Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Hogyan született a félelem

2010.04.25

3. Hogyan született a félelem

Száraz a tó, szikkadt az ér,
sorstársak lettünk, te meg én,
torkunk lázas, bundánk poros.
Parton mind egymásra tapos;
mindent rémület csendesít,
már egyik sem vadászik itt;
gida lapul anyja alatt,
s lát megrettent farkashadat;
áll tikkadt parton a bika,
mellette apja gyilkosa.
Száraz a tó, szikkadt az ér,
pajtások lettünk, te meg én.
Ha felhő száll és meghasad:
fegyverszünetünk megszakad.


A Dzsungel Törvénye a legrégibb törvény az egész világon. Szó van abban jóformán min­den­ről, ami a Dzsungel Népével megeshetik. Olyan tökéletes, amilyenné csak az idő és a szokás tehet egy törvénykönyvet. Tudjátok, hogy Maugli életének nagy részét a szioni farkas­csapatban töltötte, s Balútól, a Barna Medvétől tanulta a Törvényt. Balú mondotta neki, ami­kor a fiú unni kezdte az örökös parancsokat, hogy a Törvény olyan, mint egy óriási Kúszó­növény: mindenkit befon, senki sem menekülhet előle.

- Ha majd olyan öreg leszel, mint én, testvérkém, meglátod, hogy legalábbis egy törvénynek az egész Dzsungel engedelmeskedik. S az nem lesz valami gyönyörűséges látvány - mondta Balú.

Ez a beszéd Maugli egyik fülén bement, a másikon kijött: mert olyan gyerek, akinek egész élete evéssel meg alvással telik el, semmivel sem törődik, amíg valóban ott nem áll a szeme előtt. De aztán valamelyik esztendőben igaza lett Balúnak, s Maugli látta, hogy a Törvénynek az egész Dzsungel engedelmeskedik.

Akkor kezdődött a dolog, amikor egyszer majdnem egészen elmaradtak a téli esőzések, s Ikki, a Tüskésdisznó egy bambuszbozótban összetalálkozván Mauglival, elmondta neki, hogy a vad yamgyökerek kiszáradóban vannak. Azt pedig mindenki tudja, hogy Ikki nevetséges mó­don válogatós étel dolgában, s csak azt eszi meg, ami a legjobb, legérettebb. Maugli tehát fel­kacagott, s azt kérdezte:

- Mi közöm nekem ehhez?

- Most még nem sok közöd van hozzá - mondta Ikki mereven, kellemetlenül rázogatva a tüskéit -, hanem később... azt majd meglátjuk. Szoktál-e még beleugrálni a mély vízbe a Méhek Sziklája alatt, testvérkém?

- Nem. Az a bolondos víz egészen kiszárad, s nekem semmi kedvem, hogy betörjem a fejemet - mondta Maugli, aki akkoriban szentül hitte, hogy egymagának annyi esze van, mint öt dzsungellakónak együttvéve.

- Elég kár, egy kis repedésen talán menne belé valami bölcsesség. - Ikki gyorsan összegöm­bölyödött, nehogy Maugli meg találja cibálni a bajuszát. Maugli pedig elmondta Balúnak Ikki szavait. Balú igen komoly arcot vágott, s félig-meddig magában dünnyögte:

- Ha magam volnék, most más vadászterületet keresnék, mielőtt még a többiek gondolkodóba esnek. De hát idegen helyen verekedéssel szokott végződni a vadászat, s még bántani találnák az emberkölyköt. Várjunk, s lássuk, hogyan virágzik a móva-fa.

De azon a tavaszon egyáltalán nem virágzott a móva-fa, amelyet Balú annyira szeretett. A zöldes-sárgás hamvas virágokat már születésük előtt megölte a hőség, s csak egy-két rossz illatú szirom hullott le a fáról, amikor Balú hátsó lábaira állt, és megrázta. Aztán a szörnyű forróság lépésről lépésre kúszott be a Dzsungel szívébe. Előbb sárgára aszalta, aztán barnára, végül feketére. A szakadékok martján a zöld kúszónövények halott, töredezett, összevissza görbült szálakká égtek; a rejtett tavacskák kiapadtak, és a föld keményre sült körülöttük, széleiken úgy megmaradt az utolsó kis lábnyom is, mintha acélba metszették volna; a dús nedvű élősdi növények lehulltak a fákról, amikre felkapaszkodtak, s ott haltak meg a tövük­ben; a kiszáradt bambusz zörgött a forró szélben, s a Dzsungel legmélyén a moha lehámlott a fák törzséről - oly csupaszon, oly forrón álltak ott, akárcsak a remegő kék görgetegkövek a folyó medrében.

A madarak meg a majmok már korán elköltöztek észak felé, mert tudták, mi következik; az őzek, a vaddisznók messzire kitörtek a lesült szántóföldekre, s akárhányszor ott pusztultak el az emberek szeme láttára, akik maguk is gyöngék voltak ahhoz, hogy megöljék őket. Csil, a keselyű ottmaradt, meghízott, mert dögben nem volt hiány, s minden este hordozta a híreket a vadaknak, akiknek nem volt már erejük, hogy új vadászterületet harcoljanak ki maguknak. Elmondta nekik, hogy háromnapi járásnyira mindenfelé megölte a Dzsungelt a nap.

Maugli, aki sohasem ismerte az igazi éhséget, végül is állott, háromesztendős mézre fanya­lodott, amit elhagyott sziklaodúkból kapart ki. Ez a méz fekete volt, mint a kökény, s poros a kiszáradt cukortól. Vadászott a fák kérge alatt mélyen elrejtőző rovarlárvákra is, s elrabolta a darazsak frissen kikelt fiókáit. Az erdő minden vadja csupa csont és bőr volt; Bagira hármat is megölhetett egy éjszaka, akkor sem lakott jól. De a víz hiánya volt a legnagyobb baj; mert a Dzsungel Népe ritkán iszik, de akkor aztán nagyot.

És a hőség egyre növekedett, kiszívott minden nedvességet - végül már a Vengunga főága volt az egyetlen folyó, amelynek halott partjai közt egy kis víz csörgedezett. Háti, a Vad Elefánt, aki már százesztendősnél is öregebb volt, megpillantott egy hosszú, vékony, kék sziklataréjt, amely szárazon állt a folyó kellős közepén. Tudta, hogy a Béke Szikláját látja. Föltartotta hát az ormányát, és azon nyomban kihirdette a Víz-békét, mint apja cselekedte volt ötven esztendővel annak előtte. Az őzek, vaddisznók, bivalyok rekedten adták tovább a kiál­tást; Csil pedig, a keselyű, nagy körökben szállt el messze-messze figyelmeztető sikkantá­sokkal.

A Dzsungel Törvénye halállal bünteti azt, aki Víz-béke idején vadászni mer az ivóhelyeken. Ennek oka pedig az, hogy az ivás fontosabb az evésnél. A Dzsungel minden lakója el tud tengődni valahogy, ha csak a vadászzsákmány gyérül meg; de a víz - az víz, s ha csak egy forrásból lehet inni, minden vadászat megszűnik arra az időre, amíg a Vadon Népe ott jár, hogy szomját olthassa. Jó időkben, amikor bőven volt víz, mindenki az életét kockáztatta, ha lement inni a Vengungához - vagy akárhová - s ez a veszedelem csak fokozta az éjszakai járás-kelések varázsát. Lemenni a vízhez olyan ügyesen, hogy levél se zörrenjen meg közben; térdig járni a zúgó sekély vízben, amely minden hátulról jövő hangot elfojt; ivás közben hát­ra­­nézegetni, minden izmot megfeszítve a hirtelen rémület okozta, kétségbeesett ugrásra; vé­gig­hengeredni a homokos víz szélén, s aztán vizes orral, az ivástól kigömbölyödve térni vissza a bámuló csordához - mindebben nagy gyönyörűsége telt minden nagy agancsú fiatal őzbaknak, éppen azért, mert tudták, hogy Bagira vagy Sir Kán minden pillanatban rájuk vet­heti magát, és földre terítheti őket. De most vége volt ennek az egész életre-halálra szóló játéknak, s a Vadon Népe kiéhezve vonszolta fáradt testét az összezsugorodott folyóhoz - tigris, medve, őz, bivaly, vaddisznó együtt itta a poshadt vizet, s ott lézengett körülötte, mert ahhoz is gyönge volt, hogy odább álljon.

Őzek, vaddisznók egész nap jártak-keltek, hogy valami különb ennivalót találjanak száraz fakéregnél és hervadt levélnél. A bivalyok nem találtak pocsolyát, amiben hűsöljenek, zöld vetést, amibe belegázoljanak. A kígyók elhagyták a vadont, és lementek a folyóhoz, azt re­mél­ve, hogy találnak egy eltévedt békát. Nedves kövek közé csavarodtak, és sohasem támad­tak neki a turkáló vaddisznónak, ha kinyomta őket a helyükből. A vízi teknősbékát már régen kipusztította Bagira, a legügyesebb vadász; a halak mélyen belétemetkeztek a kiszáradt iszapba. Csak a Béke Sziklája feküdt keresztül hosszú kígyó gyanánt a sekély vízen, s a fáradt kis hullámok sisteregve száradtak el forró oldalán.

Ide járt Maugli esténként, hűs levegőt és társaságot keresve. Ilyenkor még a legéhesebb ellen­sége sem törődött volna vele. Csupasz bőre a többinél is soványabbnak, nyomorultabbnak mutatta. Haját csepűszínűre fakította a nap; bordái úgy kiugrottak, mint egy kosár bordái; térdén, könyökén olyan dudorodások voltak a négykézláb-mászástól, hogy összezsugorodott tagjai bogba kötött fűszálakhoz hasonlítottak. De csapzott haja alól hűvösen, nyugodtan né­zett ki a szeme, mert ebben a nehéz időben Bagira volt a tanácsadója. Azt mondta neki, hogy nyugodtan járjon, lassan vadásszon, és soha, semmi körülmények között el ne veszítse a nyugalmát.

- Gonosz idő ez - mondta a Fekete Párduc egy este, amikor olyan meleg volt, mint a kemen­cé­ben -, de majd csak elmúlik, ha élve ki tudjuk várni a végét. Tele van-e a gyomrod, emberkölyök?

- Megraktam, de az nem sokat ér. Mit gondolsz, Bagira: megfeledkeztek rólunk az Esők, és sohasem jönnek el többé?

- Dehogy feledkeztek! Látjuk mi még virágozni a móvafát, s látunk még friss füvön hízott őz­gidákat is. Gyere le a Béke Sziklájához, hallgassuk meg, mi újság. Ülj a hátamra, testvér­kém.

- Nem arra való idő ez, hogy terhet cipelj. Még meg tudok állni a lábamon. Hanem az szent igaz, hogy nem vagyunk hizlalt ökrök mi ketten.

Bagira végignézett kócos, poros oldalán, s azt suttogta:

- Az éjszaka megöltem egy igába fogott ökröt. Olyan mélyre süllyedtem már, hogy azt hiszem, nem mertem volna ráugrani, ha szabadon van. Huuú!

Maugli kacagott.

- Az ám, nagy vadászok vagyunk mi most - mondotta. - Én nagy hős vagyok - a csimasz­evésben!

Azzal lementek együtt a recsegő bozót közt a folyó partjára, ahonnét minden irányban száraz homokzátonyok húzódtak el.

- Itt sem maradhat meg soká a víz - mondta hozzájuk szegődve Balú. - Nézzetek át a túlsó partra! Odaát olyan nyomok vannak, mintha emberek tapostak volna utat maguknak.

A szemközt levő part sík földjén a Vadon merev füve állva fonnyadt el, és száradt múmiává holtában. Az őzek és vaddisznók törte csapások - mind a folyó irányában - poros csatornákkal csíkozták végig ezt a színtelen síkságot a tíz láb magas fű között. Akármilyen korán volt is még, valamennyi ösvény tele volt az elsőnek érkezőkkel, akik a vízhez siettek. Hallani lehetett az őztehenek és gidák horkantásait az orrcsiklandozó porban.

Feljebb a folyón, a Béke Sziklája körül lassan folydogáló víz kanyarodójánál, a Víz-béke őrzőjeként állt Háti, a vad elefánt a fiaival. Sovány volt és szürke a hold fényében, s jobbra-balra ringatta a testét folytonosan. Kevéssel alatta állt az őzek előőrse; lejjebb a vaddisznó és vadbivaly; a szemközt levő parton pedig, ahol a víz széléig húzódtak le a nagy fák, a Húsevők helye volt - a tigris, a farkasok, a párduc meg a többiek helye.

- Csakugyan egy Törvény parancsol mindnyájunknak - mondta Bagira, miközben belegázolt a vízbe, s elnézte a sok zörgő agancsot és kidülledt szemet, az egymást taszigáló őzeket és vaddisznókat. - Jó vadászatot, véreim - tette hozzá, s egész hosszában elnyúlt. Egyik oldala kiállt a sekély vízből. A foga közt azt morogta: - Akkor volna igazán jó vadászat, ha a Törvény nem volna!

Az őzek éles füle meghallotta ezt az utolsó mondatot, s ijedt suttogás szaladt végig a soraikon.

- A Béke! Ne feledd a Békét!

- Béke legyen itt, Béke! - mordult rá Háti, a vad elefánt. - Még nincs vége a Békének, Bagira. Nem szabad vadászatról beszélni.

- Ki tudhatja jobban ezt, mint én? - felelte Bagira, fölfelé forgatva sárga szemét. - Hiszen én teknősbékaevő, békahalász vagyok! Hauú! Bárcsak faágrágással jól tudnék lakni!

- Azt mi szeretnők legjobban - bégette egy fiatal őzgida, aki csak ezen a tavaszon született, s éppenséggel nem örült az életnek. Akármilyen nyomorult állapotban volt is a Vadon Népe, még Háti sem tudott elfojtani egy halk kacagást; Maugli pedig, a meleg vízben könyökölve, hangosan kacagott, s lábával csapkodta a víz tajtékját.

- Helyes a bőgés, te kis rügyező szarvú - dorombolta Bagira. - Ha majd vége lesz a Békének, nem feledkezem meg erről a szavadról - és élesen rászegezte szemét a sötétben, hogy bizo­nyosan ráismerjen majd az őzgidára.

Lassanként föl s lefelé mindenütt megkezdődött a beszélgetés az ivóhelyek közt. Hallani lehetett, amint a taszigálódó, röfögő vaddisznó egy kicsivel több helyet kért; a bivalyok mor­golódtak maguk közt, amint cammogtak a homokzátonyokon át, az őzek pedig siralmas történeteket beszéltek, keserves táplálékkereső vándorlásaikról. Egyszer-egyszer a túlsó par­ton levő Húsevőktől is kérdeztek valamit, de csupa rossz újságot hallottak, s a Vadonból süvöltő forró szél ide-oda csapódott a sziklák meg a recsegő ágak között, gallyakkal és porral szórva tele a vizet.

- Az emberek is sorra halnak az ekéik mellett - mondta egy fiatal őzbak. - Három ember mellett mentem el napkelte és alkonyat között. Mozdulatlanul hevertek az ökreikkel együtt. Nemsokára mi is mozdulatlanul heverünk majd.

- A folyó apadt tegnap éjjel óta - mondta Balú. - Ó, Háti, láttál-e valaha ehhez hasonló szárazságot?

- Majd elmúlik, majd elmúlik - szólt Háti, ormányából vizet fecskendezve hátára és oldalára.

- Van itt köztünk valaki, aki nem bírja sokáig - mondta Balú, s a fiúra nézett, akit szeretett.

- Én? - szólalt meg méltatlankodva Maugli, és felült a vízben. - Nekem nincs hosszú szőröm, ami a csontjaimat eltakarja, de - de ha a te bundádat lehúznák, Balú...

Háti egész testében összerázkódott erre a gondolatra, Balú pedig szigorúan jelentette ki:

- Emberkölyök, ilyet nem illik mondani a Törvény Tanítójának. Engem még soha senki sem látott bunda nélkül.

- Nem akartalak megbántani, Balú; de hát te olyan vagy, mint a kókuszdió héjastul - én meg olyan, mint a kókuszdió - héja nélkül. Márpedig az a te barna héjad...

Maugli keresztbe tett lábbal ült, és szokás szerint mutatóujjával magyarázgatta a dolgokat; hanem most Bagira kinyújtotta puha mancsát, úgy megtaszította, hogy hanyatt feküdt a vízben.

- Egyre szebb lesz a dolog - mondta a Fekete Párduc, miközben Maugli prüszkölve vacko­lódott ki a vízből. - Előbb azt mondtad, hogy nyúzzák meg Balút, most meg kókuszdiónak nevezed. Vigyázz, hogy úgy ne tegyen, ahogy az érett kókuszdió szokott.

- Mit csinál az érett kókuszdió? - kérdezte Maugli, egy pillanatra megfeledkezvén az óvatosságról (pedig hát ez a legrégibb ugratások közé tartozik a vadonban).

- Beveri a fejedet - felelte Bagira nyugodtan, s újra visszalökte Mauglit.

- Kár a tanítómesteredet kicsúfolni - mondta a medve, amikor Mauglit harmadjára buktatták a vízbe.

- Kár? Úgy kell neked! Ez a meztelen kölyök itt szaladgál köztünk, majmok csúfjává teszi a régi híres vadászokat, és csupa mulatságból bajuszuknál fogva rángatja az erdő legkülönb vadjait!

Sir Kán beszélt így, a béna tigris, a víz felé sántikálva. Megállt egy kicsit, és gyönyörködve nézte, mekkora riadalom támadt a láttára a túlsó parton, az őzek között. Aztán lehajtotta négyszögletes, bodros fejét, szürcsölni kezdett, s azt morogta:

- Úgy látszik, a Vadonból csupasz kölykök tanyája lett manapság. Nézz a szemembe, ember­kölyök!

Maugli ránézett, vagyis inkább rámeresztette a szemét olyan hetykén, ahogy csak telt tőle - s egy pillanat múlva Sir Kán megzavarodva fordult félre.

- Emberkölyök ide, emberkölyök oda - dörmögte magában ivás közben -, nem ember ez, nem is kölyök, különben megijedt volna. Jövőre még talán tőle kell majd engedelmet kérnem, ha inni akarok. Aurrh!

- Még az is meglehet - mondta Bagira, és keményen a szeme közé nézett. - Még az is meglehet... Piha, Sir Kán! Micsoda szégyent hoztál ránk már megint?

A béna tigris bemártotta állát és pofáját a vízbe, és sötét, olajszerű csíkok kezdtek lefelé úszni a nyomán.

- Ember volt - mondta hidegen Sir Kán -, egy órával ezelőtt öltem meg. - S tovább dörmögött, mormogott magában.

Az állatok sora megrázkódott, hullámzani kezdett, suttogás támadt, amely kiáltássá erősödött.

- Embert! Embert! Embert ölt!

Aztán mindenki Hátira nézett, a Vad Elefántra, de az úgy tett, mintha nem hallana semmit. Háti sohasem cselekszik, amíg az ideje el nem érkezett: azért is olyan hosszú életű.

- Embert ölni, ilyenkor! Hát más zsákmányod nem akadt?! - riadt rá hangosan Bagira, miközben kimászott a vérrel mocskolt vízből, s macska módra megrázta mind a négy mancsát.

- Kedvtelésből öltem, nem azért, mert enni akartam.

A szörnyülködő suttogás újra kezdődött, s Háti figyelő kis fehér szeme Sir Kán felé kezdett kacsintani.

- Kedvtelésből - ismételte elnyújtott hangon Sir Kán. - Most pedig inni és mosakodni jöttem ide. Meri-e valaki megtiltani?

Bagira háta meggörbült, mint szélben a bambusz, de Háti fölemelte ormányát, s nyugodtan szólalt meg:

- Kedvtelésből öltél? - kérdezte; és ha Háti kérdez valamit, ajánlatos felelni.

- Úgy van. Jogom volt hozzá! Ez az én éjszakám volt. Hiszen tudod, Háti. - Sir Kán majdnem udvariasan beszélt.

- Igen, tudom - felelte Háti. Hallgatott egy pillanatig, aztán így folytatta: - Eleget ittál már?

- Ma éjszakára eleget.

- Hát akkor eredj. A folyó vize ivásra való, nem arra, hogy bemocskolják. Csak a béna tigris­től telhetett ki, hogy a jogával hetvenkedjék ilyen időben, amikor - amikor együtt szenvedünk, emberek és vadonbeliek egyaránt. Akár tisztára fürödtél, akár nem, eredj a vackodba, Sir Kán!

Ezek az utolsó szavak már úgy harsogtak, mint az ezüsttrombita, s Háti három fia fél lépés­nyivel előbbre moccant, ámbár erre semmi szükség nem volt. Sir Kán elsompolygott, még csak morogni sem mert. Tudta, amit mindenki tudott, hogy ha kenyértörésre kerül a dolog: Háti a Vadon Ura, nem más.

- Miféle jogról beszél Sir Kán? - súgta Maugli Bagira fülébe. - Embert ölni mindig szégyen. A Törvény így szól. És Háti mégis azt mondja...

- Kérdezd meg tőle. Én nem tudom, testvérkém. De akár volt joga, akár nem: ha Háti meg nem szólal, én megtanítottam volna móresre azt a béna mészárost. Idejönni a Béke Szik­lájához, mindjárt egy ember meggyilkolása után - s ezzel még dicsekedni is -, hát ez sakálhoz illő dolog. Mellesleg szólva, a tiszta vizet is bemocskolta.

Maugli várt egy pillanatig, amíg össze tudta szedni a bátorságát, mert Hátit nemigen merték egyenesen megszólítani - aztán így kiáltott fel:

- Miféle joga van Sir Kánnak, Háti?

Mind a két part visszhangozta szavait, mert a Dzsungel Népe roppantul kíváncsi természetű, s most olyasvalami játszódott le a szeme előtt, amit senki sem értett meg - talán csak Balú, aki nagyon elgondolkozó képet vágott.

- Régi történet ez - mondta Háti -, még a Vadonnál is régibb. Csönd legyen mind a két parton, akkor elbeszélem.

Egy-két pillanatig tartott még a lökdösődés, taszigálás a vaddisznók meg a bivalyok közt - aztán a csordák vezetői egymás után dörmögték: - Várunk! - és Háti előrejött, amíg szinte térdig nem lábalt a vízben a Béke Sziklája mellett. Sovány volt, ráncos bőrű, sárga agyarú; de azért látszott rajta, hogy az, aminek a Vadon tartja: mindnyájuk ura.

- Tudjátok, gyerekek - kezdte -, hogy senkitől, semmitől nem féltek annyira, mint az Embertől.

Helyeslő suttogás hallatszott.

- Ez a történet rád is vonatkozik, testvérkém - szólt Bagira Mauglihoz.

- Énrám? Én a Csapathoz tartozom - és a Szabad Népből való vadász vagyok - felelte Maugli. - Mi közöm nekem az Emberhez?

- De azt nem tudjátok - folytatta Háti -, hogy miért féltek tőle. Hát elmondom. Amikor a Vadon kezdődött - senki sem tudja, mikor volt az -, mi, vadonbeliek együtt jártunk, és nem féltünk egymástól. Akkor nem volt szárazság; egy fán nőtt a levél, a virág, a gyümölcs, s mi semmi mást nem ettünk, csak levelet, virágot, füvet, gyümölcsöt és fakérget.

- Örülök, hogy nem abban az időben éltem - mondta Bagira. - A fakéreg csak karom-élesítésre jó.

- És a Vadon Ura Tá volt, az Első Elefánt. Ő hajtotta ki a mély vizekből ormányával a Vadont, s amerre agyarával barázdát vont a földön, arra folytak a folyók; ahol lábával toppan­tott, azon a helyen édesvízű tavak fakadtak; és ha fújt egyet az ormányán keresztül - így ni -, ledőltek a fák. Így alkotta meg Tá a Vadont, így mondták el nekem ezt a történetet.

- Egy kicsit tódíthattak rajta, amíg elbeszélték - suttogta Bagira, s Maugli, a száját eltakarva, nevetett a szaván.

- Abban az időben nem volt még gabona, se dinnye, bors meg cukornád; kis kunyhók se voltak, amilyeneket mi mindnyájan láttunk; és a Dzsungel Népe semmit sem tudott az Ember­ről, hanem együtt élt a Vadonban, és egy nép volt. De egyszerre csak veszekedni kezdtek egymással az ennivaló miatt, pedig volt itt legelője mindenkinek. Ellustultak. Mindenki ott akart enni, ahol éppen hevert - ahogy most is megtehetjük néha, amikor bőséges tavaszi esők vannak. Tá, az első elefánt, éppen új vadonokat teremtett, s a folyókat vezetgette a medrük­ben. Nem lehetett mindenütt egyszerre, hát az Első Tigrist tette meg a Vadon urává és bírájává, hogy a Dzsungel Népe elébe járulhasson a pörlekedéseivel. Akkor még az Első Tigris is gyümölcsöt és füvet evett, mint a többiek. Akkora volt, mint én, s nagyon szép - egész testének olyan volt a színe, mint a sárga futóka virágé. Azokban a szép időkben, amikor a Dzsungel új volt még, semmiféle csík vagy folt nem látszott a bundáján. A Dzsungel egész népe félelem nélkül járult eléje, s a szava törvénye volt az egész Dzsungelnek. Ne feledjétek, hogy akkor egy nép voltunk!

Hanem egy éjszaka valami vita támadt két őzbak között - olyanféle vita a legelő miatt, ami­lyeneket ti most aganccsal és mellsőlábbal szoktatok elintézni -, s azt mondják, hogy amint ezek ketten elmagyarázták a dolgot a virágok közt heverő Első Tigrisnek, egyik őz meglökte az agancsával, az Első Tigris pedig elfelejtette, hogy ő ura és bírája a Dzsungelnek, rávetette magát az őzbakra, és eltörte a derekát.

Addig az éjszakáig senki sem halt meg közülünk. Az Első Tigris, látván, hogy mit csele­kedett, őrjöngeni kezdett a vér szagától, s elrohant az északi mocsarak közé. Mi, dzsungel­beliek, hogy így bíró nélkül maradtunk, harcolni kezdtünk egymással. Tá meghallotta a harc zaját, és visszajött. Akkor egyikünk ezt mondta, másikunk amazt, de Tá, látva a halott őz­bakot a virágok között, megkérdezte, hogy ki ölte meg. Mi, dzsungelbeliek nem mondtuk meg, mert a vér szaga minket is megbolondított. Körbeszaladgáltunk, összevissza ugráltunk, kiáltoztunk, fejünket ráztuk. Tá ekkor megparancsolta a lelógó ágú fáknak s a Dzsungel földön kúszó növényeinek: jelöljék meg az őzbak gyilkosát, hogy ráismerhessen. Aztán azt kérdezte: - Ki lesz most már a Vadon Népének ura? - Ekkor odaugrott a szürke majom, aki a faágak közt él, s azt mondta: - Ezentúl én leszek a Dzsungel ura. - Tá nevetett ezen, és így szólt: - Úgy legyen - és nagy haraggal ment el.

Ismeritek a Szürke Majmot, gyerekek? Éppen olyan volt akkor is, mint most. Eleinte bölcs arcot vágott, de kisvártatva vakarózni, ugrándozni kezdett, s amikor Tá visszajött, a szürke majom éppen fejjel lefelé lógott egy fáról, csúfolkodva az alatta állókkal, azok meg vissza­csúfolták. Így hát nem volt Törvény a Dzsungelben - csak bolondos fecsegés, értelmetlen szóbeszéd.

Ekkor Tá mindnyájunkat összehívott, és így szólt hozzánk: - Első urunk Halált hozott a Dzsungelra, a második Szégyent. Most már itt az ideje, hogy törvényünk legyen, olyan Tör­vény, amelyet nem szabad megszegni. Meg fogjátok ismerni a Félelmet, s ha megismertétek, tudni fogjátok, hogy ő az uratok, parancsolótok. A többi magától következik.

Mi, dzsungelbeliek, azt kérdeztük erre: - Mi az a Félelem? - Tá pedig azt felelte: - Keressétek, míg meg nem találjátok. - Mi tehát elkezdtük bejárni a Vadont, Félelmet keresve, s egyszerre csak a bivalyok...

- Hüm! - szólalt meg Misa, a bivalyok vezére, az ő homokzátonyukon.

- Igen bizony, Misa, a bivalyok voltak... Azzal a hírrel jöttek vissza, hogy a Dzsungel egyik barlangjában lakik a Félelem - nincs szőre, a hátsó lábain jár. Mi, vadonbeliek követtük a csordát, amíg a barlanghoz nem értünk, s a Félelem csakugyan ott állt a barlang szájánál. Mint ahogy a bivalyok mondották: nem volt szőre, s a hátsó lábain járt. Amikor bennünket meglátott: felkiáltott, s a hangja hallatára belénk szállt a félelem, amelytől azóta se tudunk megszabadulni, ha halljuk. Elrohantunk, egymást tiporva-tépve félelmünkben. Azon az éjsza­kán - így mondották nekem - mi, dzsungelbeliek nem feküdtünk le együtt ahogy addig szok­tunk, hanem minden törzs külön húzódott - vaddisznó a vaddisznóval, őz az őzzel, szarv szarvval, csülök csülökkel, hasonló hasonlóval -, így hevertünk reszketve a Dzsungelben.

Csak az Első Tigris nem volt velünk, mert az még az Északi Mocsarak közt bujkált; s amikor hírét hallotta annak a Valaminek, amit a barlangban láttunk, így szólt: - Odamegyek ahhoz a Valamihez, és kitöröm a nyakát. - Egész éjjel rohant, amíg csak a barlanghoz nem ért; de amerre ment, a fák és kúszónövények megemlékeztek Tá parancsáról, lehajtották az ágaikat, és megjelölték futtában, végighúzva ujjaikat hátán, oldalán, homlokán, arcán. Ahol megérin­tet­ték, jel maradt, csík maradt sárga bundáján. És ezeket a csíkokat viselik a gyermekei mind a mai napig. Amikor a barlanghoz ért, a Félelem, a szőrtelen, kinyújtotta kezét, és így nevezte el: „az a Csíkos, aki éjszaka jár” - és az Első Tigris megijedt a Szőrtelentől, és üvöltve nyargalt vissza a mocsarak közé.

Maugli itt csöndesen kuncogott, állát a vízbe lekapva.

- Olyan hangosan üvöltött, hogy Tá meghallotta, és így szólt: - Mi bajod? - és az első tigris, arcát az újonnan teremtett égre emelve (az is megöregedett ám azóta!) azt felelte: - Add vissza a hatalmamat, Tá! Megszégyenültem az egész Dzsungel szeme láttára, elmenekültem a Szőr­telen elől, s az szégyenletes nevet adott nekem. - És miért? - kérdezte Tá. - Mert bekent a mocsár iszapja - mondta az Első Tigris. - Akkor hát ússzál, és henteregj a nedves fűben, s ha csakugyan iszap az, lemosódik rólad - mondta Tá; s az Első Tigris úszott, aztán addig hen­tergett a fűben, hogy a Dzsungel már forgott körülötte: de egy foltocska sem változott meg a bőrén. Tá csak nézte és nevette. Akkor ezt kérdezte az Első Tigris: - Mit tettem én, hogy így kellett járnom? - Megölted az őzet - felelte Tá -, szabadjára engedted a Vadonban a Halált, s a Halállal együtt megjött a Félelem is, a Dzsungel népei félnek egymástól, mint ahogy te is félsz a szőrtelentől. - Tőlem sohasem fognak félni - mondta az Első Tigris -, mert én kezdettől fogva ismerem őket. - Hát menj és lássad - felelte erre Tá. És az Első Tigris rohant erre, rohant arra, hangosan kiáltozott az őzeknek, vaddisznóknak, a tüskésdisznóknak s minden vadonbélinek - és mind elmenekültek előle, egykori bírájuk elől, mert féltek tőle.

Ekkor visszajött az Első Tigris; a büszkesége megtört, fejét a földhöz verte, mind a négy lábával szaggatta a földet, s így szólott: - Ne feledd, hogy valaha a Dzsungel Ura voltam. Ne feledkezzél meg rólam, Tá! Hadd emlékezzenek a gyermekeim is arra, hogy valamikor nem ismertem a szégyent és a félelmet! - Tá pedig így felelt: - Ennyit megteszek a kedvedért, mert mi ketten együtt láttuk a Vadon születését. Legyen úgy minden esztendőben egy éjszakára, mint az őzbak megölése előtt volt - neked és gyermekeidnek. Ezen az egy éjszakán, ha össze­találkoztok a Szőrtelennel - annak neve pedig: Ember -, nem ti fogtok tőle félni, hanem ő fél tőletek, mintha a Dzsungel bírái és minden dolgoknak urai volnátok. Légy irgalmas hozzá félelmének éjszakáján, mert megismerted már, hogy mi a Félelem.

Erre így felelt az Első Tigris: - Ez elég nekem. - De amikor legközelebb ivott, meglátta a fekete csíkokat az oldalán; eszébe jutott, hogy milyen nevet adott neki a szőrtelen, újra fel­lobbant haragja. Egy esztendeig a mocsarak közt élt, várván, hogy Tá a szavának álljon. És egy éjszakán, amikor a Hold Sakálja, az esti csillag ragyogva állt a Dzsungel fölött: érezte, hogy az ő éjszakája elérkezett, s elment a barlanghoz, hogy találkozzék a Szőrtelennel. És úgy történt, ahogy Tá ígérte, mert a Szőrtelen leborult előtte, és a porban hevert, az Első Tigris pedig rásújtott, és eltörte a gerincét - mert azt hitte, hogy csak egy ilyen Valami van a Dzsun­gelben, s most megölte a Félelmet. Amikor a zsákmányát szagolgatta: hallotta, hogy Tá lejő az Északi Erdőkből - s egyszerre csak az Első Elefánt hangja, az a hang, amelyet éppen most hallunk...

A mennydörgés végigdübörgött a száraz, kiaszott dombok közt, de esőt nem hozott - csak száraz villámok lobbantak végig a dombok gerincén -, és Háti így folytatta:

- Ezt a hangot hallotta, s a hang így szólt hozzá: - Hát ez a te irgalmad? - Az Első Tigris a száját nyalogatta, s így felelt: - Hát aztán?! - Megöltem a Félelmet! - Tá pedig azt mondta: - Ó, te vak, bolond teremtés! Eloldoztad a Halál lábát, s most holtodig nyomon követ. Megtanítottad az Embert - ölni.

Az Első Tigris mereven állt a zsákmánya mellett, s így beszélt: - Ez is olyan most, mint az őzbak volt. Félelem nincs többé! Mától fogva ismét bíráskodni akarok a Vadon Népén.

Tá pedig azt felelte: - Soha többé nem fordul hozzád a Dzsungel Népe. Nem kerül többé utadba, nem alszik a közeledben, nem jár a nyomodban, és nem legelész a vackod körül. Csak a Félelem fog követni, s olyan ütéssel, amelyet nem is láthatsz, arra kényszerít, hogy enge­delmeskedjél az akaratának. Megnyitja lábad alatt a földet, hurokká szorítja a nyakad körül a kúszónövényeket; a fatörzseket magasabban növeszti össze körülötted, mint amekkorát ugrani tudsz - és végül elveszi a bundádat, hogy kölykeit burkolja belé, ha fáznak. Nem voltál irgalmas hozzá: ő sem lesz az tehozzád.

Az Első Tigris nagyon hetvenkedett, mert ez az éjszaka az övé volt még, így szólott: - Tá ígérete, az Tá ígérete. Csak nem akarja elvenni az éjszakámat? - És Tá ezt mondta: - Ez az éjszaka a tiéd, úgy, ahogy mondottam, de meg kell fizetni az árát. Megtanítottad az Embert ölni, s az Ember gyors eszű tanítvány.

- Itt van a lábam alatt - szólt az első tigris -, s eltört a gerince. Hadd tanulja meg a Dzsungel, hogy megöltem a Félelmet.

Tá erre elnevette magát, és így szólt:

- Megöltél egyet a sok közül, de csak mondd el magad a Dzsungelnek - mert az éjszakád véget ért.

Fölkelt a nap; és a barlang szájából másik Szőrtelen lépett ki; látta a csapáson heverő zsákmányt s fölötte az Első Tigrist - és fogott egy hegyes botot...

- Most valami vágószerszámot dobálnak - mondta Ikki, és zörögve gurult le a parton, mert a gond nép nagyon ízes falatnak tartotta Ikkit - az ő nyelvükön Ho-Igunak nevezték -, s volt egynémely tapasztalata arról a gonosz kis fejszéről, amely úgy surrog végig a tisztáson mint a szitakötő.

- Hegyes bot volt az, amilyeneket a vermek fenekébe szoktak beverni - mondta Háti. - A Szőrtelen elhajította a botot, s az mélyen belefúródott az Első Tigris oldalába. Úgy történt minden, ahogy Tá mondotta. Az Első Tigris üvöltve szaladgált összevissza a Vadonban, amíg végre ki tudta tépni sebéből a botot. Az egész Dzsungel megtudta, hogy a Szőrtelen messziről tud sebezni, s a Félelem nagyobb lett, mint annak előtte. Így történt, hogy az első tigris meg­tanította a Szőrtelent - ölni. És jól tudjátok, mennyi kárt okozott azóta mindnyájunknak, hurokkal, veremmel, csapdával, repülő bottal, a fehér füstből kiszálló csípős léggyel (Háti a puskagolyóra gondolt) - meg a Piros Virággal, amely kikerget bennünket a szabad ég alá. De azért minden esztendőnek van egy éjszakája, amikor a Szőrtelen fél a Tigristől, Tá ígérete szerint, s a Tigris nem is adott neki soha okot arra, hogy enyhüljön a félelme. Ott öli meg, ahol találja, mert eszébe jut az Első Tigris megszégyenülése. Egyebekben pedig: a Félelem éjjel-nappal keresztül-kasul járja a Dzsungelt.

- Hihi! Huhú! - füttyögtek az őzek, arra gondolván, hogy mit jelent mindez őnekik.

- És csak amikor mindenkit nagy, közös Félelem fog el, mint most: akkor tudjuk mi, vadon­beliek félretenni a magunk kis félelmeit; akkor tudunk úgy összetalálkozni egy helyen, ahogy most tesszük.

- Az Ember csak egy éjszakán fél a tigristől? - kérdezte Maugli.

- Csak egy éjszakán - felelte Háti.

- De hiszen én is, más is, az egész Dzsungel tudja, hogy Sir Kán kétszer-háromszor is öl Embert egy hónapban.

- Úgy van. De ilyenkor hátulról ugrik rá, és ütés közben félrefordítja a fejét, mert tele van félelemmel. Ha az Ember ránézne, megszaladna. Ezen az egy éjszakán azonban nyíltan megy le a faluba. Bemegy a házak közé, bedugja a fejét az ajtón, az emberek arcra borulnak - ő pedig megöl egyet. Egyet, ezen az éjszakán.

- Ó - kiáltott fel Maugli a vízben hemperegve -, most már értem, miért parancsolta Sir Kán, hogy nézzek a szemébe! Rosszul járt, mert nem bírta el a tekintetemet, én pedig, annyi szent, nem borultam a lábához. De hát én nem vagyok ember, és a Szabad Néphez tartozom.

- Hm - morogta Bagira szőrös torka mélyén. - Hát aztán tudja-e a Tigris, hogy mikor van az ő éjszakája?

- Csak akkor, amikor a Hold Sakálja tisztán ragyog az esti köd felett. A Tigris egyetlen éjszakája néha száraz nyárra esik, néha meg az esőzések idejére. Az Első Tigris nélkül sohasem lett volna ez így - és egyikünk sem ismerte volna meg a Félelmet.

Az őzek búsan mormogtak, Bagira szája pedig gonosz mosolyra rándult. - Hát az emberek ismerik-e ezt a mesét? - kérdezte.

- Senki sem ismeri, csak a tigrisek meg mi, elefántok - Tá gyermekei. Most ti is hallottátok, akik a víz mellett ültök - és én elvégeztem a mondanivalómat.

Háti a vízbe mártotta ormányát, annak jeléül, hogy többet nem akar beszélni.

- De - de - szólalt meg Maugli, Balúhoz fordulva - miért nem evett az Első Tigris tovább is füvet, levelet, fakérget? Hiszen csak kitörte az őzbak nyakát. Nem ette meg. Mi csábította arra, hogy húst egyék?

- A fák és a kúszónövények megbélyegezték, testvérkém, s olyan csíkos bundájú állattá tették, amilyennek mi ismerjük. Sohasem akart többé enni a gyümölcseikből; de attól a naptól fogva az őzeken meg a többi Fűevőn bosszulta meg magát - mondta Balú.

- Hát akkor te tudtad ezt a történetet, mi? Miért nem hallottam én soha?

- Mert a Dzsungel tele van ilyen történetekkel. Se vége, se hossza nem volna, ha egyszer elkezdeném. Ereszd el a fülemet, testvérkém.


A DZSUNGEL TÖRVÉNYE

Hogy ízelítőt nyújtsak a Dzsungel törvényeinek mérhetetlen változatosságából: versbe szed­tem (Balú kántáló szavalása nyomán) néhányat a farkasok törvényei közül. Száz és száz van még; amelyek itt példaként szerepelnek: egyszerűbb szabályok.

A Dzsungel Törvénye beszél: mennyként öreg és színigaz.
Ha a farkas tiszteli: él; de ha megszegi: hull a csikasz.

Mint indanövény, e parancs előre s hátra mutat:
mert farkas óvja a falkát, falka a farkasokat.

Naponta fürödj füledig; s igyál, de ne légy mohó;
az éj a vadászatidő s a nappal aludni való.

A sakál kullogjon a tigris után; de ha nől bajuszod:
vadászként nyerni az ételedet magad is tudod.

Ne feledd, hogy a tigris, a párduc, a medve: a Dzsungel ura.
Hagyd Hátit; és sose törj vadkanra, erősfogúra.

Ha találkozik falkával a falka, nem adva utat:
heveredj le, amíg a nagyok kitanácskozzák magukat.

Ha rokonnal vívsz: vele messze vonulj sűrű lombok alatt,
ne vegyen részt más: belső viszályba ne hulljon a had.

A farkas odúja: az ő menedéke, otthona,
se a falkavezér, se a nagygyűlés nem térhet oda.

Ház és mentsvár a farkasodú, de ha túl sekély,
a gyűlés üzen: Ily nyomorult vackot különbre cserélj!

Ha este vadásztál: csendbe maradj, ne csahold sikered:
az őz megijed, testvéreid étke messze üget.

Magad és párod s fiaid részére vadássz eleget,
de ne ölj az ölésért; és embert sose ölj, ne feledd!

Mindent be ne falj, ha a más prédáját elragadod:
a közös jog övé is, ezért hagyd néki a bőrt, cafatot.

A falka ölése közös hús: ahol leled, ott eheted,
s elvinni belőle tilos: meghalsz, ha odúdba viszed.

A farkas ölése: övé. Vele barlangjába mehet,
s ha önként adja: belőle a falka csak akkor ehet.

A kölyökjog: egyévesé. A közösből része legyen,
mihelyt a többi evett. Ne tagadja meg egyike sem.

Otthonjog: anyáé. A közösből része legyen:
comb jusson a kölykeinek. Ne tagadja meg egyike sem.

Barlangjog: apáé. Ő táplálja a kölykeit, és
nem üzenhet a falka érte, csupán a nagygyűlés.

Mert mancsa erős, esztendeje sok, s elméje ravasz:
hol a törvény néma: a falkavezér parancsa igaz.

A Dzsungel Törvénye beszél: örökös, hatalmas erő.
Kövesd: ez a szóban az ín, izom és a vér s a velő.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.