Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. A király ankusa

2010.04.25

5. A király ankusa

E négy a harmat kezdete óta be nem telhet sohasem:
krokodiltorok, keselyűgyomor, majomkéz s emberi szem.

Dzsungeli közmondás


Ká, az Óriáskígyó, talán kétszázadszor vedlett meg, amióta a világra jött; és Maugli, nem feledkezvén meg arról, hogy Ká az életét mentette meg a Hideg Tanyán végzett éjszakai munkájával - talán emlékeztek még erre -, elment hozzá, hogy felköszöntse. A vedlés mindig bosszússá, kedvetlenné teszi a kígyót, amíg az új bőr gyönyörűen csillogni nem kezd. Ká sohasem csúfolódott többé Mauglival, hanem elismerte a Dzsungel urának, mint a többiek - s megvitt neki minden hírt, amit egy ekkora óriáskígyó természetesen meghall. Amit Ká nem tudott az úgynevezett Középső Vadonról - a föld közelében s a föld alatt folyó életről, a szik­lák, barlangok és faodúk életéről - azt bizony legkisebb pikkelyére is föl lehetett volna írni.

Aznap délután Maugli ott ült Ká összegöngyölődött testének gyűrűjében, s tapogatta a szét­rongyolt, repedezett, régi bőrt, amely úgy hevert még összegabalyodva-tekeredve a sziklák közt, ahogy Ká otthagyta. Ká udvariasan odagyűrte magát Maugli széles, csupasz válla alá, úgyhogy a fiú valóságos élő karosszékben pihent.

- Minden megvan rajta, még a szemhéj is - mondta halkan Maugli, a bőrrel játszadozva. - Különös érzés, hogy valaki a lába előtt lássa a tulajdon fejebőrét!

- Igen, csakhogy nekem nincs lábam - mondta Ká -, és mivelhogy a vedlés szokása az egész fajtámnak, nem találok benne semmi különöset. Te sohasem érzed vénnek, durvának a bőrödet?

- Olyankor megmosakszom, Laposfejű; de annyi igaz, hogy nagy hőségek idején nem bántam volna, ha fájdalom nélkül ki tudok bújni a bőrömből, s bőr nélkül szaladgálhatok.

- Én mosakszom is, vedlem is. Milyennek találod az új ruhámat?

Maugli végigjártatta kezét a kígyó óriási hátának kockás mintázatán. - A teknősbéka háta keményebb, de nem ilyen tarka - mondta az ítélkező bíró hangján. - A béka, akiről elneveztek, tarkább, de nem ilyen kemény. Igazán szép - mint a liliomkehely tarka pettyei.

- Víz kellene neki. Az új bőr sohasem kapja meg az igazi színét az első fürdés előtt. Gyerünk fürödni!

- Majd elviszlek - mondta Maugli; kacagva hajolt le, és fölemelte Ká nagy testének középső részét, éppen ott, ahol legvastagabb volt. Akárcsak egy férfi próbált volna egy két láb vastag vízvezetékcsövet fölemelni. Ká nyugodtan hevert, és csöndesen mulatott rajta. Aztán megkez­dődött a rendes esti játék - a fiú, pompázó fiatal erejében, s a kígyó ragyogó új ruhájában, szemtől szemben álltak egymással, hogy megbirkózzanak, szemüket és erejüket összemérjék. Persze, Ká egy tucat Mauglit is összemorzsolhatott volna, ha nekiveselkedik; de óvatosan játszott, s erejének tizedrészét sem engedte soha szabadjára. Amióta Maugli elég erős volt ahhoz, hogy egy kis durva bánásmódot elbírjon, Ká megtanította erre a játékra, és semmi sem tehette volna hajlékonyabbá a fiú tagjait. Maugli sokszor szinte nyakig be volt csavarva Ká gyűrűi közé; erőlködött, hogy fél karját kiszabadítsa, és torkon ragadja Kát. A kígyó ekkor meglágyította szorítását, s Maugli két gyorsan mozgó lábával megpróbált belekapaszkodni óriási farkába, amely hátranyúlt, s valami sziklát vagy fatörzset keresett tapogatózva. Ide-oda himbálóztak, szemtől szemben, mind a kettő várta az alkalmas pillanatot - akkor a szép, szoborszerű csoport a fekete-sárga gyűrűk és hadonászó karok, lábak örvényévé változott - aztán fölegyenesedett megint. - No most! No most! No most! - mondta Ká, cselt vetve a fejével, amit még Maugli gyors keze sem tudott elhárítani. - Ide nézz! Most itt talállak el, testvérkém! Most itt meg itt! Hát megbénult a kezed? Most itt, megint!

A játék vége mindig ugyanaz volt - egy egyenes, taszító ütés a kígyó fejével, amitől a fiú felbucskázott. Maugli sohasem tanulta meg, hogyan védekezzék a villámgyors támadás ellen, s Ká vélekedése szerint hiába is próbálta volna.

- Jó vadászatot! - dörmögte végül Ká; és Maugli, mint rendesen, vagy hatlépésnyire repült el lihegve, kacagva. Amikor fölkelt, a keze tele volt fűvel. Aztán elkísérte Kát a bölcs kígyó kedves fürdőhelyére - mély, szurokfekete kis tó volt az, sziklák vették körül, s elsüllyedt fatörzsek tették érdekessé. A fiú, vadonbéli szokás szerint, némán siklott bele, és a víz alatt kezdte átúszni; hangtalanul emelkedett ki a vízből, hanyatt feküdt, karját feje alá téve, elnézte a sziklák fölött felkelő holdat, s lábujjaival szétpaskolta a tükörképét. Ká csiszolt gyémánt alakú feje úgy szelte a vizet, mint a borotva; aztán kiemelkedett, hogy megpihenjen Maugli vállán. Csöndesen feküdtek, testük gyönyörűséggel szívta magába a hűs vizet.

- Milyen jó itt - mondta végül álmosan Maugli. - Az Embercsapat, ha jól emlékszem, ilyenkor kemény deszkára fekszik holmi sárcsapdákban, gondosan kizárja a jó, tiszta szelet, bűzös szövetekbe takargatja nehéz fejét, és csúnyán énekel az orrán keresztül. Bizony, jobb itt a Dzsungelben!

Egy siető kobrakígyó végigsiklott egy sziklán, ivott, odaszólt nekik: - Jó vadászatot! - és továbbsurrant.

- Ssssz! - szisszent föl Ká, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. - Hát szóval a Dzsungel megád neked mindent, amit valaha is kívántál, testvérkém?

- Mindent éppen nem - nevetett Maugli -, különben minden hónapban akadna egy új, erős Sir Kán, akit megöljek. Néha a magam kezével is szeretnék harcolni, a bivalyok segítsége nélkül. Megkívántam azt is, hogy az Esős Évszakban süssön a nap, nyár derekán pedig esőfelhők takarják el a napot; és valahányszor üres volt a gyomrom, mindig kívántam, hogy bárcsak elejthetnék egy kecskét; és valahányszor kecske volt a zsákmányom, mindig azt kívántam, bárcsak őzbak lenne; ha őzbak volt, nilgájt szerettem volna. De hát így érezzük ezt mind, ahányan vagyunk.

- Egyéb vágyad nincs? - kérdezte az óriáskígyó.

- Mi egyebet kívánhatnék? Itt van a Dzsungel s a Dzsungel barátsága! Mi egyéb lehet még napkelte és napnyugta közt?

- Hát, a kobra azt mondta... - szólalt meg Ká.

- Miféle kobra? Az, amelyik az imént siklott el erre, nem szólt semmit. Vadászott.

- Egy másik.

- Sokszor szóba állasz a Mérges Néppel? Én békét hagyok nekik. Halált hordoznak az elülső fogukban, s ez veszedelmes, mert olyan kicsikék. De melyik tarajossal beszéltél?

Ká lassan oldalára fordult a vízben, mint a gőzös a viharos tengeren. - Három-négy hónapja lehet - mondotta -, a Hideg Tanyán vadásztam. Gondolom, emlékszel még arra a helyre. Az az állat, amelyet kergettem, visítva futott előlem, túl a víztartókon, abba a házba, amelynek az oldalát egyszer betörtem a kedvedért, s bemenekült a földbe.

- De hiszen a Hideg Tanya népe nem él föld alatti odúkban! - Maugli tudta, hogy Ká a Majmok Népéről beszél.

- Nem is élt az, csak szeretett volna élni - felelte Ká, s megrándult a nyelve. - Bemenekült egy föld alatti üregbe, amely nagyon messzire nyúlt el. Utána mentem, megöltem, aztán elalud­tam. Amikor fölébredtem, beljebb mentem az üregbe.

- A föld alatt?

- Az ám! A végén ráakadtam egy Fehértarajosra, egy kobrakígyóra, s az olyan dolgokról beszélt nekem, amikről sohase tudtam, s olyasmiket mutatott meg, amikhez hasonlót sohase láttam.

- Újfajta vadat? Jó vadászat volt? - kérdezte Maugli hirtelen feléje fordulva.

- Nem volt az vad, a fogam beletört volna; de a Fehértarajos azt mondta, hogy egy ember az életét is odaadná érte, ha csak láthatná is ezeket a dolgokat. És úgy beszélt, mint aki ismeri az embert.

- Megnézzük - mondta Maugli. - Most jut eszembe: valamikor ember voltam.

- Lassan, lassan. A sietség ölte meg a Sárga Kígyót, aki a napot megette. Beszélgettünk ott a föld alatt, s én szólottam rólad - úgy, mint emberről. A Fehértarajos pedig azt mondta - s az olyan öreg ám, mint a Dzsungel! -, rég nem láttam embert. Hozd ide, hadd lássa meg mindeze­ket a dolgokat, amiknek legkisebbikéért is sok-sok ember meghalna.

- Bizonyosan valami újfajta vad. Pedig a Mérges Nép nem szokta nekünk elárulni a vadat. Barátságtalan nép az.

- Nem vad. Hanem - hanem - én nem tudom megmondani, micsoda.

- Elmegyünk oda. Fehértarajost se láttam még soha, s szeretném látni a többit is. Megölte?

- Csupa halott dolog az. Azt mondja, hogy ő az őrizője valamennyinek.

- Hm! Mint ahogy a farkas áll a hús fölött, amit elvitt a maga tanyájára. Gyerünk!

Maugli partra úszott, meghengergett a fűben, hogy megszáradjon, s azzal megindultak a Hideg Tanya felé - abba az elhagyott városba, amelyről hallottatok már. Maugli akkoriban cseppet se félt a Majmok Népétől, de a majmok bezzeg rettegtek tőle. Hanem a majomtörzsek most a Dzsungelben portyáztak, s a Hideg Tanya üresen, némán állott a holdfényben. Ká a királyné kerti háza felé tartott, amely a teraszon emelkedett, átsiklott a romhalmazon, lebukott a félig beomlott lépcsőn, amely a kerti ház közepéből vezetett lefelé. Maugli elmondta a kígyó­kiáltást: - Egy vérből valók vagyunk, ti meg én! - s négykézláb utána mászott. Sokáig másztak le egy lejtős ide-oda kanyargó folyosón, s végül olyan helyre jutottak, ahol egy har­minclábnyi magasban fejük fölött növő nagy fa gyökere kimozdított egy hatalmas követ a falból. Keresztül másztak a résen, s egy nagy, boltozatos pincébe jutottak, amelynek kupolás tetejét ugyancsak összerombolták a gyökerek, úgyhogy egy-két fénysugár behatolt a sötét­ségbe.

- Biztos tanya - mondta lábra állva Maugli -, de túlságosan messze van ahhoz, hogy min­dennap idejárjon az ember. Aztán mi látnivaló van itt?

- Hát én semmi sem vagyok? - szólalt meg egy hang a pince közepén. Maugli valami fehér­séget látott mozogni, s egyszerre csak fölmeredt előtte a legnagyobb kobrakígyó, amelyet életében látott - egy szinte nyolc láb hosszú teremtés. Az örökös sötétség sárgás elefánt­csontfehér színre fakította. Még fölmeredő tarajának pápaszemrajza is halványsárgára fakult. Szeme pislogott, akár a rubin - mindenestül csudálatos egy teremtés volt.

- Jó vadászatot! - mondta Maugli, aki udvariasságától és késétől egyformán nem vált meg soha.

- Mi újság a városban? - kérdezte a kobra, nem viszonozva a köszöntést. - Mi újság a fallal övezett nagy városban - a száz elefánt, húszezer ló és megszámlálhatatlan szarvasmarha városában - a Húsz Király Királyának városában? Megsüketülök itt, és régen nem hallottam a hadigongok döngését.

- A fejünk fölött vadon van - mondta Maugli. - Nem ismerek más elefántot, csak Hátit meg a fiait. Bagira minden lovat agyonsújtott egy faluban - a király pedig - mi az: király?

- Mondtam neked - szólt Ká szelíden a kobrához -, mondtam neked már négy hónapja, hogy a városod nincs többé.

- A város - a nagy erdei város, amelynek kapuit a Király Tornyai őrzik - sohasem múlhatik el. Akkor építették, amikor még az apám apja sem bújt ki a tojásból - és állni fog akkor is, ami­kor a fiam fia olyan fehér lesz, mint én. Szalomdi építette, Csandrabidzsa fia, Vijedzsa uno­kája, Jegaszuri dédunokája, Bappa Raval idejében. Hát ti ki jószága vagytok?

- Itt nyomot vesztettünk - mondta Maugli, Kához fordulva. - Nem értem, amit beszél.

- Én sem. Nagyon öreg már... Ó, Kobrák Atyja, csak a Dzsungel van itt, miként kezdettől fogva volt.

- Hát akkor kicsoda ez - kérdezte a Fehér Kobra -, kicsoda ez, aki félelem nélkül ül itt előttem, nem tudja a Király nevét, és emberi ajakkal beszél a nyelvünkön? Kicsoda ez a kést hordó, kígyónyelvű teremtés?

- Mauglinak hívnak - volt a válasz. - A Dzsungelból való vagyok. Népem a Farkasok; Ká a testvérem. Kobrák Atyja - ki vagy te?

- Én a Király Kincsének őrzője vagyok. Kurrun Rádzsa rakatta fölém ezt a követ, amikor még fekete volt a bőröm: hogy meghalni tanítsam azokat, akik lopni jönnek ide. Aztán a fölemelt kő helyén leeresztették a kincset, s hallottam uraimnak, a papoknak énekét.

- Hm - mormogta magában Maugli. - Volt már dolgom pappal az Embercsapatban, és - tudom, amit tudok. Hamarosan baj lesz itt.

- Ötször emelték fel a követ, amióta idejöttem, de mindig csak azért, hogy még több kincset eresszenek le, sohasem azért, hogy elvegyenek belőle. Nincs ehhez a gazdagsághoz hasonló sehol - száz király kincse van itt. De réges-régen történt, hogy a követ utoljára megmoz­dították, s azt hiszem, a városom megfeledkezett róla.

- Nincs itt város. Nézz föl! Ott vannak a nagy fák gyökerei, amik szétrepesztgetik a köveket. Fa és ember nem nő egy helyen - erősködött Ká.

- Kétszer-háromszor jutottak ide emberek - felelte vadul a Fehér Kobra -, de nem szólaltak meg, amíg a sötétben tapogatózva hozzájuk nem férkőztem - s akkor sem kiáltoztak soká. De te hazugságokkal jössz ide, te kígyóember, s el akarod velem hitetni, hogy a város - nincs, s az őrségemnek vége. Az ember sokat változik esztendők múltával. De én nem változom soha! Amíg a követ föl nem emelik, s a papok le nem jönnek, azokat a dalokat énekelve, amiket én ismerek, s meleg tejjel meg nem itatnak, és föl nem visznek megint a napvilágra: addig én - én - én vagyok a Király Kincsének Őrizője, én és senki más! Azt mondod, a város kihalt, és itt vannak a fák gyökerei? Hát akkor hajolj le, és vidd el, amit akarsz. Te kígyónyelvű ember: ha élve kijutsz arra, amerre bejöttél, szolgáid lesznek a kisebb Királyok.

- Megint nyomot vesztettünk - mondta hidegen Maugli. - Lehetséges az, hogy egy sakál ilyen mélyre lemászott, és megmarta a Fehértarajost? Bizonyosan megveszett. Kobrák Atyja, nem látok én itt semmi elvinnivalót.

- A Nap és a Hold Isteneire mondom, halálos veszettség szállta meg ezt a fiút - sziszegte a kobra. - Mielőtt örökre lezárul a szemed, megadom neked ezt a kegyet. Nézz hát, és lásd meg, amit ember nem látott soha!

- A Dzsungelben rosszul jár az, aki kegyről beszél Mauglinak - mondta foga közt a fiú -, de hát a sötétség mindent elváltoztat, tudom. Megnézem, ha ezzel örömet szerzek neked.

Hunyorgó szemmel nézett körül a pincében, s egy marék csillogó valamit emelt fel a földről.

- Ohó - mondta -, ez afféle limlom, amilyennel az Embercsapat szokott játszani: csakhogy ez itt sárga, az meg barna volt.

Ledobta az aranypénzeket, és előbbre ment. A pince padozatát öt-hat lábnyira elborította a vert arany és ezüst, amely a kirepedt zsákokból folyt szét, s a hosszú évek során rétegekbe rakódott az érc, mint apálykor a homok. Rajta, benne vagy kiemelkedve belőle, mint roncsok a homokból, ékkövekkel kirakott, kalapáltezüst elefántülések, vertarany lemezekkel borítva, karbunkulussal és türkizzel díszítve. Gyaloghintók, hordozóágyak királynék számára, ezüsttel és zománccal befoglalva és kiverve, nefrit tartórudakkal, borostyán függönykarikákkal; arany gyertyatartók, aminek karjain átfúrt smaragdok remegtek; rég elfelejtett istenek öt láb magas, felékített szobrai, ezüstből, drágakő szemmel; páncélruhák, acéljuk arannyal bevonva, össze­aszott, megfeketedett gyöngyszemekkel beszegve, sisakok, taréjukon és szegélyükön galamb­vérszínű rubinnal; pajzsok lakkból, teknősbékahéjból, orrszarvúbőrből, vörös aranytartóval és díszítéssel, szélükön smaragddal kirakva; egész rakás gyémántmarkolatú kard, tőr és vadász­kés; arany áldozati csészék és kanalak, olyan hordozható oltárok, aminőket sehol sem látni a világon; nefrit serlegek és karkötők; tömjénfüstölők, fésűk, illatszeres, körömfestékes, szem­fes­tékes tégelyek, mind csupa domborított aranyból; megszámlálhatatlan orrgyűrű, karperec, ujjra való gyűrű, fejdíszítő abroncs; hét ujj széles derékkötők, négyszögletesre csiszolt gyé­mántokból és rubinokból; vassal háromszorosan kivert faládikák, amiknek fája már szerte­porlott, s halomszámra látszott bennük a csiszolatlan csillagzafír, opál, macskaszem, zafír, rubin, gyémánt, smaragd és gránát.

A Fehér Kobrának igaza volt. Nincs a világon annyi pénz, amennyivel meg lehetett volna vásárolni ezt a kincset, évszázados háború, fosztogatás, kereskedés, adóztatás válogatott zsák­mányát. Maga a vert pénz is fölbecsülhetetlen volt, nem is beszélve a drágakövekről; pusztán az arany és ezüst nyers súlya két-háromszáz tonna lehetett. Manapság is minden bennszülött indiai uralkodónak, még ha szegény is, van egy kincstára, amelyet folyton növel. Megesik néha, hogy egy felvilágosodott fejedelem elküld negyven-ötven bivalyosszekérre való ezüstöt, hogy állampapírokra váltsa be; de a legtöbb ma is titkos helyen őrzi a kincseit.

Hanem hát Maugli természetesen nem értette, mit jelent ez a holmi. A kések érdekelték egy kicsit, de nem lehetett olyan jól forgatni őket, mint az övét, hát ledobta. Végül talált valamit, ami igazán elbűvölte, a pénzek közt félig eltemetett elefánt-ülés elejére fektetve. Egy három láb hosszú ankus, vagyis elefántösztöke volt az - olyasmi, mint egy kisebbfajta hajóskampó. A felső vége kerek, ragyogó rubin volt, s attól lefelé a nyele vagy nyolc hüvelyknyi hosszú­ságban szorosan egymás mellé helyezett nyers türkizekkel volt kirakva, úgyhogy igen jó fogás esett rajta. Ez alatt nefrit szegély volt virágmintákkal körülvéve - a levelek smaragdból, a virágok kelyhe csupa rubin, belemélyesztve a hideg, zöld kőbe. A nyél többi része tiszta elefántcsont volt; az ösztöke alsó vége pedig - a hegye meg a kampója - aranyberakású acél, elefántfogást ábrázoló képekkel; ezek a képek érdekelték Mauglit, mert látta, hogy van valami közük barátjához, a Hallgatag Hátihoz.

A Fehér Kobra folyton a sarkában volt.

- Hát nem érdemes meghalni ezért a látványért? - kérdezte. - Nem voltam-e igen kegyes hozzád?

- Nem értem - mondta Maugli. - Ez a holmi kemény és hideg, semmiképpen nem ennivaló. Hanem ezt - és fölemelte az ankust -, ezt el szeretném vinni, hogy napvilágon nézzem meg. Azt mondtad, hogy tiéd itt minden? Add ezt nekem, hozok helyette békákat, hogy megedd.

A Fehér Kobra valósággal összerázkódott gonosz gyönyörűségében. - Persze hogy odaadom - mondotta. - Neked adok mindent, ami itt van - amíg el nem mégy.

- De most elmegyek. Ez a hely sötét és hideg, s ezt a hegyes holmit ki szeretném vinni a Dzsungelbe.

- Nézz a lábad alá! Mi van ott?

Maugli felemelt egy fehér, sima valamit.

- Egy ember koponyája - mondta nyugodtan. - S itt van két másik.

- Sok esztendővel ezelőtt jöttek ide, hogy elvigyék a kincset. Szóltam hozzájuk egyet-kettőt - s most csöndben vannak.

- De mi szükségem van nekem erre a holmira, amit kincsnek neveznek? Ha ideadod az an­kust, hogy elvigyem, az jó vadászat. Ha nem, úgyis jó vadászat. Én nem verekszem a Mérges Néppel, s tudom a törzsed Mesterszavát is.

- Itt csak egy Mesterszó van - az enyém!

Ká villogó szemmel lódult előre.

- Ki mondta nekem, hogy idehozzam az Embert? - sziszegte.

- Persze hogy én - susogta a vén Kobra. - Rég nem láttam Embert, s ez itt a mi nyelvünkön beszél.

- De arról nem volt szó, hogy megölöd. Hogy menjek vissza a Dzsungelbe, ha azt kell mondanom, hogy a halálba vezettem? - mondta Ká.

- Még nem beszélek arról, hogy megölöm. Hogy pedig te hogyan menj vissza? Hát ott a lyuk a falban! Most csend legyen vén majomvadász! Ha megérintem a nyakadat, többet híredet se hallja a Dzsungel. Innen még ember élve nem távozott. Én a Király Kincsének Őrizője vagyok!

- De hát, te fehér pincebogár, mondom neked, hogy nincs itt se király, se város! Körülöttünk mindenfelé a Dzsungel van! - kiáltotta Ká.

- A kincs meg itt van. De azért egyvalamit megtehetünk. Várj egy kicsit, Sziklák Lakója, s nézd meg, hogy szalad a fiú. Van itt elég hely a kergetőzésre. Élni jó. Szaladgálj, kergetőzz egy kicsit, fiú!

Maugli nyugodtan Ká fejére tette a kezét.

- Ez a fehér jószág eddig csak az Embercsapatból való emberekkel akadt össze. Engem nem ismer - suttogta. - Ő akarta ezt a hajszát. Legyen neki kedve szerint.

Maugli úgy állt ott, hogy lefelé fordította a kezében lévő ankus hegyét. Most hirtelen elhají­totta, s az egyenesen a nagy kígyó taraja mögé repült, s a földhöz szegezte. Ká egy szempil­lantás alatt egész súlyával a vonagló testre vetette magát, s a tarajától farkáig megbénította. A Kobra vörös szeme lángolt, s az a hathüvelyknyi rész, ami a fejéből szabadon maradt, dühösen csapkodott jobbra-balra.

- Öld meg! - kiáltotta Ká, amikor Maugli a késéhez kapott.

- Nem - mondta a fiú a pengét előrántva -, nem ölök soha többé, csak ha ennem kell. Hanem nézz csak ide, Ká! - Megragadta a kígyót a taraja mögött, a kés pengéjével kifeszítette a száját, s megmutatta a felső állkapocs szörnyű méregfogait, amik feketén, kiszáradva hevertek az ínyében. A Fehér Kobra tovább élt, mint a mérge. Megesik ez kígyókkal.

- Kiszáradt fa - mondta Maugli; intett Kának, hogy engedje el, kirántotta az ankust, és felszabadította a Fehér Kobrát.

- A Király Kincsének új őrizőre van szüksége - mondta komolyan. - Kiszáradt fa, rosszat cselekedtél. Szaladgálj, kergetőzzél, kiszáradt fa!

- Megszégyenítettél, ölj meg! - sziszegte a Fehér Kobra.

- Túlságosan sokat beszéltél már ölésről. Most megyünk. Ezt a hegyes dolgot elviszem, Kiszáradt fa, mert harcoltam veled, és legyőztelek.

- Hát akkor vigyázz, hogy ez a dolog téged ne öljön meg végül. Ez a halál! Eszedbe jusson: ez a Halál! Elég ereje van, hogy egész városom minden lakóját megölje. Nem lesz soká a tiéd, Dzsungelbeli Ember, de azé sem, aki elveszi tőled. Ölni, ölni, ölni fognak a kedvéért! Az én erőm kiszáradt, de az ankus elvégzi a dolgomat. Ez a Halál! Halál! Halál!

Maugli kimászott a lyukon a folyosóra, s csak annyit látott még, hogy a Fehér Kobra dühösen mardossa ártalmatlan fogaival a földön heverő istenek merev arany-ábrázatát, s azt sziszegi: - Ez a Halál!

Örültek, hogy ismét kijuthattak a napvilágra, s amikor visszaérkeztek a maguk Dzsungeljába, s Maugli megcsillogtatta az ankust a reggeli napsugárban, majdnem olyan öröme telt benne, mintha friss virágot tűzött volna a hajába.

- Ragyogóbb ez még Bagira szeménél is - mondta gyönyörködve, amint a rubint forgatta. - Megmutatom neki, de mit akart mondani a Kiszáradt fa, amikor a halálról beszélt?

- Nem tudom. Farkam hegyéig szomorú vagyok, amiért nem kóstolta meg a késed ízét. Csupa gonoszság van azon a Hideg Tanyán - föld felett, föld alatt egyaránt. De most megéheztem. Jössz-e velem vadászni ma hajnalban? - kérdezte Ká.

- Nem, Bagirának látni kell ezt a holmit. Jó vadászatot! - Maugli eltáncolt a nagy ankust forgatva, s időnként megállva, hogy megbámulja, amíg csak el nem ért a Dzsungelnek abba a részébe, ahol Bagira többnyire tartózkodni szokott. Amikor rátalált, a párduc éppen ivott valami nagy zsákmány után. Maugli elejétől végig elmondta neki kalandját, s Bagira közben időnként az ankust szimatolgatta. Amikor Maugli a Fehér Kobra utolsó szavaihoz ért, a párduc helyeslően morgott.

- Hát igazat mondott a Fehértarajos? - kérdezte gyorsan Maugli.

- Én az udipuri Királyi Ketrecekben születtem, s gyomromba vettem, hogy tudok egy s mást az emberekről. Sok ember van, aki háromszor is gyilkolna egy éjszaka magáért azért a nagy piros kőért.

- De hiszen a kő csak megnehezíti a használatát. Az én fényes kis késem többet ér - és nézd! -, a piros kő nem ennivaló. Hát akkor miért gyilkolnának miatta?

- Eredj aludni, Maugli. Emberek közt éltél és -

- Emlékszem. Az ember akkor is öl, amikor nem vadászik - mulatságból, időtöltésből. Ébredj föl, Bagira! Minek csinálták ezt a hegyes holmit?

Bagira félig kinyitotta szemét - igen-igen álmos volt -, s huncutul hunyorgatott.

- Azért csinálták, hogy Háti fiainak fejébe döfködjék, hogy a vér szivárogjon belőle. Láttam ilyet Udipur utcáján, a ketreceink előtt. Ez a holmi sok Háti-fajtának a vérét megkóstolta már.

- De minek döfködik az elefántok fejét?

- Hogy megtanítsák őket az Ember Törvényére. Az embernek se karma, se agyara nincs, hát ilyen dolgokat készít - s még rosszabbakat is.

- Mindig csak vérről, vérről hallok, ha csak ember készítette dologhoz nyúlok is - mondta un­dorodva Maugli. Kissé fárasztotta már az ankus súlya. - Ha tudtam volna ezt, el sem hozom. Először Messzua vére a kötélen, most meg Hátié... Sohasem akarom hasznát venni. Ide nézz!

Az ankus csillogva elröpült, s heggyel lefelé eltemetkezett a fák közt, vagy harminc lépés­nyire innét.

- Így tiszta marad a kezem a Haláltól - mondta Maugli a friss, nedves földbe dörgölve a tenyerét. - A Kiszáradt fa azt mondta, hogy nyomon fog követni a Halál. Vén, fehér, veszett jószág.

- Már akár fehér, akár fekete, akár élet, akár halál, én lefekszem és alszom, testvérkém. Nem tudok egész éjjel vadászni és egész nap üvölteni, mint némelyek.

Bagira elment egy kétmérföldnyire levő vadásztanyára, amit csak ő ismert. Maugli könnyű­szerrel kiválasztott magának egy alkalmas fát, összebogozott három-négy kúszónövényt, s amennyi idő alatt ezt elmondom, már fönn is lebegett egy függőágyban, ötven láb magasság­ban. Őt ugyan nemigen bántotta az erős napfény, de azért követte a barátai szokását, s kerülte a napot, amennyire lehetett. Amikor a fák túlságosan hangos lakói felébresztették, ismét alkonyodott. Közben azokról a szép kavicsokról álmodozott, amiket elhajigált.

- Legalább megnézem még egyszer azt a holmit - mondotta, s egy kúszónövény szárán lesiklott a földre; de Bagira ott állt előtte. Maugli hallotta szuszogását a félhomályban.

- Hol az a hegyes dolog?! - kiáltotta Maugli.

- Egy ember elvitte. Itt a nyoma.

- No, most meglátjuk, igazat mondott-e a Kiszáradt fa. Ha ez a hegyes dolog a Halál, az ember meghal. Gyerünk utána.

- Előbb zsákmányról gondoskodjunk - mondta Bagira. - Az üres gyomor figyelmetlenné teszi a szemet. Az ember lassan szokott járni, s a Dzsungel elég nedves, hogy a legkönnyebb nyo­mot is megőrizze.

A zsákmányt megszerezték, amily hamar csak lehetett, de azért majdnem három órába tellett, amíg elkészültek evéssel, ivással, és nekiláttak a nyom követésének. A Dzsungel Népe tudja, hogy az evést semmiféle okból nem szabad elsietni.

- Azt gondolod, hogy az a hegyes dolog megfordul az ember kezében, és megöli? - kérdezte Maugli. - A Kiszáradt fa azt mondta róla, hogy Halál.

- Meglátjuk, ha megtaláljuk - mondta Bagira, leeresztett fejjel ügetve. - Páratlan láb (ezzel azt akarta mondani, hogy csak egy ember nyomát látja) - s annak a dolognak a súlya mélyen benyomta a talpát a földbe.

- Hohó! Hisz ez olyan világos, mint a nyári villám - felelte Maugli, s gyors, szaggatott, nyomozó ügetéssel haladtak, hol árnyékban, hol meg a hold fényében, a két csupasz láb nyomán.

- Most gyorsan szalad - mondta Maugli. - A lábujjai szétállnak. - Aztán valami nedves talajra értek. - Miért fordult itt félre?

- Várj csak! - mondta Bagira, és nagyszerű ugrással olyan messzire vetette magát előre, amennyire csak tudta. - Az első tennivaló, ha egy nyom érthetetlenné válik, hogy előreugrunk, és nem hagyjuk ott a magunk zavaró nyomait a földön. - Bagira szembefordult Mauglival, s odakiáltotta: - Itt egy Másik nyom találkozik az elsővel. Ez kisebb láb nyoma, s az ujjai befelé fordulnak.

Maugli odaszaladt, és megnézte.

- Ez egy Gond vadász lába - mondotta. - Nézd! Itt a fűben vonszolta az íját. Ezért fordult olyan gyorsan félre az első nyom. Nagylábú elbújt Kislábú elől.

- Igaz - mondta Bagira. - No most, nehogy egymás nyomait keresztezve eltöröljük a jeleket, mindegyikünk induljon el külön nyomon. Én vagyok Nagylábú, testvérkém, te pedig Kislábú, a Gond vadász.

Bagira visszaugrott az eredeti nyomhoz, s otthagyta Mauglit, aki a kis erdei vadember különös, keskeny nyoma fölé hajolt.

- Most - mondta Bagira, lépésről lépésre haladva a lábnyomok fonalán - én, Nagylábú, itt oldalt fordulok. Most elbújok egy szikla mögé, és csöndesen állok, a lábamat se merem fölemelni. Halljuk a te nyomodat, testvérkém!

- Most én, Kislábú, odamegyek a sziklához - mondta Maugli a nyomon végigsietve. - Most leülök a szikla alá, a jobb kezemre támaszkodom, az íjam a lábujjaim közt van. Soká várok, mert mély itt a lábam nyoma.

- Én is - mondta Bagira, a szikla mögött elrejtőzve. - Várok, s egy kőre támasztom a hegyes dolog végét. Elcsúszik, mert a kövön karcolást látok. Halljuk a te nyomodat, testvérkém!

- Egy-két gally meg egy nagy ág le van itt törve - mondta halkan Maugli. - No, most hogy mondjam el ezt? Ahá! Világos már. Én, Kislábú, elmegyek, zajt ütve, dobogva, hogy a Nagy­lábú meghallhasson. - Lépésről lépésre távozott a sziklától a fák között, felemelve hangját, amint egy kis vízeséshez közeledett. - Messze - megyek - ahol - a vízesés - zaja - elfojtja - lépésem - neszét - és itt - várok. Halljuk a te nyomodat, Bagira, Nagy lábú!

A párduc mindenfelé kutatta, hová vezet Nagylábú nyoma a szikla mögül. Aztán megszólalt:

- A szikla mögül térden bújok elő, a hegyes dolgot magam után vonszolva. Nem látok senkit, hát rohanni kezdek. Én, Nagylábú, gyorsan rohanok. A nyom világos. Ki-ki kövesse a magáét. Én rohanok!

Bagira továbbrohant a világosan jelzett nyomon, Maugli pedig a Gond vadász lépéseit követ­te. Egy ideig csönd volt a Dzsungelben.

- Hol vagy, Kislábú? - kiáltotta Bagira. Maugli hangja jobb felől válaszolt, alig ötven lépésnyiről.

- Hm - mondta nagyot köhintve a párduc -, ezek egymás mellett futnak, s egyre közelebb kerülnek egymáshoz!

Még fél mérföldet vágtattak, mindig megőrizve körülbelül ugyanazt a távolságot, amikor Maugli, akinek a feje nem volt oly közel a földhöz, mint Bagiráé, felkiáltott:

- Összetalálkoztak! Jó vadászatot - nézz ide! Itt volt Kislábú, sziklán térdelve - és az ott csakugyan Nagylábú!

Nem egészen tízlépésnyire előttük, egy töredezett sziklarakáson elterülve, ott feküdt egy környékbeli paraszt teste - hosszú, könnyűtollú Gond nyílvessző ment be a hátán, és jött ki a mellén.

- No, hát olyan vén, olyan veszett bolond volt a Kiszáradt fa, testvérkém? - kérdezte halkan Bagira. - Egy halál máris történt.

- Gyerünk tovább. De hol van az elefántvérivó - a vörös szemű tüske?

- A Kislábúnál - talán. Most megint páratlan nyom következik.

A nyomozók éles szeme most egy könnyű ember páratlan nyomát látta, aki gyorsan szaladt, és terhet cipelt a bal vállán. A nyom egy száraz fűvel borított, kiugró terület körül futott - úgy látszott, mintha minden egyes lépés izzó vasba nyomódott volna.

Egyikük sem szólalt meg, amíg a nyom egy vízmosásba rejtőző tábortűz hamvához nem vezetett.

- Már megint! - mondta Bagira, s megállt, mintha kővé meredt volna. Egy ráncos Gond vadász teste hevert ott, lábával a hamuban, s Bagira kutatóan nézett Mauglira.

- Bambusszal ütötték le - mondta a fiú, egy pillantást vetve a holttestre. - Én is használtam ilyet a bivalyok közt, amikor az Embercsapatnak szolgáltam. A Kobrák Atyja - sajnálom, hogy kicsúfoltam - jól ismerte ezt a fajzatot... ahogy én is ismerhettem volna. Nem mondtam, hogy az ember mulatságból gyilkol?

- Valójában a piros meg a kék kövek kedvéért gyilkoltak - felelte Bagira. - Jusson eszedbe, hogy én Udipurban voltam a Királyi Ketrecekben.

- Egy, két, három, négy nyom - mondta Maugli a hamu fölé hajolva. - Négy patkolt lábú ember nyoma. Ezek nem járnak olyan gyorsan, mint a Gondok. Ugyan mit vétett nekik ez a kis erdei ember? Nézd, itt álltak és beszélgettek mind az öten, mielőtt megölték. Jerünk vissza, Bagira! Nehéz a gyomrom, s mégis úgy mozog ide-oda, mint a sárgarigó fészke az ág végén.

- Nem jó vadász aki lábon hagyja a zsákmányt. Tovább! - mondta a párduc. - Az a nyolc patkós láb nem jutott messzire.

Többet nem is beszéltek egy álló óráig, miközben a négy „patkós lábú” ember széles nyomát követték.

Világos, meleg nap volt már, s Bagira egyszerre csak megszólalt:

- Füstöt érzek.

- Az ember mindig jobban szeret enni, mint szaladni - felelte Maugli, ki- s beszaladgálva a most felkutatott új Dzsungel alacsony, törpe bozótjai közt. Bagira, kissé balra tőle, leírha­tatlan torokhangot hallatott.

- Ez sem eszik már többé - mondotta. Tarka ruharongyok hevertek egy bokor alatt s körülöttük egy kis elszórt liszt.

- Ezt megint bambusszal csinálták - mondta Maugli. - Nézd! Ezt a fehér port eszik az embe­rek. Elvették a zsákmányt ettől, aki az ételüket vitte - őt magát meg Csilnek, a keselyűnek adták zsákmányul.

- Ez már a harmadik - mondta Bagira.

- Friss, nagy békákat viszek a Kobrák Atyjának, és kövérre hizlalom - gondolta magában Maugli. - Az elefántvérivó maga a Halál - de azért még mindig nem értem a dolgot!

- Tovább! - mondta Bagira.

Fél mérföldet sem haladtak még, amikor meghallották Kót, a varjút. Halotti dalt énekelt egy tamariszkfa tetején, amelynek árnyékában három ember feküdt. A kör közepén félig kialudt tűz füstölgött egy vaslemez alatt, amelyen kovásztalan, feketére égett kenyértészta volt. A tűz mellett hevert a rubinos-türkizes ankus, ragyogva a nap fényében.

- Ez aztán gyorsan dolgozik, itt mindennek vége - mondta Bagira. - Hogy haltak meg ezek, Maugli? Semmi külső jel sincs egyiken sem.

A vadon lakója tapasztalásból éppen annyit megtanul a mérges növényekről és bogyókról, mint akárhány doktor. Maugli szagolgatta a tűzből felszálló füstöt, letört egy darabot a megszenesedett kenyérből, megkóstolta és kiköpte.

- A halál almája - mondta köhögve. - Az első tehette bele ezeknek az ételébe, akik előbb a Gond vadászt ölték meg, aztán őt.

- Ez az igazi jó vadászat! Egyik zsákmány a másik után! - mondta Bagira.

A halál almájának nevezik a vadonban a tüskealmát vagy daturát, egész India leggyorsabban ölő mérgét.

- Mi lesz most? - szólalt meg újra a párduc. - Most nekünk kell megölnünk egymást ezért a vörös szemű gyilkos szerszámért?

- Tud ez beszélni? - kérdezte suttogva Maugli. - Megbántottam, amikor elhajítottam? Nekünk kettőnknek nem árthat, mert mi nem kívánjuk azt, amit az emberek kívánnak. Ha itt marad, bizonyosan tovább gyilkolja az embereket egymás után, olyan gyorsan, mint ahogy a dió hull a szélben. Nem szeretem az embereket, de mégsem kívánom, hogy hatosával haljanak meg egyetlen éjszakán.

- Hát aztán? Hiszen csak emberek. Megölték egymást, és tetszett nekik a mulatság - mondta Bagira. - Az az első kis erdei ember ügyesen vadászott.

- Azért mégiscsak kölykök, a kölyök pedig vízbe fullad, hogy beléharaphasson a vízben tükröződő holdba. Én voltam a hibás - mondta Maugli, aki úgy beszélt most, mintha mindenről mindent tudna a világon. - Sohasem hozok többé idegen holmit a Dzsungelbe - még ha olyan szép lenne is, mint a virág. Ez - és óvatosan megfogta az ankust - visszamegy a Kobrák Atyjához. De először is aludnunk kell, és nem fekhetünk le ezek mellé az alvók mellé. Ezt is el kell temetnünk, különben megszökik, és másik hat embert öl meg. Áss egy lyukat az alatt a fa alatt.

- De testvérkém - mondta Bagira, s elindult, amerre Maugli küldte -, mondom neked, hogy nem a vérivó a hibás. Az emberekben van a hiba.

- Mindegy - felelte Maugli. - Áss egy mély lyukat! Majd ha fölébredünk, kiásom és visszaviszem.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Harmadnap éjjel, amint a Fehér Kobra búslakodva, megszégyenülve, kirabolva, magányosan ült a sötét pincében, a fal lyukán keresztül beröpült hozzá a türkiz ankus, s lecsapódott a földön szétszórt aranypénzek közé.

- Kobrák Atyja - mondta Maugli (gondosan a fal másik oldalán maradva) -, szerezz egy fiatal és érett társat a népedből, aki segítsen neked őrizni a király kincsét, nehogy valaha élő ember kikerüljön innét.

- Ahá! Hát visszajött... Mondtam, hogy ez a dolog a Halál. Hogy lehet az, hogy te még élsz? - motyogta a vén Kobra, szeretettel köréje tekeredve az ankus nyelének.

- A Bikára mondom, amely megváltott: nem tudom! Ez a holmi hatszor gyilkolt egyetlen éjszakán. Ne engedd ki többé!


DAL A KIS VADÁSZRÓL

Ha Mor, a páva rebben, ha majomnép kiált,
    ha Csil keselyű csap le, s a földön megpihen,
egy árny, egy sóhaj libben a sűrűségen át,
    a félelem, kicsiny vadász, a félelem!
Lapulva, titkosan egy sejtelem suhan,
    és fojtott suttogás széttárul nesztelen
és verejtéközön váj a szemöldökön:
    a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

A Hold a hegyre kúszott, fénybordás lett a szirt,
    hideg nyirok diderget búvó ösvényeken,
horkanva-szimatolva egy lehelet legyint:
    a félelem, kicsiny vadász, a félelem!
Feszítsed íjadat, röpítsed nyiladat,
    lándzsád a légbe szúr a gúnyos sűrűben,
kezed erőtelen és orcád vértelen:
    a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

Forró felhő vihart küld, zuhannak a fenyők,
    fénylő záporlökések paskolnak élesen,
s a mennyet túlharsogva egy benső hang dörög:
    a félelem, kicsiny vadász, a félelem!
Redőket vés a víz, szökdel sok kis kavics,
    minden levéleret látsz villámfényesen,
de torkod kiapadt, szíved mint fejsze csap:
    a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.