Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. „Tigris! Tigris!”

2010.04.25

4. „Tigris! Tigris!”

„Jól vadásztál? Mondd el nekem.”
       „Testvér, hideg volt a lesen.”
„Hol van, melyet űztél, a vad?”
       „Testvér, a sűrűben szalad.”
„Hát büszkeséged merre van?”
       „Testvér, behorpad oldalam.”
„Szélsebességed elhagyott?”
       „Testvér, odúmban meghalok.”


Most pedig térjünk vissza az első történetünkhöz. Amikor Maugli a Gyűlés Szikláján megve­rekedett a Csapattal, s elhagyta a farkasbarlangot, lement a szántóföldekre, ahol a parasztok laktak. De nem akart itt megállapodni, mert ez a hely túlságosan közel volt a vadonhoz, és Maugli tudta, hogy legalábbis egy acsarkodó ellensége van ott. Tovább sietett hát a völgyön lefelé haladó göröngyös úton, s kemény lépésben tett meg vagy húsz mérföldet, amíg csak ismeretlen vidékre nem ért. Sziklákkal teleszórt, vízmosásokkal vagdalt nagy síkságra nyílott a völgy. Egyik végén kis falu, másikon a sűrű vadon húzódott le egy tömegben a legelőkig - s ott egyszerre véget ért, mintha kapával vágták volna el. Az egész síkságon mindenfelé tehe­nek és bivalyok legelésztek. Amint a csordákat őrző kis pásztorfiúk meglátták Mauglit, felkiáltottak és elszaladtak; a sárga kóbor kutyák pedig, amelyek minden indiai falu körül kószálni szoktak, vadul ugatni kezdtek. Maugli csak ment tovább, mert éhes volt, s amikor a falu kapujához ért, észrevette a kapu egyik oldala mellett azt a tüskesövényt, amellyel alko­nyatkor el szokták torlaszolni.

- Hm - mondta magában Maugli, mert élelemkereső éjszakai kódorgásai közben akárhányszor került ilyen torlasz az útjába -, hát itt is félnek az emberek a Vadon Népétől.

Leült a kapu mellett, s amikor arra jött egy ember, fölállt, kinyitotta a száját, és rámutatott annak jeléül, hogy éhes, Az ember rábámult, aztán visszaszaladt a falu egyik utcáján, s a papért kiáltozott. Nagy, kövér, fehér ruhás ember volt a pap, s homlokára piros és sárga jel volt festve.

Odament a kapuhoz, s nyomába csődült legalább száz ember, aki mind bámészkodott, fecse­gett, kiáltozott, és mutogatott Mauglira.

- Neveletlen népség az Ember - gondolta magában Maugli. - Csak a szürke majmok viselkednének így, mint ezek. - Hátravetette hosszú haját, és morcosan nézett a tömegre.

- Ugyan mitől ijedtetek meg? - kérdezte a pap. - Nézzétek, milyen nyomok vannak a karján, a lábszárán. Csupa farkasharapás. Farkas lopta gyerek, aki megszökött a vadonból.

Az ám: a farkaskölykök, játék közben, sokszor erősebben találtak hozzákapni Mauglihoz, mint ahogy akarták, s karja, lábaszára csakugyan tele volt fehér forradásokkal. De Maugli bizony sohase nevezte volna harapásnak az ilyet. Jól tudta ő, mi az igazi harapás.

- Ajjaj - mondta két-három asszony is egyszerre. - Farkasok harapdálták össze szegénykét! Szép fiúcska. Olyan a szeme, mint a parázs. Bizisten, Messzua, hasonlít a te fiadhoz, akit a tigris ragadott el.

- Hadd nézzem meg - szólt egy asszony, aki csuklóján, bokáján nehéz rézkarikákat viselt, s kezét szeme fölé ernyőzve rábámult Mauglira. - Valóban hasonlít hozzá. Soványabb de máskülönben szakasztott a fiam.

A pap okos ember volt, és tudta, hogy Messzua a falu leggazdagabb parasztjának a felesége. Egy pillanatig fölnézett hát az égre, aztán ünnepélyesen így szólt:

- Amit a vadon elvett, a vadon visszaadta. Vidd haza a fiadat, húgom, s ne feledd, hogy tisztelni kell a papot, aki oly mélyen belelát az emberek életébe.

„A bikára mondom, amely megváltott - gondolta magában Maugli -, hiszen ez az egész fecsegés éppen olyan, mint amikor a Csapat megnézi az embert! Eh, ha már ember vagyok, emberré is kell lennem.”

A tömeg lassan szétoszlott, s az asszony elvezette Mauglit a kunyhójába.

Volt abban egy vörösre lakkozott ágy, egy nagy, agyagból való hombár, furcsa, kidudorodó díszítésekkel, vagy hat darab réz főzőedény, egy kis benyílóban valami indiai isten szobra, a falon pedig egy valóságos tükör, amilyet falusi vásárokon szoktak árulni.

Az asszony kenyeret s egy nagy bögre tejet adott neki, aztán fejére tette kezét, s a szemébe nézett, mert azt gondolta: hátha az ő igazi fia jött vissza a dzsungelból, ahová a tigris elhurcolta.

Így szólt hozzá: - Natú, édes Natú!

Maugli nem mutatta, mintha ismerné ezt a nevet.

- Nem emlékszel arra a napra, amikor új cipőt adtam neked? - Megérintette Maugli lábát: bőre szinte olyan kemény volt, mint a szaru. - Nem - mondotta szomorúan az asszony -, ez a láb sohasem viselt cipőt, de azért nagyon hasonlítasz az én Natúmhoz, s mától fogva a fiam vagy.

Maugli kényelmetlenül érezte magát, mert sohasem volt még födél alatt; de amint a szalma­tetőre fölnézett, látta, hogy azt ugyan akármikor át tudja törni, ha szabadulni akar, s az ablak sincs megerősítve semmivel.

„Minek ember az ember - gondolta aztán magában -, ha nem érti meg az ember beszédét? Most olyan buta és néma vagyok, amilyen az ember lenne nálunk a vadonban. Meg kell tanulnom a nyelvüket.”

Nemhiába tanulta meg a farkasok között, hogyan kell utánozni az őzbak kiáltását, a kis vaddisznó röfögését. Mihelyt Messzua kimondott egy szót, Maugli szinte tökéletesen utánozta.

Mire beesteledett, sok mindennek a nevét tudta már a kunyhóban.

Este aztán baj volt, mert Maugli nem akart olyan helyen hálni, amely annyira hasonlított egy párduccsapdához, mint ez a kunyhó; amikor az ajtót becsukták, az ablakon szökött ki.

- Hadd legyen kedve szerint - mondta Messzua férje. - Gondold meg, hogy sohasem alhatott még ágyban. Ha igazán a fiunk helyett került hozzánk, úgysem szökik meg.

Így hát Maugli elnyújtózkodott valami hosszú, tiszta fűben a szántóföld szélén. De még le sem hunyta a szemét, egy puha, szürke orr kezdte az álla alatt tapogatni.

- Piha! - mondta Szürke Testvér (Farkas anyó legidősebb kölyke). - Ezért ugyan érdemes volt húsz mérföldet loholni utánad. Fafüst és tehénhús szaga érzik rajtad, egészen olyan vagy már, mint az emberek. Ébredj, testvérkém: híreket hozok.

- Mindenki jól van a Dzsungelben? - kérdezte Maugli, átölelve a farkas nyakát.

- Mindenki, csak azok a farkasok nem, akiket megégetett a Piros Virág. No de hallgass ide! Sir Kán messze vidékre ment vadászni, amíg újra ki nem nő a bundája, mert csúnyául össze­perzselődött. Esküdözik, hogy amikor visszajön, a Vengungába dobálja a csontjaidat.

- Én is ott leszek ám. Magam is megfogadtam valamit. De mindig jó, ha hírt hall az ember. Ma fáradt vagyok - nagyon kifárasztott ez a sok új dolog, Szürke Testvér -, de azért csak hozz majd híreket nekem.

- Nem felejted el, hogy farkas vagy? Nem verik ki a fejedből az emberek? - kérdezte Szürke Testvér aggodalmaskodva.

- Soha. Mindig emlékezni fogok arra, hogy szeretlek téged meg a többieket, akik a barlangban laknak; de azt sem felejtem el soha, hogy kizártak a Csapatból.

- És hogy kizárhatnak egy másik csapatból is. Az ember csak ember, s a beszéde olyan, mint a béka brekegése a pocsolyában. Ha megint lejövök ide, a bambuszok közt várok rád, a legelő szélén.

Ettől az éjszakától fogva három hónapig Maugli alig lépett ki a falu kapuján, olyan szorgal­masan tanulta az emberek viselkedését, szokásait. Mindenekelőtt valami szövetdarabot kellett a dereka köré csavarnia, s ez szörnyen kellemetlen volt neki; aztán pénzről tanulni, amit seho­gyan sem tudott megérteni; aztán a szántásról, aminek hasznát nem látta be. Erősen bosszan­tották a falubeli gyerekek is. Szerencsére a Vadon Törvénye megtanította arra, hogy a nyu­galmát megőrizze, mert a vadonban az élet és étel egyaránt a nyugalom megőrzésétől függ; de amikor kicsúfolták, amiért nem ment velük játszani vagy sárkányt eregetni, vagy mert rosszul ejtett ki egy-egy szót: igazán csak azért nem kapta föl és zúzta össze őket, mert tudta, hogy aljas dolog kis csupasz kölyköket megölni.

Fogalma sem volt az erejéről. A vadonban gyönge volt a vadállatokhoz képest, de a falu népe azt mondta róla, hogy olyan erős, mint a bika.

Aztán meg arról sem volt fogalma Mauglinak, hogy a kaszt, a társadalmi osztály, amelyhez valaki tartozik, micsoda különbséget jelent ember és ember között. Ha a fazekas szamara beleragadt az agyagos árokba, Maugli megragadta a farkánál fogva, és segített hátára rakni a kanivarai vásárra szánt cserépedényt. Ez is erősen megbotránkoztatta az embereket, mert a fazekas alacsony kaszthoz tartozott, a szamara pedig még nála is alábbvaló volt. Amikor a pap megdorgálta ezért, Maugli azzal fenyegette meg, hogy őt is felrakja a szamár hátára. A pap azt mondta Messzua férjének, hogy jó volna Mauglit minél hamarabb munkára fogni. A falu bírája rászólt Mauglira, hogy másnap hajtsa ki a bivalyokat, és őrizze, amíg legelnek. Maugli azt se tudta, hová legyen örömében. Ezen az estén, mivelhogy úgyszólván a község szolgálatába fogadták, ő is elment abba a társaságba, amely egy téglával kirakott helyen tanyázgatott esténként, egy nagy fügefa tövében. Ez volt a falu kaszinója: itt találkozott, itt pipázgatott a bíró, a bakter, a borbély (aki a falu minden pletykáját tudta) meg az öreg Buldeó, a falu vadásza, akinek kovás puskája is volt. A fa felső ágain majmok ültek és fecsegtek, a téglával kirakott hely alatt pedig kobrakígyó élt egy lyukban; ez minden este megkapta a maga kistányér tejét, mert szent állat volt. Az öregemberek a fa körül ültek és beszélgettek, s késő éjszakáig szívták a hukát, a nagy vízipipát. Csodálatos történeteket mond­tak el istenekről, emberekről, kísértetekről; Buldeó pedig még csodálatosabbakat az őserdei vadállatok szokásairól. A körön kívül üldögélő gyermekeknek a szeme is majd kiug­rott, úgy hallgatták. A történetek legnagyobb része állatokról szólt, hiszen a vadon szinte a házak ajtajáig ért. Az őz, a vaddisznó feltúrta a szántóföldeiket, s hébe-hóba a falu kapujából látni lehetett, amint alkonyatkor a tigris magával hurcolt egy embert.

Maugli persze tudott egyet s mást arról, amiről ezek beszéltek, s el kellett takarnia az arcát, hogy a nevetését észre ne vegyék, amikor Buldeó, kovás puskáját ölében tartva, egyik cso­dálatos történetet a másik után mondta el. Mauglinak csak úgy rázkódott a válla nevettében.

Buldeó azt magyarázgatta, hogy az a tigris, amelyik Messzua fiát elragadta, kísértettigris, s a testében egy gonosz vén uzsorás lelke lakik, aki néhány esztendeje halt meg.

- Azért is tudom, hogy ez igaz - mondotta -, mert Purun Dász sántikált attól az ütéstől, amit egy zendülés közben kapott, amikor az adóskönyveit elégették. És sántikál az a tigris is, amelyikről beszélek, mert egyenetlenek a lábnyomai.

- Igaz, igaz, ennek így kell lenni - mondták bólogatva az öregek.

- Vajon a többi história is mind ilyen bolond szófiabeszéd? - szólalt meg Maugli. - Az a tigris azért sántikál, mert bénának született. Tudja azt mindenki. Gyerekbeszéd azt mondani, hogy egy uzsorás lelke lakik olyan állatban, akinek annyi bátorsága se volt soha, mint valami sakálnak.

Buldeónak a meglepetéstől egy pillanatra torkán akadt a szó, a bíró pedig tágra meresztette a szemét.

- Ohó, ez az a kis erdei kölyök, ugye? - mondta aztán Buldeó. - Hát ha olyan nagy bölcs vagy, legjobb lesz, ha elviszed a bundáját Kanivarába, mert a kormány száz rupiát tűzött ki a fejére. De még annál is jobb, ha nem járatod a szádat, amikor az idősebbek beszélgetnek.

Maugli fölállt, hogy elmenjen.

- Egész este itt hevertem, és odahallgattam - kiáltott vissza félvállról -, s Buldeó egyszer-kétszer ha mondott egy-egy igaz szót a vadonról, pedig hát itt van, a háza ajtaja előtt! Hát akkor hogy higgyem el, amit kísértetekről, istenekről meg tündérekről mesél, akiről azt mondja, hogy látta őket?!

- Ideje már, hogy marhát őrizni menjen ez a gyerek - mondta a bíró; Buldeó meg szipákolás közben zsörtölődött Maugli szemtelensége miatt.

Legtöbb indiai faluban az a szokás, hogy néhány fiú kora reggel legelőre hajtja a teheneket és bivalyokat, s csak estére tér vissza velük. Ezek a csordák halálra tipornák a fehér embert, de tűrik, hogy orrukig is alig érő gyerkőcök üssék-verjék, riogassák, terelgessék őket. A fiúk tökéletes biztonságban vannak az állatok közt, mert a csordát még a tigris sem meri meg­rohanni. De ha elkódorognak virágot szedni vagy gyíkot kergetni, néha elhurcolják őket.

Hajnalban Maugli végigment a falu utcáján, Rámának, a csorda hatalmas bikájának hátán; s a palakék színű bivalyok, ezek a vad szemű, hosszú, hátrahajló szarvú otromba állatok egyen­ként lépegettek ki az istállókból, s eregéltek utána. A Mauglival tartó gyerekek hamarosan megértették, hogy ő az úr közöttük. Hosszú, sima bambuszbottal ütötte a bivalyokat, s ráparancsolt Kámiára, az egyik fiúra, hogy a teheneket külön legeltesse, amíg ő továbbmegy a bivalyokkal - s nagyon ügyeljen, el ne kódorogjon a csordától.

Indiában a legelő csupa szikla, bozót, cserje, apró vízmosás - ezek közt szétszóródik, eltűnik a csorda. A bivaly rendszerint a pocsolyákhoz, sáros helyekhez ragaszkodik, s órák hosszat elhever a meleg sárban hemperegve, sütkérezve. Maugli továbbhajtotta a bivalycsordát a síkság széléig, oda, ahol a Vengunga folyó előtör a Vadonból; aztán lecsusszant Ráma hátáról, eltűnt egy bambuszkertben, s ott találta Szürke Testvért.

- Ó - mondta Szürke Testvér -, hány napja várok már itt! Mit jelent az, hogy most csordát terelgetsz?

- Megparancsolták - felelte Maugli. - Egy darabig én leszek a falu pásztora. Mi újság Sir Kánról?

- Visszajött a mi vidékünkre, és soká lesett itt reád. Most újra elment, mert ritka a vad. De meg akar ölni.

- Jól van - mondta Maugli. - Amíg távol van, addig te, vagy valamelyik a négy testvér közül üljön itt ezen a sziklán, hogy láthassam, amikor kijövök a faluból. Ha visszajön, várj rám a vízmosásban, a dák-fa közelében, a síkság közepén. Nem muszáj, hogy belesétáljunk Sir Kán szájába.

Akkor aztán Maugli kiválasztott egy árnyékos helyet, lefeküdt és aludt, a bivalyok pedig legelésztek körülötte. A csorda őrzése a világ legkényelmesebb munkája Indiában. A jószág mendegél, legelészik, továbbmendegél; még bőgni sem szokott. Mordul egyet-egyet, de a bivaly ennyi hangot is ritkán ad: egymás után telepszik bele az iszapos pocsolyákba, s addig-addig fúrja bele magát az iszapba, hogy végül már csak orra és bámész porcelánkék szeme látszik ki belőle - akkor aztán mozdulatlanul hever, mint a tuskó. A sziklák mintha remeg­nének a forró napsütésben, a pásztorfiúk hallják, amint egy keselyű (sohase több) megsikkan a fejük fölött szinte láthatatlanul. Tudják, hogy ha meghalnának, vagy egy tehén felfordulna, ez a keselyű leereszkednék; a legközelebbi keselyű - mérföldekre innét - látná a leeresz­kedését, és utána indulna; aztán jönne a másik, aztán újra másik - s jóformán meg se haltak volna még, már egész sereg éhes keselyű teremne elő a semmiből.

...Aztán elalszanak, fölébrednek, újra elalszanak; kis kosarakat fonnak száraz fűből, tücsköket raknak azokba; vagy fognak két imádkozó sáskát, és összeverekedtetik; vagy nyakláncot fonnak piros és fekete erdei dióból; vagy elnézik a gyíkot, amint a sziklán sütkérezik, vagy a kígyót, amint békára vadászik a pocsolyák szélén. Aztán egy-egy hosszú-hosszú nótát énekelnek, s a végén furcsán rezegtetik a hangjukat, ahogy csak arrafelé szokás. A napjuk hosszabbnak tetszik, mint sok más embernek egész élete. Olykor palotát raknak sárból, embereket, lovakat, bivalyokat gyúrnak; az emberek kezébe nádszálat dugnak, s azt mondják, hogy ezek királyok, a többi meg a hadseregük - vagy istenek, akiket imádni kell. Aztán leszáll az este, a gyerekek hujjogni kezdenek, a bivalyok feltápászkodnak a ragadós iszapból, olyan cuppogással, mintha puskákat sütögetnének el egymás után, s az egész csorda csöndesen eregél a szürke síkságon át vissza, a falu pislogó lámpásai felé.

Maugli nap nap után kiterelte a bivalyokat a pocsolyákhoz, nap nap után látta Szürke Testvér hátát másfél mérföldnyiről, a síkság másik végén - erről tudta, hogy Sir Kán nem jött vissza -, s nap nap után heverészett a fűben, hallgatva a halk neszeket maga körül s álmodozva a vadonban töltött régi szép időkről. Ha Sir Kán elcsúszott volna béna lábával odafent a Ven­gunga-parti erdőségekben: ezeken a hosszú, csöndes délelőttökön Maugli azt is meghallotta volna.

De végül elkövetkezett az a nap, amikor nem látta Szürke Testvért a megbeszélt helyen. Nevetett, és a dák-fa mellett levő vízmosás felé terelte a bivalyokat. A vízmosást egészen elborították az aranyos-piros virágok. Ott állt Szürke Testvér, s a hátán égnek meredt minden szál szőr.

- Egy hónapra elbújt, hogy te megfeledkezzél az óvatosságról. Ma éjszaka bebarangolta a környéket Tabakival, s mindenütt nyomodban jár - mondta lihegve a farkas.

Maugli összeráncolta a szemöldökét.

- Sir Kántól nem félek, de Tabaki nagyon ravasz.

- Ne félj - mondta Szürke Testvér, kissé megnyalva a száját. - Hajnalban találkoztam Taba­kival. Most már a keselyűknek mondja el bölcsességeit, de nekem mindent elmondott, mielőtt letörtem a derekát. Sir Kán azt tervezi, hogy ma este a falu kapujánál les rád - rád és senki másra. Most odafönt hever a Vengunga nagy, kiszáradt vízmosásában.

- Evett-e már ma, vagy üres gyomorral vadászik? - kérdezte Maugli. A válasz életet vagy halált jelentett neki.

- Hajnalban megölt egy disznót - és ivott is. Ne felejtsd, hogy Sir Kán nem tud böjtölni, még a bosszú kedvéért sem.

- Ó, az a szamár! Az a szamár! Kölyökebb a kölyöknél! Evett-ivott, s azt hiszi, megvárom, amíg ki is alussza magát! Hol fekszik? Ha csak tízen volnánk, lefülelhetnénk fektében. Ezek a bivalyok nem mozdulnak, amíg meg nem szimatolják, a nyelvükön pedig nem tudok. Nem kerülhetnénk hátulról úgy a nyomába, hogy megérezzék a szagát?

- Messzire leúszott a Vengungán, hogy nyomát veszítsék - mondta Szürke Testvér.

- Ezt Tabaki tanácsolta neki, annyi bizonyos. Magától sohasem eszelte volna ki. - Maugli az ujját szopogatta, és gondolkozott. - A Vengunga nagy vízmosása a síkságba torkollik, nem egészen félmérföldnyire innét. Az erdőn át elvezethetem a csordát a vízmosás eredetéhez, s levágtathatnánk rajta, csakhogy a végén kimenekülhet. Azt a végét is el kell zárni Szürke Testvér, ketté tudnád szakítani a csordát a kedvemért?

- Én talán nem, de bölcs segítőtársat hoztam magammal. - Szürke Testvér elloholt, s eltűnt egy lyukban. Aztán a lyukból kiemelkedett egy óriási szürke fej, amelyet Maugli jól ismert, s a forró levegőt megremegtette a vadon legkeservesebb hangja: a farkas déli vadászó üvöltése.

- Akela! Akela! - kiáltotta Maugli, és összecsapta kezét örömében. - Tudhattam volna, hogy te nem feledkezel meg rólam. Nagy dologban járunk, Akela. Szakítsd ketté a csordát. Tartsd össze a teheneket meg a borjakat, s vágd el tőlük a bikákat meg az igás bivalyokat.

A két farkas kanyargó vonalban szaladgált a morgó, öklelődző csorda közt, és két csoportra szakította. Egyikben voltak a bivalytehenek, borjaikat közrefogva; szemüket meregették, lábukat emelgették, hogy ha valamelyik farkas egy pillanatra is megáll, halálra tiporják. A másikban a bikák meg a növendék bikák fújtak, toporzékoltak. Félelmesebbnek látszottak, de nem voltak olyan veszedelmesek, mert nem volt borjuk, amit védelmezzenek. Hat ember se tudta volna ilyen pontosan kettéválasztani a csordát.

- Hát most mit parancsolsz? - lihegte Akela. - Ezek megint megpróbálnak összekeveredni.

Maugli fölvetette magát Ráma hátára. - Tereld balra a bikákat, Akela! Te meg, Szürke Testvér, ha mi elmentünk, tartsd össze a teheneket, és hajtsd a vízmosás aljához!

- Meddig? - kérdezte Szürke Testvér lihegve, fogait csattogtatva.

- Odáig, ahol már magasabb a vízmosás partja, mint amekkorát Sir Kán ugrani tud! - kiáltotta Maugli. - És tartsd ott őket, amíg mi le nem érkeztünk!

A bikák nekiiramodtak, amint Akela csaholni kezdett; Szürke Testvér pedig ott termett a tehenek előtt. Rárohantak, ő meg futásnak eredt előttük, egyenest a vízmosás aljához, miköz­ben Akela bal felé hajszolta a bikákat.

- Jól van! Még egy csaholás, s annak rendje és módja szerint útnak erednek. De most vigyázz, Akela! Ha eggyel többet csahintasz a kelleténél, neked fordulnak a bikák. Hajhó! Nehezebb mesterség ez, mint őzbakot hajszolni. Gondoltad volna-e, hogy ez a jószág ilyen gyorsan szalad? - kiáltotta Maugli.

- Va-vadásztam én ilyenekre is a régi jó időkben - hápogta a porfelhőben Akela. - Beterel­jem‑e őket a vadonba?

- Igen, tereld! Gyorsan! Ráma majd megvész már dühében. Ó, csak meg tudnám neki mon­dani, hogy mit akarok ma tőle!

A bikákat most jobb felé terelték. Nagy recsegés-ropogás közben betörtek a sűrű bozótba. A többi pásztorgyerek, aki félmérföldnyire onnét őrizte a jószágot, nyaka közé kapta a lábát, s rohant a faluba, azt kiáltozva, hogy a bivalyok megvadultak s elbogároztak.

De Maugli terve elég egyszerű volt. Csak végig kellett kerülni a domb taréján, feljutni a víz­mosás eredetéhez, aztán levezetni rajta a bikákat, s megszorítani Sir Kánt a bikák és tehenek között, mert tudta, hogy ha Sir Kán teleette-itta magát, sem harcolni nem tud, sem felmászni a vízmosás martjára. Most szavával csöndesíteni kezdte a bivalyokat, Akela pedig messzire elmaradt, s csak egyet-egyet nyikkant, hogy a lógósokat megriassza. Nagy kört írtak le, mert nem akartak túlságosan közel kerülni a vízmosáshoz, nehogy Sir Kán megérezze a pecse­nyeillatot. A megriadt csorda végül Maugli vezetésével körülfogta a vízmosás eredetét, egy füves helyet, ahonnan meredek csapás vezetett le magába a vízmosásba. Ebből a magas­ságból, a fatetők fölött, le lehetett látni egészen a síkságig; de Maugli a vízmosás martját vizsgálgatta. Nagy örömére olyan meredek volt az mindenütt, akár a fal. A vadszőlőbe meg egyéb kúszónövénybe, ami benőtte, hiába próbált volna egy menekülő tigris belékapaszkodni.

- Hadd szusszanjanak, Akela - mondta Maugli, kezét magasra emelve. - Még nem szimatolták meg. Hadd szusszanjanak. Meg kell mondanom Sir Kánnak, hogy ki jár itt. Most már benne van a csapdában.

Szája elé tette két markát, s lekiáltott a vízmosásba - mintha alagútba kiáltott volna bele -, s a visszhang szikláról sziklára verte a hangját.

Hosszú idő múlva visszaérkezett az álmából felébresztett, telezabált tigris nyújtott, álmos morgása.

- Ki szólít? - kérdezte Sir Kán, s a vízmosásból rikoltva rebbent föl egy pompás tollú páva.

- Én, Maugli. Te marhatolvaj, ideje, hogy megjelenj a Gyűlés Szikláján! - Lefelé - hajszold őket lefelé, Akela! Lefelé, Ráma, lefelé!

A csorda megállt egy pillanatra a meredek lejtő szélén, de Akela teli torokból rázendített vadászkiáltására - s akkor, mint az örvény fölött hirtelen átsikló gőzhajók, egymás hegyén-hátán csusszantak le; lábuk nyomán szállott a por, röpült a kő. Amint egyszer megindultak, nem volt többé megállás. Még jóformán le sem jutottak a vízmosás medrébe: Ráma meg­szimatolta Sir Kánt, és elbődült.

- Haha! - kacagott fel a bika hátán Maugli. - Tudod-e végre, mi ez? - És a fekete szarvak, tajtékzó szájak, kimeredt szemek áradata úgy söpört végig a vízmosáson, mint áradáskor a kőgörgeteg. A gyöngébb bivalyokat kinyomták a mart felé, s ott a kúszónövények közt téptek utat maguknak. Tudták már mind, hogy mi a dolguk - a bivalycsorda szörnyű rohama, amely előtt a világ semmiféle tigrise meg nem állhat. Sir Kán hallotta a csülkeik mennydörgését, föltápászkodott, és lefelé cammogott a vízmosáson, jobbra-balra nézegetve, hogy nem mene­külhetne-e ki valamerre, de a vízmosás martja meredek volt mindenütt, s tovább kellett cammognia, ételtől-italtól elnehezedve. Semmi kedve nem volt a harcra. A csorda keresztül­csubukolt a pocsolyán, amelyből Sir Kán éppen most kelt ki, s a szűk hasadék csak úgy zengett a bivalybőgéstől. Maugli hallotta a vízmosás aljából felelgető bőgést, látta, hogy Sir Kán megfordul (a tigris tudta, hogy ha már két rossz közt lehet csak választani, okosabb a bi­kák­kal szembeszállni, mint a borjas tehenekkel) - aztán Ráma bicsaklott egyet, botlott egyet, keresztülgázolt valami puhaságon... aztán a bikák még mindig nyomában voltak, amikor teljes erejéből beleütközött a másik csordába. Az összeütközés ereje leverte lábukról a gyöngébb bivalyokat. Ezzel a rohammal mind a két csorda kikerült a síkságra, öklelőzve, toporzékolva, nagyokat horkantva.

Maugli kivárta a kellő időt, akkor lecsusszant Ráma nyakából, botjával jobbra-balra csap­kodva.

- Gyorsan, Akela! Válaszd szét, szórd szét őket, különben egymást öklelik fel! Tereld el őket, Akela! Hő, Ráma! Hó, hó, gyermekeim! Csöndesedjetek már le. Vége a veszedelemnek.

Akela és Szürke Testvér ide-oda futkostak, belekapkodva a bivalyok inába. A csorda megfor­dult, hogy újra felrohanjon a vízmosáson, de Mauglinak sikerült Rámát másfelé téríteni, s Ráma nyomán aztán a többi is megindult a pocsolyák felé.

Sir Kánnak nem kellett több taposás. Halott volt, s már gyülekeztek fölötte a keselyűk.

- Úgy halt meg, testvéreim, mint a kutya - mondta Maugli, kését keresgélve, amit nyakába akasztva egy tokban mindig magánál hordott, amióta emberek között élt. - De úgyse állta volna meg soha a harcot. A bundája szép lesz majd a Gyűlés Szikláján. Siessünk!

Emberek közt nevelődött gyermek sohasem is álmodott volna arról, hogy maga nyúzzon meg egy tíz láb hosszú tigrist - de Maugli jobban tudta, mint akárki más, hogy hová s hogyan tapad egy állat bőre, hogyan lehet lehúzni. Hanem azért mégis kemény munka volt; egy óra hosszat vagdalt, tépett, nyögött Maugli; a farkasok meg a nyelvüket lógatták, vagy ha rájuk paran­csolt, odamentek, és cibálták a bőrt.

Egyszerre csak azt érzi Maugli, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Fölnéz, és Buldeót pillantja meg a kovás puskájával. A gyermekek elmondták a faluban a bivalyok megiramodását, s Buldeó haragosan jött ki: nagy kedve volt, hogy megbüntesse Mauglit, amiért nem vigyázott jobban a csordára. A farkasok egy szempillantás alatt eltűntek, mihelyt a közeledő embert észrevették.

- Micsoda bolondság ez? - szólalt meg bosszúsan Buldeó. - Azt hiszed, meg tudsz te nyúzni egy tigrist? Hol ölték meg a bivalyok? No lám, ez a béna tigris. Száz rúpia van kitűzve a fejére. No jó, hát ez egyszer megbocsátunk, amiért elszalasztottad a csordát, s talán adok is neked egy rúpiát a jutalomból, ha majd bevittem a bőrt Kanivarába.

Kotorászott a zsebében, acélt, kovát keresve, s lehajolt, hogy Sir Kán bajuszát lepörkölje. A bennszülött vadászok rendesen lepörkölik a tigris bajuszát, nehogy a lelke feljárjon hozzájuk kísérteni.

- Hm - mondta Maugli, mintha csak magában beszélne, miközben a tigris egyik mellső lábáról rántotta le a bőrt. - Szóval el akarod vinni a bőrt Kanivarába a jutalomért, s talán nekem is adsz belőle egy rúpiát? No, hát én csak annyit mondok, hogy nekem magamnak van szüksé­gem erre a bőrre. Hé, öreg, félre onnét azzal a tűzzel!

- Hogy mersz így beszélni a falu fővadászával? A szerencse meg a bivalyaid butasága segített ehhez a zsákmányhoz. Éppen jól volt lakva a tigris, különben húszmérföldnyire járna azóta. Még meg se tudod nyúzni tisztességesen, adta kis koldusfajzata, és nekem, Buldeónak mered azt mondani, hogy ne pörköljem le a bajuszát! Egy fityinget sem adok neked a jutalomból, hanem egy jó verést, azt igen. Hagyd ezt a dögöt!

- A Bikára mondom, aki megváltott - szólt Maugli, közben nekilátva a váll nyúzásának -, csak nem fogok egész nap ezzel a vén majommal nyűgölődni? Gyere, Akela, bosszant ez az ember!

Buldeó, aki még mindig Sir Kán feje fölé hajolt, egyszerre csak azt érezte, hogy a fűben hever, s egy szürke farkas áll fölötte. Maugli úgy nyúzta tovább a tigrist, mintha egyedül lenne széles Indiában.

- I-igen - mondta a foga közt. - Tökéletesen igazad van, Buldeó. Egy fityinget sem adsz nekem a jutalomból. Régi háborúság volt e közt a béna tigris közt meg énköztem - nagyon régi háborúság, és - én lettem a győztes.

Ne legyünk igazságtalanok Buldeó iránt. Ha tíz esztendővel fiatalabb, s az erdőben össze­találkozik Akelával, bizonyosan szembeszáll vele, de az olyan farkas, amelyik engedelmes­kedik ennek a fiúnak, akinek meg külön háborúságai vannak az emberevő tigrisekkel... az olyan farkas nem lehet közönséges állat. „Boszorkányság ez, varázslat, mégpedig a leggo­noszabb fajta” - gondolta magában Buldeó, s azon töprengett, vajon megvédelmezi-e a nya­kában viselt amulett. Meg se moccant fektében, s egyre várta, hogy Maugli is tigrissé változik.

- Maharadzsa! Nagy király! - suttogta rekedt hangon.

- No, mit akarsz? - kérdezte Maugli. Magában nevetett egy kicsit, de a fejét sem fordította meg.

- Öregember vagyok. Nem tudtam, hogy több vagy közönséges pásztorfiúnál. Megengeded, hogy fölkeljek és elmenjek, vagy össze fog tépni a szolgád?

- Eredj, béke veled! De máskor ne avatkozz a vadászatomba! Engedd el, Akela!

Buldeó elbaktatott a falu felé, amily gyorsan a lába bírta; visszanézett a válla fölött, hogy vajon nem változik-e át Maugli valami szörnyeteggé. A faluba érve olyan mesét tálalt föl varázslatról, bűbájosságról, boszorkányságról, hogy a pap igen komoly képet vágott a halla­tára.

Maugli folytatta a munkáját, de bealkonyodott már, mire a farkasok segítségével lehúzta Sir Kán testéről tarka bundáját.

- No, most rejtsük ezt el, és hajtsuk haza a bivalyokat! Segítsd összeterelni őket, Akela.

A csorda összeverődött a ködös alkonyatban, s mire a falu közelébe értek, Maugli világot látott égni, s összevert kagylók zörgését, templomi harangok kongását hallotta. Úgy látszott, a fél falu várja őket a kapunál.

- „Azért van ez, mert megöltem Sir Kánt” - gondolta, míg a feje körül kőzápor fütyörészett, s a parasztok azt kiáltozták:

- Varázsló! Farkasfajzat! Erdei szellem! Távozz tőlünk! Siess innét, különben megint farkassá változtat a papunk. Lőj rá, Buldeó, lőj rá!

A vén kovás puska nagyot pukkant, s egy növendék bivaly elbődült kínjában.

- Ez is boszorkányság! - kiáltották a parasztok. - Elhárítja a puskagolyót! Buldeó, a tulajdon bivalyodat találtad el!

- Mi ez! - kérdezte megrökönyödve Maugli, amint sűrűbben kezdtek hullani a kövek.

- Hasonlítanak a Csapathoz ezek a te testvéreid! - mondta Akela nyugodtan letelepedve.

- Azt gondolom, hogy ha van valami értelme ennek a lövöldözésnek, akkor ki akarnak téged zárni maguk közül.

- Farkas! Farkaskölyök! Eredj innét! - kiáltotta a pap, a szent tulszi növény ágát lóbálva.

- Már megint? A múltkor azért, mert ember voltam. Most azért, mert farkas vagyok. Gyerünk, Akela!

Egy asszony - Messzua volt - keresztültörte magát a csordán, és felkiáltott:

- Ó, fiam, édes fiam! Azt mondják rólad, hogy varázsló vagy, és olyan vadállattá tudsz vál­tozni, amilyenné akarsz. Én nem hiszem - de azért menj el, mert különben megölnek. Buldeó azt mondja, hogy boszorkánymester vagy, de én tudom, hogy Natú haláláért álltál bosszút.

- Gyere vissza, Messzua! - kiáltotta a tömeg. - Gyere vissza, különben megkövezünk!

Maugli valami kurta, csúnya kis kaccanást hallatott, mert egy kő szájon ütötte.

- Rohanj vissza, Messzua! Ez is olyan ostoba mese, amilyeneket a nagy fa tövében mondo­gatnak esténként. Legalább megfizettem a fiad életéért. Isten áldjon; gyorsan szaladj, mert sebesebben küldöm rájuk a csordát, mint ahogy az ő tégladarabjaik röpködnek. Nem vagyok boszorkánymester, Messzua, isten áldjon!

- No, még egyszer: rajta, Akela! - kiáltotta Maugli. - Hajtsd be a csordát!

A bivalyok amúgy is nagyon igyekeztek már, hogy bejussanak a faluba. Nem sok szükség volt Akela csahintására: úgy rohantak át a kapun, mint a forgószél, jobbra-balra szórva szét a tömeget.

- Számoljátok meg! - kiáltotta megvetően Maugli. - Hátha elloptam egyet! Számoljátok meg, mert én nem őrzöm tovább a csordátokat. Isten áldjon benneteket, emberek fiai, s köszönjétek Messzu­ának, hogy rátok nem megyek a farkasaimmal, s föl-alá nem hajkurászlak az utcáto­kon.

Sarkon fordult, és elment a Ridegfarkassal; s amikor felnézett a csillagokra, boldognak érezte magát.

- Többet nem alszom csapdában, Akela. Szedjük föl Sir Kán bundáját, és menjünk tovább. Nem - a falut nem bántjuk, mert Messzua jó volt hozzám.

Amikor fölkelt a hold, és tejszínűre festette a síkságot, az elszörnyedt parasztok látták Maug­lit, amint két farkassal a nyomában, fején valami göngyöleget cipelve, azzal a kemény farkas­ügetéssel haladt, amely úgy eszi a hosszú mérföldeket, mint a tűz. A harangokat hangosabban kongatták, a kagylókat lármásabban csörgették, mint valaha; Messzua sírt, Buldeó pedig kicif­rázta erdei kalandjának históriáját - végül már azt állította, hogy Akela hátsó lábaira állt, és úgy beszélt, mint az ember.

Lemenőben volt már a hold, amikor Maugli meg a két farkas odaért ahhoz a dombhoz, ahol a Gyűlés Sziklája volt, és megállt Farkas anyó barlangjánál.

- Kizártak az Embercsapatból, anyám - kiáltotta Maugli -, de Sir Kán bundájával jöttem vissza, hogy szavamnak álljak!

Farkas anyó mereven lépdelt ki a barlangból nyomában a kölykei; szeme izzani kezdett, amint a tigrisbőrt meglátta.

- Megmondtam neki azon a napon, amikor fejét-vállát begyúrta ebbe a barlangba, s a te életedre tört, Kis Békám - hogy valamikor zsákmány lesz a vadászból. Jól tetted.

- Jól tetted, testvérkém - szólalt meg egy mély hang a sűrűségből. - Nagyon elhagyatottak vagyunk itt a vadonban nélküled - és Bagira odarohant Maugli meztelen lábához.

Együtt másztak fel a Gyűlés Sziklájára, és Maugli kiterítette a bőrt arra a lapos kőre, amelyen Akela szokott ülni; odaszögezte négy bambuszszilánkkal, Akela pedig végigheveredett rajta, és elharsogta a régi kiáltást: - Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól! Éppen úgy, mint amikor Mauglit először hozták ide.

Amióta Akelát letették, a Csapatnak nem volt vezére; ki-ki kedve szerint vadászott, vere­kedett. De megszokásból eljöttek a hívó kiáltásra; némelyik béna volt, mert csapdába esett, másik lőtt seb miatt sántikált; sok megrühösödött, mert olyat evett, amit nem kellett volna; hiányoztak is sokan; de aki életben maradt, mind eljött a Gyűlés Sziklájára, és látta Sir Kán csíkos bundáját a kövön, látta az üresen lógázó lábak végén fityegő óriási karmokat. És Maugli ekkor énekelni kezdett - formátlan volt az éneke, csak úgy magától tört ki belőle -, és hangosan kiáltotta el, föl s alá ugrálva a zörgő bőrön, sarkával ütve a taktust, amíg csak ki nem fogyott a lélegzetből. Szürke Testvér meg Akela közbe-közbe üvöltöttek.

- Nézzétek meg jól, farkasok! Megtartottam-e szavamat? - mondta végezetül Maugli. A farkasok azt felelték:

- Meg! - És egy ütött-kopott ordas felüvöltött:

- Vezess minket ismét, Akela! Vezess minket ismét, ó, emberkölyök, mert megcsömörlöttünk a törvény nélkül való élettől, szeretnénk megint Szabad Néppé lenni!

- Nem - morogta Bagira -, az nem lehet. Ha egyszer jóllaktok, megint rátok jöhet a veszettség. Nemhiába neveznek benneteket Szabad Népnek. Szabadságért harcoltatok, hát meg is kap­tátok. Egyétek meg, ó, Farkasok!

- Kizárt magából az Embercsapat is, a Farkascsapat is - mondta Maugli. - Ezentúl egyedül vadászok a vadonban.

- Mi pedig veled vadászunk - mondta a négy kölyök.

Így hát Maugli elment, s e naptól fogva a négy kölyökkel vadászott a Vadonban. De nem maradt mindig egyedül, mert esztendők múlva férfi lett belőle, és megházasodott.

Hanem ezt majd később beszélem el.


MAUGLI DALA

melyet énekelt a Gyűlés Szikláján,
mialatt Sir Kán lenyúzott bőrén táncolt

Maugli éneke - én, Maugli, énekelek. Figyeljen a Dzsungel tetteimre. Sir Kán mondta: ő megölne - még hogy ő megölne! A falu kapujában, a félhomályban megölné Mauglit, a Békát.

Evett és ivott. Igyál mélyen, Sir Kán: mikor iszol megint? Aludj, és álmodj az ölésről.

Egyedül vagyok a réten. Gyere hozzám, Szürke Testvér, gyere hozzám, Ridegfarkas, mert nagy játék készül.

Vezényeld ide a bölénybikákat, a kék bőrű, haragos szemű csordabikákat. Tereld őket, ahová én parancsolom.

Csendben alszol, Sir Kán? Ébredj, ó, ébredj! Itt jövök én és a bikák mögöttem.

Ráma, a bölények királya toporzékolt. Vengunga vizei, merre ment Sir Kán? Ő nem Ikki, hogy gödröt kaparjon: sem Mor, a páva, hogy repüljön; sem Meng, a denevér, hogy lógasz­kodjék az ágak között.

Kis bambuszok, csikorogtok együtt: mondjátok nékem, merre rohant ő? Au! Itt van ő! Ehu! Ő, itt van! Ráma léptei előtt fekszik a Béna! Fel, Sir Kán! Kelj fel és ölj! Itt hús van: törd ki a bikák nyakát!

Hsss: ő alszik. Ne ébresszük, mert igen nagy erejű. A keselyűk alálebegtek, hogy lássák; a fekete hangyák rámásztak, hogy megcsodálják. Nagy sereglés van tiszteletére.

Alala! Nincs ruhám, hogy beburkolózzam. A keselyűk pucéran látnak. Szégyellem, hogy találkoztam mindezzel a néppel.

Kölcsönözd nékem a bundádat, Sir Kán. Kölcsönözd élénkcsíkos bundád, hogy a Gyűlés Sziklájára mehessek.

A bikára, ki megváltott engem, én ígéretet adtam - csöpp ígéretet. Csak annyit, hogy bundád hiányzik majd, ha szavam beváltom.

A késsel, az emberek eszközével, a vadász késével akarok lecsapni ajándékomért.

Vengunga vizei! Sir Kán nekem adta köntösét, csupa szeretetből. Húzd, Szürke Testvér, húzd, Akela: súlyos Sir Kán bőre.

Az emberi horda haragos. Köveket dobáltak, együgyűn beszéltek. Ajkam vérzik, fussunk el tőlük.

Az éjen át, a forró éjen át rohanjatok velem, testvéreim. Elhagyjuk a falu fényeit, s az alacsony Holdhoz érkezünk.

Vengunga vizei! Az emberi közösség kivetett magából. Nem okoztam kárukat, mégis féltek tőlem. Miért?

Farkasfalka, te is kivetettél magadból. A Dzsungel zárva előttem, s a falu kapuja is zárva. Miért?

Ahogy Meng repül a vadállatok és madarak közt, úgy szállok én a falu és a Dzsungel közt. Miért?

Sir Kán bőrén táncolok, de szívem igen nehéz. Ajkamat összezúzták és megsebezték a falusi kődobások. Mégis szívem igen könnyű, mert visszatértem a vadonba. Miért?

Kétféle küzd bennem, ahogy a kígyók küzdenek tavasszal. Szememből szakad a zápor, mégis nevetek, amíg hull. Miért?

Két Maugli vagyok, és Sir Kán bőre lábam alatt van.

AZ egész Dzsungel tudja, hogy én győztem le Sir Kánt. Nézzétek, lássátok, ordasok!

Ehé! Szívem nehéz attól, amit nem érthetek...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.