől reme­gett a kis hírmondó pálcika.

Mármost: az inuit nép azt tartja, hogy ha a jég egyszer fölébred hosszú téli álma után, nem lehet tudni, mi történhet, mert a szilárd jégtábla majdnem olyan gyorsan változtatja alakját, mint a felhő.

A vihar nyilvánvalóan korán jött tavaszi vihar - és lehetséges minden.

De a két ifjú teremtés boldogabb volt most, mint eddig. Ha az úszó jég felszakad, vége a várásnak, a szenvedésnek. Szellemek, manók, boszorkák sürögnek-forognak a hasadozó jégen, s ők ketten mindenféle vad teremtmény társaságában vonulhatnak be Szedna biro­dalmába, arcukon még az izgalom pirosságával. Amikor a vihar után kiléptek a kunyhóból, a látóhatáron állandóan erősödött a zaj, s a szívós jég mindenütt nyögött, zúgott körülöttük.

- Még vár - mondta Kotuko.

Egy halom tetején ott ült vagy gubbasztott a nyolclábú Valami, amit három nappal azelőtt láttak - és félelmesen üvöltött.

- Menjünk utána - mondta a leány. - Tudhat valami utat, amely nem vezet Szednához. - De támolygott a gyöngeségtől, amikor a húzókötelet megfogta. A Valami lassan, esetlenül moz­gott a jégsziklákon, mindig nyugatnak, a szárazföld felé, ők pedig mentek utána, miközben az úszó jég széléről mind közelebb-közelebb hallatszott a mennydörgés moraja. A jég felszíne minden irányban megrepedezett, összehasadozott három-négy mérföldnyi szélességben, a nagy, tíz láb vastag jéglapok - egyik néhány méter széles, a másik néhány hold területű - tornyosultak fel, buktak le, omlottak egymásba s a még töretlen jégbe, ahogy a súlyos hullámzás emelkedett, esett, csapkodott közöttük. Ez a faltörő kosnak használt jég volt úgyszólván az első hadsereg, amelyet a tenger csatába küldött az úszó jégtáblák ellen. Ezeknek a jégtömböknek folytonos recsegése, rengése majdnem elfojtotta a zajló jégrétegek repesztő hangját, amelyeket az ár úgy tolt be az úszó jégtábla alá, mint amikor valaki hirtelen az asztalterítő alá csúsztat egy kártyát. Ahol sekély volt a víz, ezek a jéglapok egymásra halmozódtak, amíg a legalsó feneket nem ért ötven láb mélységben, s az elfakult tenger vize föltornyosult az iszapos jég mögött, amíg a növekvő nyomás megint előre nem hajszolta az egészet. A jégtáblákon és a zajló jégen kívül a vihar és a tengeráramlások igazi, úszó jéghegyeket is hoztak le a víz grönlandi partjáról vagy a Melville-öböl északi részéről. Ezek ünnepélyesen úsztak közelebb, a hullámok fehér tarajosan törtek meg körülöttük, s úgy haladtak a jégtábla felé, mint egy régimódi, kiterített vitorlákkal közeledő hajóhad. Egy-egy győzedelmesen előrenyomuló jéghegy hirtelen tehetetlenül meg­fenek­lett a mély vízben, felfordult, s a tajték, az iszap, a köpködő fagyott szilánkok áradatában fetrengett; egy sokkal kisebb és alacsonyabb pedig behasította a lapos jégtáblát, és bele­nyar­galt, tonnaszámra haji­gálva kétfelé a jeget, s mérföldes barázdát vágva, amíg végre megállt. Némelyik úgy csapott le, mint a kard, fűrészszélű csatornát hasítva; mások darabokra szakad­tak, húsztonnás jégda­rabok záporát szórva szanaszét, amely ott örvénylett, süvöltözött a jég­hal­mok közt. Ismét mások kiemelkedtek a vízből, amikor sekély helyre értek, mintha kínjuk­ban nyújtóznának ki, s egy darabban dőltek oldalt, miközben a tenger átcsapott a vállukon. A jégnek ez a döröm­bölése, tülekedése, elhajlása, lemerülése, minden lehető alakban való felíve­lése mindenütt folyt, ameddig a szem elláthatott az úszó jégtábla északi határán. Ahol Kotuko meg a leány állott, onnan nézve ez az egész zűrzavar nem tűnt egyébnek, mint nyugtalan, hullámzó, kapaszkodó mozgásnak a látóhatár alatt; de pillanatról pillanatra közeledett feléjük, s messze a szárazföld felől valami nehéz dörgést hallottak - olyat, mint a ködben hallatszó távoli ágyúzás. Ez azt jelentette, hogy az úszó jégtáblát csapkodja a tenger a Bylot-sziget ércszirt­jeihez: ez a föld délre volt a hátuk mögött.

- Soha még ilyen nem volt a világon - mondta Kotuko, bután maga elé bámulva. - Nem most van itt az ideje. Hogy törhet össze ilyenkor az úszó jégtábla!

- Menjünk ez után! - kiáltotta a leány, rámutatva a Valamire, ami eszeveszetten, sántítva rohant előttük. Utánamentek, maguk után ráncigálva a szánt, miközben a jég mennydörögve mind közelebb ért hozzájuk. Végül a jégmezők mindenütt fölrepedeztek, a táblák magasra meredtek körülöttük; a repedések kinyíltak, összecsapódtak, akár a farkas állkapcsa. De ahol a Valami volt - régi, széttört jégtömbök ötven láb magas halma -, ott nem mozdult semmi. Kotuko vadul ugrált előre, maga után vonszolva a leányt, s odakúszott a halom aljához. A jég beszéde egyre hangosabb lett körülöttük, de a halom szilárdan állt - s amint a leány ránézett, Kotuko jobb könyökét fölfelé és kifelé lökte: ez az inuit jel szárazföldet, mégpedig szigetet jelent. És csakugyan szárazföld volt az, ahová a nyolclábú, sántító Valami vezette őket - valami gránithegyű, homokpartú szigetecske a part közelében, úgy befödve, beburkolva, ellep­­lezve jéggel, hogy senki sem tudta volna az úszó jégtől megkülönböztetni - de az alapja mégis szilárd föld, nem vándorló jégtömeg! Széleit lekoptatta a jégtáblák odacsapódása, vissza­patta­nása, köszörülődése, szétmorzsolódása; észak felé menedékes zátony húzódott, félreterelve a legsúlyosabb jég rohamát, éppen úgy, ahogy az eke vasa felfordítja a rögöt. Persze az a veszedelem még mindig megvolt, hogy valami súlyosan megrázott jégmező felcsap a partra, és leborotválja a kis sziget csúcsát; de ez már nem aggasztotta Kotukót meg a leányt, amint fölépítették hókunyhójukat, és enni kezdtek, s hallották, hogyan kalapál és csörömpöl a jég a part mentén. A Valami eltűnt, Kotuko pedig, miközben a lámpa körül kuporogtak, izgatottan beszélt arról, hogy neki hatalma van a szellemeken. A nagy mondások kellős közepén elnevette magát a leány, s elé-hátra himbálta a derekát.

Válla mögött lassan, óvatosan mászva be a kunyhóba, két fej jelent meg - egy sárga meg egy fekete, a világ két legszégyenkezőbb, legbánatosabb kutyafeje. A Kutya-Kotuko volt az egyik, a fekete vezető a másik. Kövér volt most mind a kettő, látszott rajtuk, hogy jó álla­potban vannak, és visszanyerték eszüket, de igen furcsa módon voltak összekötve egymással. Emlé­kez­tek, hogy amikor a fekete vezető megszökött, rajta volt a szerszám. Összetalálkozott a Kutya-Kotukóval, s nyilván játszott és verekedett vele, mert a vállán levő hurok beleakadt Kotuko örvének vert rézdrótjába, és szorosra húzódott - úgyhogy egyik sem férhetett a gyep­lőhöz, hogy szétrágja, hanem mind a kettő oda volt kötve oldalvást a másik nyakához. Ez - no meg a szabad vadászat kigyógyította őket a bolondságukból. Ép eszén volt mind a kettő.

A leány odataszigálta a két szégyenkező teremtést Kotuko elé, s nevettében zokogva kiáltott fel: - Ez itt Kvikvern, aki biztos talajra vezetett bennünket! Nézd, nyolc lába van, és két feje!

Kotuko kiszabadította őket, s a két kutya a nyakába ugrott; próbálták megmagyarázni neki, hogyan nyerték vissza ép eszüket. Kotuko végigjáratta kezét a bordáikon. Mind a kettő kigömbölyödött, s a szőrük gyapjas volt.

- Ezek ennivalót találtak - mondta Kotuko. - Azt hiszem, egyhamar nem megyünk Szednához. A tornákom küldte őket. A betegségük elmúlt.

Mihelyt Kotukót köszöntötték, egymás torkának rohant a két kutya, aki az utolsó hetekben kénytelen volt együtt aludni, enni, vadászni - s igen szép csata zajlott le a hókunyhóban.

- Éhes kutya nem verekszik - mondta Kotuko. - Ezek fókát találtak. Aludjunk. Találunk ennivalót.

Amikor fölébredtek, a sziget északi partján szabad volt a víz, s az egész leszakított jég elú­szott a szárazföld felé. A hullámverés első hangja a legnagyobb gyönyörűség az inuit fülének, mert ez a tavasz jöttét jelenti. Kotuko és a leány megfogták egymás kezét, és mosolyogtak, mert a hullámok tiszta, telihangú zúgása a jég között a lazac és rénszarvas idejére meg a virágzó gyalogfűzek illatára emlékeztette őket. Már mialatt odanéztek, a tenger kezdett újra befagyni az úszó jégdarabok közt, akkora volt a hideg; de a láthatáron nagy, vörös izzás látszott: a lehanyatlott nap fénye. Inkább olyan volt ez, mintha ásított volna egyet álmában, felkeléshez bizony nem hasonlított, s az izzás is csak néhány percig tartott: de mégiscsak ez jelezte, hogy fordul az esztendő. Érezték, hogy ezen már semmi sem változtathat.

Kotuko rajtakapta a kutyákat, amint egy frissen megölt fókán verekedtek. A fóka a halakat üldözte; azokat mindig szétzavarja a vihar. Ez volt az első valami húsz-harminc fóka közül, aki ezen a napon kijött a szigetre, s amíg a tenger keményre nem fagyott, száz meg száz mohó fekete fej élvezte a sekély szabad vizet, s úszkált az úszkáló jég között.

Jó volt bizony ismét fókamájat enni: bátran megtölteni zsírral a lámpákat, s nézni, hogy lobog fel a láng háromlábnyira; de mihelyt a tenger friss jege megbírta őket, Kotuko meg a leány megrakták a kéziszánt, a két kutyát pedig úgy meghajszolták, mint még soha, mert félve gon­doltak arra, hogy mi történhetett ezalatt a faluban. Az idő éppen olyan könyörtelen volt, mint rendesen; de könnyebb egy ennivalóval megrakott szánt húzni jóllakottan, mint éhesen va­dász­ni. Huszonöt fóka testét temették a part jegébe - mind megenni való -, azzal siettek vissza az övéikhez. Mihelyt Kotuko megmondta a kutyáknak, hogy mit akar, azok megmutatták nekik az utat, s bár határkőnek vagy egyéb ismertetőjelnek nyoma sem volt sehol, két nap múlva már Kadlu háza előtt csaholtak. Csak három kutya válaszolt nekik, a többit megették, s a házak mind sötétek voltak. De amikor Kotuko elkiáltotta magát: - Ojo! (főtt hús) - gyönge hangok feleltek vissza, s amikor egyenként hangosan sorolta fel a falubeliek nevét: nem hiányzott senki.

Egy óra múlva lobogtak a lámpák Kadlu házában; hólevet melegítettek; a fazekak zümmögni kezdtek, s a hó csöpögött a tetőről, amikor Amorák lakomát főzött az egész falunak; a csuk­lyába dugott fiúbaba egy szelet zamatos, dióízű zsírt majszolt, a vadászok pedig lassan, annak rendje és módja szerint ették torkig magukat fókahússal. Kotuko meg a leány elmondták a történetüket. A két kutya ott ült köztük, s valahányszor a nevük előfordult, mind a kettő fülét hegyezte, s fölöttébb szégyenkező arcot vágott. Az a kutya, amelyik egyszer megbolondult, s aztán észre tért, sohasem bolondul meg többet az inuitok szerint.

- Így hát a tornák nem feledkezett meg rólunk - mondta Kotuko. - Zúgott a vihar, repedezett a jég, s a fóka partra úszott a vihartól megriadt halak után. Most az új fókalyukak alig kétnapi járóföldre vannak. Menjenek el holnap a jó vadászok, s hozzák haza a fókákat, amiket ledöf­tem: huszonötöt temettem el a jégbe. Ha ezeket megettük, valamennyien az úszó jégre me­gyünk, fókavadászatra.

- Hát te mit csinálsz? - kérdezte a varázsló Kotukót olyan hangon, ahogy Kadluval, Tunu­nirmiut leggazdagabb emberével szokott beszélni.

Kotuko hosszan ránézett az északról jött lányra, s nyugodtan felelte:

- Mi házat építünk. - Azzal apja házának északnyugati oldalára mutatott, mert a megháza­sodott fiú vagy férjhez adott lány mindig ezen az oldalon lakik.

A lány fölfelé fordította tenyerét, és kétségbeesetten megrázta a fejét. Hiszen ő idegen, az éhhaláltól mentették meg, és semmit sem hozhat a házhoz.

Amorák leugrott a padról, ahol ült, s elkezdett mindenféle holmit hajigálni a lány ölébe - kőlámpákat, vas bőrvakarókat, cinüstöket, pézsmaökör fogával díszített szarvasbőröket, valóságos vitorlavarró tűket -, szebb hozományt sohasem kapott még lány a távoli sarkkör táján, s az északról jött lány földig hajtotta a fejét.

- Ezeket is! - mondta Kotuko, s nevetve intett a kutyáknak, azok meg a lány arcához dugták hideg orrukat.

- Hm - mondta fontoskodó köhintéssel az angekok, mintha az egészet végiggondolta volna. - Mihelyt Kotuko kiment a faluból, az Éneklő Házba mentem, és bűbájos dalokat énekeltem. Végigénekeltem ezeket a hosszú éjszakákat, és idéztem a Rénszarvas szellemét. Az én varázs­énekem idézte föl a vihart is, amely megtörte a jeget, és odahajszolta a két kutyát Kotukóhoz, amikor a jég összezúzta volna csontjait. Az én énekem hajtotta partra a fókákat a megtört jég nyomában. A testem még a kvaggiban hevert, de a szellemem a jégen vágtatott, és vezette Kotukót meg a kutyákat minden cselekedetükben. Én tettem mindent.

Mindenki torkig lakott, és álmos volt, hát senki sem mondott ellent neki; s az angekok hivatalánál fogva még egy darab főtt húst vett ki magának, azzal lefeküdt aludni a többiek közé a meleg, világos, olajszagú házban.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Kotuko, aki igen jól tudott inuit módra rajzolni, mindezekről a kalandokról képeket karcolt egy hosszú, lapos elefántcsontdarabra, amelynek lyuk volt az egyik végén. Amikor ő meg a leány északra mentek, az Ellesmere-földre, a Be-nem-fagyott Tenger Csodálatos Esztendejé­ben, otthagyta ezt a megrajzolt történetet Kadlunál. Kadlu elvesztette a kavics közt, amikor kutya­szánja összetört egy nyáron Nikosziringben, a Netillig-tó partján. Egy tóparti inuit a következő évben megtalálta, s eladta egy imigeni embernek, aki tolmács volt egy cetvadász­hajón a Cumberland-öbölben. Ez eladta Hans Olsennek, aki később szállásmester lett egy nagy gőzösön, amely turistákat vitt Norvégiába, az Északi-fokhoz. A turistaévad elmúltával a gőzös London és Ausztrália közt közlekedett, megállt Ceylonban, s Olsen ott eladta az ele­fánt­csontot egy szingaléz ékszerésznek két hamis zafírkőért. Én holmi limlom közt rátaláltam egy colombói házban, s elejétől végig lefordítottam.


ANGUTIVUN TINA

(Inuit-eszkimó ének szabad fordítása.
Hazatérő fókavadász férfiak dala)

Kesztyűnk fagyott vértől merev,
    prémünk dermeszti dér.
Jövünk: zsákmányunk a fóka, a fóka,
    hol a nagy jég véget ér.

Au jana! aua! oha! hakk!
    Vágtass, kutyaszán, síntalpú szekér!
Korbács kanyarog, ember gomolyog,
    hol a nagy jég véget ér.

Füleltük a fóka halk zörejét,
    míg rejtekébe tér,
jeleztünk és lapultunk,
    hol a nagy jég véget ér.

Felemelkedik lélegzeni -
    lássuk: lándzsánk mit ér?
Eszén túljárva, ledöftük ott,
    hol a nagy jég véget ér.

Szemünket hófúvás reszeli,
    kesztyűnket enyvezi vér;
jövünk, várnak ránk asszonyaink,
    hol a nagy jég véget ér.

Au jana! aua! oha! hakk!
Vágtass, kutyaszán, síntalpú szekér!
Asszonycsapat elénk szalad,
hol a nagy jég véget ér.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.