Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. Tavaszi futás

2010.04.25

8. Tavaszi futás

Ember az emberhez tér! Felbolydul a vadon.
Aki testvérünk volt, már holnap messzi megy.
Sűrűség népe, halljad, ítélkezz társadon:
felelj, mi tartsa itt? léptét mi kösse meg?

Ember az emberhez tér! Feljajdul a vadon.
Aki testvérünk volt: most nagy a bánata.
Ember az emberhez tér! Szerettük őt nagyon:
ember-útján mi nem követhetjük soha.


Két esztendővel a Vörös Kutyákkal vívott nagy harc és Akela halála után körülbelül tizenhét esztendős lehetett Maugli. Idősebbnek látszott, mert korához képest igen megerősítette és meg­növelte a kemény testmozgás, a jó táplálkozás meg az, hogy mindig megfürödhetett, ahányszor csak melege volt egy kicsit, vagy belepte testét a por. Félóra hosszat tudott fél kézen lógni egy fa felső ágán, ha úgy esett a dolog, hogy végig kellett kutatnia szemével a fatetőkön vezető utakat. Meg tudott állítani egy vágtató őzbakot, s fejénél fogva félre tudta taszítani. Még az északi mocsarakban élő nagy, kék vadkanokat is megtorpanásra tudta bírni. A Dzsungel Népe, amely valamikor az esze miatt félt tőle, most az erejétől rettegett, s ha nyugodtan járt-kelt a dolga után, már jöttének elsuttogott hírére is feltisztultak előtte az erdei csapások. Pedig szemének mindig szelíd volt a tekintete. Még harc közben sem lángolt úgy, mint Bagiráé. Csak egyre érdeklődőbbé, izgatottabbá vált - s ez azok közé a dolgok közé tartozott, amiket maga Bagira sem tudott megérteni.

Megkérdezte Mauglit, s a fiú nevetve válaszolta:

- Ha elhibázom a zsákmányt, bosszús vagyok. Ha két napig nincs mit ennem, nagyon bosszús vagyok. Hát nem beszél ilyenkor a szemem?

- A szájad éhes - mondta Bagira -, de a szemed nem mond semmit. Vadászat, evés, úszás mindegy neki, akár a kőnek a nedves vagy a száraz idő.

Maugli lustán nézett rá hosszú szempillái alól, s a párduc, mint rendesen, most is lesunyta a fejét. Bagira ismerte urát, parancsolóját.

Messze künn heverésztek egy domb oldalában, amely a Vengungára nézett, s a reggeli ködök fehéres-zöldes foszlányokban szállongtak alattuk. Napkeltével a ködfoszlányok felkavart, hullámzó aranytengerré váltak, s hasadékaik közt az alacsonyan álló sugarak csíkokat sza­lasztottak végig a száraz füvön, ahol Maugli és Bagira feküdtek. Vége felé járt a hideg idő; a levelek, a fák kopottak, színtelenek voltak, s valami száraz, percegő zörgés hallatszott min­denfelé, amerre a szél fújt. Egy kis levél dühösen csapkodott egy ágat, ahogy a víz árjába került magányos levél szokta. Ez a nesz ingerelte Bagirát; mély, kongó köhintéssel szívta be a reggeli levegőt, hanyatt vetette magát, s mellső lábával a fölötte bólogató levél felé csapott.

- Fordul az esztendő - mondotta. - A Dzsungel élete továbbhalad. Közeledik az Új Beszéd ideje. Ez a levél tudja ezt. Jól van ez így.

- A fű száraz - felelte Maugli egy fűcsomót kitépve. - Bezáródott még a tavasz szeme is (ez egy kis, trombita alakú, hamvas, piros virág, amely a fű közt kúszik szanaszét). Mondd, Bagira, helyes az, hogy a fekete párduc hanyatt fekve heverészik, és a levegőt paskolja lábával, mint a vadmacska?

- Hm - tessék? - mondta Bagira. Látszott rajta, hogy egészen másra gondol.

- Azt kérdem, helyes-e, hogy a fekete párduc így fintorog, kaffog, üvölt, hempereg? Jusson eszedbe, hogy a Dzsungel Urai vagyunk, te meg én.

- Az ám, igen, igen, hallom, emberkölyök. - Bagira sietve megfordult és fölült, tépett fekete oldala csupa por volt. (éppen most vedlette le téli bundáját.) - Annyi bizonyos, hogy a Dzsungel Urai vagyunk! Ki olyan erős, mint Maugli? És ki olyan bölcs? - Furcsán elnyújtott hangon beszélt; Maugli megfordult, hogy lássa: nem csúfolódik-e talán a Fekete Párduc. Mert a Dzsungelben sok a kétértelmű szó. - Azt mondtam, hogy kétségtelenül a Dzsungel Urai vagyunk - ismételte Bagira. - Rosszat cselekedtem? Nem tudtam, hogy az emberkölyök nem fekszik többé a földön. Talán bizony repül?

Maugli ültében térdére támasztotta könyökét, és végignézett a napsugaras völgyön. Valahol lent az erdőben egy madár próbálgatta rekedt, éles tavaszi hangon tavaszi dalának első hangjait. Ez még csak árnyéka volt annak a simán szökdelő, hívogató kiáltásnak, amit később hallat majd - de Bagira meghallotta.

- Azt mondtam, hogy közeledik az Új Beszéd ideje - morogta farkát suhogtatva a párduc.

- Hallom - felelte Maugli. - De miért rázkódik az egész tested? Melegen süt a nap.

- Ez Ferao, a skarlátszínű harkály - mondta Bagira. - Ő nem felejtette el. Most nekem is eszembe kell hogy jusson a magam éneke - azzal dorombolni, búgni kezdett magában, időn­ként elégedetlenül fülelve hátrafelé.

- Nincs vad a közelben - mondta Maugli.

- Ugyan, hát mind a két füled bedugult, testvérkém? Nem a zsákmányoló szavam ez, hanem az énekem: készülök arra az időre, amikor szükségem lesz rá.

- Elfelejtettem. Majd megtudom, ha az Új Beszéd ideje elérkezik, mert akkor te meg a többiek mind elszaladtok, és magamra hagytok engem. - Ezt meglehetősen vadul mondta Maugli.

- De igazán, testvérkém - szólalt meg újra Bagira -, mi nem szoktunk mindig...

- De ha mondom, hogy igen! - vágott közbe Maugli bosszúsan hadonászva a mutatóujjával. - Igenis elszaladtok, és én, a Dzsungel Ura, kénytelen vagyok egyedül járni. Hogy volt az tavaly, amikor cukornádat akartam gyűjteni egy embercsapat földjéről? Futárt küldtem Hátihoz - mégpedig téged! -, s megparancsoltam, hogy ekkor meg ekkor éjjel jöjjön oda, és tépje le nekem az édes füvet az ormányával.

- És két éjszakával később jött - mondta kissé összekushadva Bagira -, s abból a hosszú, édes fűből, amit te úgy szeretsz, többet gyűjtött össze, mint amennyit akármiféle emberkölyök meg tud enni az esős évszak éjszakáin. Én nem voltam hibás.

- Nem azon az éjszakán jött, amikor üzentem érte. Nem, hanem trombitált, szaladgált, ordí­tozott a völgyekben a holdvilágos éjszakán. A nyoma olyan volt, mint három elefánté, mert bujkált a fák között. Táncolt a holdvilágon, az Embercsapat házai előtt. Láttam, és mégsem jött el hozzám, márpedig én vagyok a Dzsungel Ura!

- Ez az Új Beszéd ideje volt - mondta még mindig igen alázatosan a párduc. - Lehet, testvérkém, hogy nem Mesterszóval hívtad akkor. Hallgasd Feraót, és örülj!

Mauglinak mintha elpárolgott volna a rosszkedve. Hanyatt feküdt, fejét a karjára fektette, szemét lehunyta. - Nem tudom - nem is törődöm vele - mondta álmosan. - Aludjunk, Bagira. Szomorú a gyomrom. Csinálj pihenőhelyet a fejemnek.

A párduc sóhajtva feküdt vissza, mert hallotta, amint Ferao újra meg újra gyakorolja énekét, a tavaszi Új Beszédet, ahogy a Dzsungelben mondják.

Az indiai Dzsungelben az évszakok majdnem átmenet nélkül olvadnak egymásba. Látszatra csak kettő van - a nedves meg a száraz; de ha közelebbről megfigyeli az ember, láthatja, hogy a patakzó eső meg a forró porfelhők leple alatt szabályos sorban járja útját mind a négy évszak. A tavasz a legcsodálatosabb, mert nem kopasz-csupasz mező borít új levéllel és virággal, hanem maga előtt hajszolja, félretakarítja azt a sok lógó, elöregedett, félig zöld levelet, amelynek az enyhe tél megkegyelmezett, s a félig felöltözött, elvénhedt földet ismét újjá, fiatallá varázsolja. És ez oly jól sikerül neki, hogy sehol a világon nincs olyan tavasz, mint a Dzsungelben.

Egyik nap még fáradt minden; állott és régi még a nehéz levegőben szállongó illat is. Nem lehet ezt megmagyarázni, de így érzi az ember. Aztán jön egy másik nap - a szem semmi változást nem vesz észre -, amikor minden illat új és gyönyörűséges, s a Dzsungel Népének bajusza gyökeréig megremeg, s a téli bőr hosszú, kócos cafatokban válik le oldalukról. Aztán meglehet, hogy esik egy kis eső, s valamennyi fa, bokor, bambusz, moha meg leves levelű növény fölébred - szinte hallod a növekedése neszét, amelybe éjjel-nappal valami mély zümmögés vegyül. Ez a tavaszi nesz - valami remegő búgás, ami nem méhektől, nem is vízeséstől, nem is a fatetők közt járó széltől származik - nem más, mint a meleg, boldog világ dorombolása.

Idáig Maugli mindig gyönyörködött az évszakok váltakozásában. Rendesen ő látta meg első­nek a Tavasz Szemét, mélyen a fű között s az első gomolygó tavaszi felhőket, amik páratlanul szépek a vadonban. Itt is, ott is fölcsendült a hangja nedves, csillagfényes, virágzó helyeken, beleszólt a nagy békák karénekébe, vagy csúfolódott a fehér éjszakában huhogó apró bag­lyok­kal. Akárcsak a népe, ő is a tavaszt választotta ki vándorlásai idejének - csak azért a gyönyörűségért, hogy rohanhasson a meleg levegőben, 30-40-50 mérföldet is bejárt alko­nyattól a hajnalcsillag feljöttéig, s lihegve, kacagva, különös virágokkal koszorúzva tért vissza. A négy testvér nem járt vele vad rohanásaiban, hanem elment együtt énekelni a többi farkassal. A Dzsungel Népe erősen szorgoskodik tavasszal, s Maugli hallgatta, amint morog­nak, visítanak, fütyülnek, ki-ki a maga hangján. Ez a hang más, mint a többi évszakban, s ezért nevezi a Dzsungel a tavaszt az Új Beszéd idejének.

De ezen a tavaszon, mint Bagirának mondta, megváltoztak az érzelmek a gyomrában. Amióta a bambusz hajtásai pettyesbarna színt öltöttek, egyre várta azt a reggelt, amikor az illatok megváltoznak. De amint ez a reggel elérkezett, s Mor, a Páva, bronzkék-arany díszben tün­dökölve végigkiáltott a ködös erdőkön, és Maugli kinyitotta száját, hogy a kiáltást továbbadja: torkán akadt a szó, s valami olyan érzés fogta el, amely a lábujja hegyénél kezdődött, s a hajánál végződött - a tökéletes boldogtalanság érzése. Végignézett magán, hogy nem lépett-e tüskébe. Mor kikiáltotta az új illatokat, a többi madár átvette a szót, a Vengunga-parti sziklákról hallotta Bagira rekedt sikoltását - ez a hang valahol középen jár a sas vijjogása és a ló nyerítése közt. A Majmok Népe rikácsolt, fecsegett fönt, az újonnan rügyező ágak között - és Maugli csak állt; melle, amely megfeszült, hogy Mornak válaszoljon, apró sóhajtásokkal ereszkedett meg, amint boldogtalansága kihajtotta belőle a levegőt.

Körülnézett, de semmi mást nem látott, csak gúnyolódó majmokat, akik a fákon szaladgáltak - és Mort, aki farkát teljes ragyogásában szétteregetve táncolt a domb lejtőjén.

- Megváltoznak az illatok! - rikoltotta Mor. - Jó vadászatot, testvérkém! Miért nem vála­szolsz?

- Jó vadászatot, testvérkém! - sivította Csil, a keselyű meg a párja, együtt ereszkedve le. Oly közel surrantak el Maugli orra előtt, hogy a pihés fehér tollak szinte az arcát súrolták.

Könnyű tavaszi eső - elefánt-esőnek nevezik - söpört végig a Dzsungelen vagy félmérföldnyi szélességben, nyomában nedvesen bólogattak a friss levelek, s kettős szivárvány és halkan morajló mennydörgés közt múlt el.

A tavaszi zümmögés felhangzott egy pillanatra, és ismét elcsitult, de mintha a Dzsungel egész népe egyszerre szólalt volna meg. Csak Maugli hallgatott.

- Jó ételt ettem - mondta magában. - Jó vizet ittam! Torkom nem ég, és nem szűkül össze, mint amikor abba a kékpettyes gyökérbe haraptam, amelyről Úú, a teknősbéka azt mondta, hogy ennivaló. Mégis nehéz a gyomrom, és rútul beszéltem Bagirával meg a többivel, a Dzsungel Népével, az én népemmel. Melegem is van, fázom is, pedig se melegem nincs, se nem fázom, csak bosszant az, amit nem láthatok. Hohó! Ideje, hogy szaladjunk egyet! Ma éjszaka keresztülvágok a dombokon; igen, tavaszi futás lesz ez, az északi mocsarakig meg vissza. Nagyon is könnyen vadásztam már régóta. Velem jön a négy testvér is, mert úgy elhíznak, mint valami fehér hernyók.

Szólította őket, de a négy közül egy sem válaszolt. Messzebb voltak, semhogy meghallhatták volna - a tavaszi dalokat énekelték a Csapat többi farkasával a Holdról meg az Őzbakról; mert tavasszal a Dzsungel Népe nem sokat törődik azzal, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Maugli kiadta az éles, ugató hívó hangot, de az egyetlen válasz a pettyes kis vadmacska gúnyos miákolása volt, aki az ágak közt bujkált korai madárfészkekért. Mauglit egész testében meg­rázta a düh, félig kirántotta a kését. Aztán gőgösen kifeszítette a mellét, ámbár nem láthatta senki, s komolyan lépdelt le a lejtőn, állát fölszegve, szemét lesütve. De népe közül senki sem szólította meg: mind a maga dolgával volt elfoglalva.

- Igen - mondta magában Maugli, ámbár szíve mélyén tudta, hogy nincs igaza. - Ha a Vörös Kutya jön a Dekkánból, vagy Piros Virág táncol a bambuszok között, az egész Dzsungel vinnyogva szalad Mauglihoz, s nagy elefántnevekkel tiszteli meg. De most, mert a tavasz szeme kivirult, és Mornak persze mutogatni kell csupasz lábát holmi tavaszi táncban - most úgy megvész az egész Dzsungel, akár Tabaki... A Bikára, amely megváltott! Én vagyok a Dzsungel Ura vagy nem én? Csend legyen! Mit csináltok itt?

Két csapatbeli fiatal farkas futott le egy ösvényen, szabad helyet keresve, ahol megvere­kedjék. (A Dzsungel Törvénye szerint a Csapat szeme láttára tilos verekedni.) Nyakukon úgy meredezett a szőr, akár a drót, dühösen csaholtak, s lekuporodva igyekezett mindegyik első­nek kapni nyakon a másikat. Maugli odaugrott, két kézzel megragadta a két kinyújtott nyakat, s azt várta, hogy hanyatt tudja lökni a farkasokat, mint ahogy játék közben vagy csapat­vadászaton akárhányszor tette. De eddig még sohasem avatkozott tavaszi verekedésbe. A két állat előreszökött, félrelökte, és szót sem vesztegetve, szorosan egymásba kapaszkodva marakodott, hempergett a földön.

Maugli még jóformán el sem esett, máris talpon volt, kivonta kését, megvillogtatta fehér fogát, s abban a pillanatban meg tudta volna ölni mind a kettőt, semmi másért, csak mert verekedtek, amikor ő azt akarta, hogy nyugton legyenek - holott a Törvény szerint minden farkasnak joga van verekedni. Behúzott vállal, késével célozgatva ugrált körülöttük, készen arra, hogy egymás után beléjük döfjön, amint a dulakodás első zűrzavara elmúlt; de várakozás közben mintha elhagyta volna testét az erő. A kés hegye leereszkedett. Hüvelyébe dugta, és nézte a harcot.

- Nyilván mérget ettem - sóhajtotta végül. - Amióta a Piros Virággal szétvertem a Gyűlést, amióta Sir Kánt megöltem - senki csapatbeli nem tudott félrelökni engem. S ezek az utolsók a Csapatban, fiatal kis vadászok! Elhagyott az erőm, most meg kell halnom. Ó, Maugli, miért nem ölöd meg őket?

A verekedés addig tartott, amíg egyik farkas meg nem szaladt. Mauglit magára hagyták a feltúrt, véres földön. Hol a késére, hol a kezére-lábára nézett, s az eddig soha nem ismert boldogtalanság úgy elborította, mint a víz az úszó fatönköt.

Ezen az estén korán ejtett zsákmányt, és csak keveset evett, hogy jó állapotban induljon neki tavaszi futásának; és magában evett, mert a Dzsungel egész népe elment énekelni vagy verekedni. Tökéletes fehér éjszaka volt, mint arrafelé mondják. Minden, ami zöld, mintha egy hónapra valót nőtt volna reggel óta. A tegnap még sárga levelű ágból nedv csöpögött, amikor Maugli letörte. A moha mélyen, melegen göndörödött a lába alatt, a fiatal fűnek nem volt sebző éle, s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére. Az Új Beszéd holdja volt ez, mely bőségesen árasztotta fényét sziklára, tóra, becsusszantotta fatörzsek és kúszónövények közé, átsiklatta millió levél között. Maugli megfeledkezett boldogtalanságáról, és gyönyörűségében hangosan énekelve vágott neki az útnak. Inkább repült, mint futott, mert azt a hosszú lejtőt választotta ki, amely a vadon szívén keresztül vezet az északi mocsarakhoz. A rugalmas föld elfojtotta lépései neszét. Ember tanította ember botorkálva kereste volna útját a csalóka holdfényben, de Maugli izmai, évek tapasztalásától megedzve, úgy emelték a fiút, mint a pelyhet. Ha korhadt fatörzs vagy rejtett kő került lába alá, meg sem lassúdva, erőfeszítés nélkül, oda se figyelve ugrotta át. Ha megunta a földön járást, majom módra felkapaszkodott kezével a legközelebbi kúszónövény­re, s úgy látszott, hogy inkább kúszva, mint mászva jutott fel a vékony ágak közé, és ott a fatetők útján haladt tovább, amíg ismét mást nem gondolt, és hosszú, lombos, hajló ágon le nem csusszant a földre. Voltak csöndes, forró mélyedések nedves sziklák közt, ahol lélegezni is alig lehetett az éjjel nyitók és a kúszónövények rügyei mentén fakadó virágok nehéz illatától; sötét fasorok, ahol a holdfény olyan szabályos foltokban világított, mint egy temp­lom­­hajó pettyes márványkockái; sűrűségek, ahol a nedves új sarj melle magasságáig ért, és dereka köré fonta karjait; széttört sziklákkal borított dombtetők, ahol kőről kőre ugrált felriadt kis rókák tanyái közt. Messziről, halványan hallotta, amint egy vaddisznó - srrr-brrr - fente az agyarát egy fatörzsön; aztán elment a nagy, szürke, magános vadállat mellett, aki vonalakat hasogatott egy nagy fa kérgén, szájáról csöpögött a tajték, szeme lángolt, mint a tűz. Vagy oldalt fordult, mert összeverődő szarvak és sziszegő morgások zaját hallotta, és elsurrant két dühös őzbak mellett, akik lesunyt fejjel botladoztak erre-arra, s a testükön véres csíkok feketéllettek a holdfényben. Vagy valami rohanó vízű gázlónál meghallotta Dzsakalát, a krokodilust, aki úgy bömbölt, mint a bika, vagy felzavart két összecsavarodott mérges kígyót - de mielőtt feléje döfhettek volna, már messzi járt a csillogó parti kavicsokon, és újra eltűnt a Dzsungel mélyében.

Így nyargalt, egyszer kiáltozva, másszor énekelve magában, ezen az éjszakán nem volt a Dzsungelben boldogabb teremtés nála. Aztán a virágok illata figyelmeztette, hogy közel jár a mocsarakhoz, márpedig azok messze túl voltak legtávolabbi vadászterületén is.

Itt meg három lépés után elsüllyedt volna az ember tanította ember, de Maugli lábának szeme volt, és úgy vitte egyik fűcsomótól a másikig, zsombéktól zsombékig, hogy az igazi szemétől nem várt segítséget. Kiszaladt az ingovány közepéig, récéket riasztva fel rohantában, s leült egy mohlepte fatörzsre, mely a fekete vízből állt ki. Körös-körül ébren volt a mocsár, mert tavasszal a Madárnépnek könnyű az álma, és csapatostul jön-megy egész álló éjszaka. De senki sem törődött Mauglival, aki a magas nád közt ült, dallamokat dünnyögött magában, s vizsgálgatta kemény barna talpát, nincs-e valami észrevétlen tüske benne. Mintha egész bol­dog­talansága háta mögött maradt volna a maga vadonában, s éppen torkaszakadtából énekelni kezdett, mikor megint visszatért ez az érzés - tízszer erősebben, mint annak előtte.

Most megijedt Maugli. - Hát itt is? - mondta félig hangosan. - Utánam jött - és hátranézett, nem áll-e a háta mögött az a bizonyos valami. - Nincs itt senki. - A mocsárbeli éjjeli neszezés tovább tartott, de se madár, se állat nem szólította meg, nyomorúságának újonnan feltámadt érzése egyre növekedett.

- Bizonyos, hogy mérget ettem - mondta aggodalmas hangon. - Úgy kell lenni, hogy figyel­metlenségből mérget ettem. S elmegy tőle az erőm. Megijedtem, s mégsem én voltam az, aki megijedt, Maugli ijedt meg két verekedő farkastól. Akela vagy akár Fáó is lecsöndesítette volna őket - de Maugli megijedt. Ez nyilvánvaló jele annak, hogy mérget ettem... De mit bánják ezt a dzsungelbeliek? Énekelnek, üvöltenek, verekszenek, csapatostul futkosnak a holdvilágon, én pedig - ó, jaj! - halódom a mocsárban a méregtől, amit megettem. - Annyira sajnálta magát, hogy szinte elfakadt sírva. - Aztán pedig - folytatta - itt találnak majd a fekete vízben fekve. Nem, visszamegyek a magam vadonába, a Gyűlés Szikláján halok meg, s Bagira, akit szeretek, ha nem jár visongva a völgyben - Bagira talán őrzi majd egy darabig, ami megmarad belőlem - nehogy Csil úgy bánjon velem, ahogy Akelával bánt.

Nagy, forró könnycsepp pottyant a térdére, s nyomorúságában Maugli még boldognak érezte magát, a boldogtalansága miatt - ha ugyan meg tudjátok érteni az ilyen feje tetejére állított boldogságot. - Ahogy Csil, a keselyű bánt Akelával - ismételte - azon az éjszakán, amikor megszabadítottam a Csapatot a Vörös Kutyáktól. - Egy pillanatra megnyugodott, s a Rideg­farkas utolsó szavaira gondolt, amikre ti is emlékeztek még. - Hát sok bolond dolgot mondott Akela halála előtt, mert a gyomrunk megváltozik, amikor meghalunk. Azt mondta, hogy... Eh, azért én mégis a Dzsungelhez tartozom!

Izgatottságában, amint visszagondolt a Vengunga partján vívott harcra, ezeket az utolsó sza­vakat hangosan kiáltotta el, s egy vad bivalytehén a nád között térdre szökött, azt horkantva: - Ember!

- Ú! - mondta Misa, a Vadbivaly (Maugli hallotta, amint megfordult a pocsolyában) - ez nem ember. Csak a szioni csapatbeli szőrtelen farkas. Ilyen éjszakákon szaladgálni szokott.

- Ú! - mondta a tehén, ismét leejtve fejét a fűre - azt hittem, ember.

- Mondom, hogy nem az. Hej, Maugli, van-e valami veszedelem? - bőgte Misa.

- Hej, Maugli, van-e valami veszedelem?! - kiáltotta vissza gúnyosan a fiú. - Csak erre az egyre gondol Misa: van-e valami veszedelem? De mit törődöl Mauglival, aki éjszaka őrködve jár-kél a Dzsungelben?

- Milyen hangosan kiált! - mondta a tehén.

- Így kiáltoznak azok - felelte megvetően Misa -, akik feltúrják a füvet, de nem tudják, hogyan kell megenni.

- Kevesebb is elég volt ennél - morogta magában Maugli -, kevesebb is elég volt tavaly, hogy kipiszkáljam Misát a pocsolyából, s egy káka-kötőfékkel végiglovagoljam a hátán a mocsarat. - Kinyújtotta kezét, hogy letörje az egyik leveles kákaszálat, de sóhajtozva visszahúzta. Misa buzgón kérődzött tovább, s a hosszú fű hullámzott, amerre a tehén legelt. - Nem akarok itt meghalni - mondta bosszúsan Maugli. - Meglátna Misa, aki egy vérből való Dzsakalával meg a disznóval. Menjünk túl a mocsáron, és lássuk, mi lesz ott. Sohasem volt még ilyen a tavaszi futásom - melegem is van, meg fázom is. Rajta, Maugli!

Nem tudott ellenállni annak a kísértésnek, hogy a nádason keresztül Misához lopózzék, és megcsiklandozza a kése hegyével. A víztől csepegő nagy bika úgy ugrott ki a pocsolyából, mint egy szétrobbanó bomba, Maugli pedig hasát fogta nevettében.

- Most már elmondhatod, hogy a szioni csapatbeli szőrtelen farkas a pásztorod volt egyszer, Misa! - kiáltotta.

- Farkas? Te? - horkantotta a bika az iszapban toporzékolva. - Az egész Dzsungel tudja, hogy szelíd szarvasmarhák pásztora voltál - olyan emberkölyök, amilyen amott a szántóföldek közt, a porban kiáltoz. Hogy te a vadonhoz tartozol! Micsoda vadász az, aki itt mászkál a piócák közt, mint a kígyó, s egy piszkos tréfáért - egy sakáltréfáért - megszégyenít engem a párom előtt? Gyere csak szilárd földre, és majd megmutatom... meg én...

Misának habzott a szája, mert Misa a legdühösebb természetű állat volt az egész Dzsungel­ben.

Maugli változatlan szemmel figyelte, hogy pöfög, hogy csapkod maga körül. Amikor már a sok röpködő iszapkolonc közt nem lehetett hallani a hangját, így szólt:

- Miféle Embercsapat tanyázik itt a mocsarak tájékán, Misa? Ez a vadon új nekem.

- Hát akkor menj észak felé - bömbölte bosszúsan a bika (mert Maugli meglehetősen erősen találta a késsel megcsiklandozni). - Meztelen tehénpásztorhoz illő tréfa volt. Eredj, és mondd el a falubelieknek ott, a mocsár szélén.

- Az Embercsapat nem szereti a dzsungelbeli történeteket, s azt sem hiszem, Misa, hogy a Tanács törődik azzal, hogy egy karcolással több vagy kevesebb van a bőrödön. De azért elmegyek, és megnézem azt a falut. Igenis, elmegyek! Most pedig csönd legyen. Nem minden éjszaka esik meg, hogy olyan pásztorod van, mint a Dzsungel Ura.

Kilépett a mocsár szélének remegő földjére, jól tudván, hogy ott Misa nem rohanja meg, s futtában kacagva gondolt a bika bosszankodására.

- Még nem hagyott el egészen az erőm - mondotta. - Lehet, hogy az a méreg nem hat csontig. Ni, ott egy csillag fénylik az ég alján. - Kezéből ellenzőt formált a szeme elé, s úgy nézett oda. - A Bikára, aki megváltott - ez a Piros Virág - a Piros Virág, amely mellett üldögéltem, mielőtt - mielőtt még a régi szioni csapathoz kerültem! Most, hogy megláttam, nem futok tovább.

A mocsár széles síkságban végződött, s azon valami fény pislákolt. Maugli rég nem törődött már az emberek dolgaival, de ezen az éjszakán a Piros Virág csillogása előrehajszolta.

- Megnézem - mondta -, mint egyszer régen, s meglátom, mennyire változott az Embercsapat.

Megfeledkezett arról, hogy nincs a saját vadonában, ahol azt tehet, amit akar, gondtalanul ügetett a harmatos füvön át, amíg oda nem ért ahhoz a kunyhóhoz, ahonnan a fény jött. Három-négy kutya kezdett ugatni, mert a kunyhó egy falu szélén volt.

- Hó - mondta Maugli, nesztelenül leülve, minekutána egy mély farkasmorgással elhallgattatta a kutyákat. - Jöjjön, aminek jönnie kell. Mi dolgod van még neked, Maugli, az Embercsapat tanyáival? - megdörzsölte a száját; eszébe jutott, hogy ezen a helyen érte a kődobás évekkel ezelőtt, amikor a másik Embercsapat kitaszította.

A kunyhó ajtaja kinyílt, s egy asszony nézett ki rajta a sötétségbe. Egy gyerek felsírt, s az asszony hátraszólt neki:

- Aludj. Csak egy sakál ébresztette fel a kutyákat. Mindjárt reggel lesz.

Maugli rázkódni kezdett a fűben, mintha láza volna. Jól ismerte ezt a hangot, de hogy bizo­nyos legyen a dolgában, halkan odaszólt neki (és csudálkozott, hogy vissza tud emlékezni az emberi beszédre): - Messzua! Ó, Messzua!

- Ki szólít? - kérdezte az asszony, és megremegett a hangja.

- Hát elfelejtettél? - mondta Maugli. Torka száraz volt, amint beszélt.

- Ha te vagy, mondd meg, milyen nevet adtam neked? - félig becsukta az ajtót, s kezét mellére szorította.

- Natú! Ohé, Natú! - mondta Maugli, hiszen ezt a nevet adta neki Messzua, amikor először került az Embercsapathoz.

- Gyere, fiam! - kiáltotta az asszony, s Maugli a világosságba lépett, s ott látta maga előtt Messzuát, azt az asszonyt, aki jó volt hozzá, s akinek életét ő valamikor régen megmentette az Embercsapattól. Öregedett, a haja megszürkült, de szeme és hangja nem változott. Asszonyok módjára azt várta, hogy Mauglit akkorának fogja látni, amekkora elválásuk idején volt, s szeme most csodálkozva szaladt föl Maugli mellétől a fejéig, amely az ajtó szemöldökfáját verte.

- Fiam - dadogta, aztán lábához borult. - De ez már nem az én fiam. Erdei isten ez, ó!

Ahogy ott állt Maugli az olajlámpa vörös fényében - erős, nagy és szép volt, hosszú fekete haja a vállára omlott, a kés a nyakában lógott, fejét fehér jázmin koszorúzta -, könnyen össze lehetett téveszteni az erdei mondák valamelyik vad istenével. A függőágyban szunyókáló gyerek felugrott, és hangosan sikoltozott rémületében. Messzua megfordult, hogy megnyug­tassa, Maugli pedig mozdulatlanul állt, nézegetve a vizesvödröket, főzőfazekakat, a hombárt s a többi emberi holmit - s észrevette, hogy emlékszik valamennyire.

- Mit akarsz enni, inni? - suttogta Messzua. - Itt minden a tiéd. Neked köszönhetjük az életünket. De mondd, az vagy-e akit én Natúnak neveztem, vagy pedig igazán valami isten?

- Natú vagyok - mondta Maugli -, s igen messzire kerültem a lakóhelyemtől. Megláttam ezt a világosságot, és idejöttem. Nem tudtam, hogy téged talállak itt.

- Amikor Kanivarába kerültünk - mondta félénken Messzua -, az angolok segíteni akartak bennünket a falubeliek ellen, akik meg akartak égetni. Emlékszel?

- Csakugyan, nem felejtettem el.

- De mire az angol törvény emberei felkészültek, odamentünk azoknak a gonosz embereknek a falujába, és híre-pora sem volt már.

- Arra is emlékszem - mondta Maugli, és megrándult az orrcimpája.

- Így hát az uram napszámba kezdett járni, és végre - mert igazán erős ember volt - itt jutottunk egy kis földhöz. Nem olyan gazdag hely ez, mint a régi falunk, de hát kettőnknek nem kell több.

- Hát hol van - hol van az a férfi, aki a szemétben kezdett ásni, amikor megijedt azon az éjszakán?

- Meghalt - most egy éve.

- És ez? - mutatott Maugli a gyerekre.

- A fiam. Két esős évszakkal ezelőtt született. Ha isten vagy, részesítsd a Dzsungel barátságá­ban, hogy épségben járhasson a - a te néped közt... ahogy mi jártunk akkor éjjel.

Fölemelte a gyereket, s az, félelméről megfeledkezve, kinyújtotta kezét, és játszani kezdett a Maugli mellén függő késsel. Maugli gondosan tolta félre az apró ujjacskákat.

- Ha pedig Natú vagy, akit a tigris vitt el - folytatta elfúló hangon Messzua -, akkor az öcséd. Add reá a bátya áldását.

- Hajaj, mit tudom én, mi az az áldás? Nem vagyok én sem isten, sem ennek a bátyja - és - ó, anyám, nehéz a szívem. - Megborzongott, amikor a gyereket letette.

- Meghiszem azt - mondta Messzua a fazekak körül sürögve-forogva. - Így jár, aki a mocsár­ban szaladgál éjnek idején. Bizonyos, hogy a láz a velődbe vette be magát. - Maugli kissé elmosolyodott arra a gondolatra, hogy a Dzsungelben akármi is megárthat neki. - Tüzet rakok, és meleg tejet iszol. Dobd el azt a jázminkoszorút: nehéz az illata ilyen szűk helyen.

Maugli mormogva ült le, s arcát a kezébe temette. Mindenféle soha nem ismert, különös érzés rohanta meg, mintha megmérgezték volna; szédült, és kissé betegnek érezte magát. Hosszú kortyokban itta a meleg tejet. Messzua időnként megsimogatta a vállát; nem tudta egészen bizonyosan, vajon az ő egykori Natúja-e ez a fiú, vagy valami csudálatos vadonbeli teremtés - de örült, hogy legalább húsból-vérből van.

- Fiam - mondta végül, s a szeme sugárzott a büszkeségtől -, mondták-e már neked, hogy a legszebb férfi vagy a világon?

- He? - vakkantotta el magát Maugli, mert hát persze nem hallott ő effélét soha életében. Messzua csöndesen, boldogan nevetett. Maugli arcának kifejezése eleget mondott neki.

- Így hát én vagyok az első? Jól van, ámbár ritka eset, hogy anya mondjon a fiának ilyen dolgokat. Nagyon szép vagy. Sohasem láttam még ilyen szép férfit.

Maugli megfordította fejét, s megpróbált kemény válla fölött visszanézni; Messzua újra nevet­ni kezdett - addig s addig, hogy Maugli is kénytelen volt együtt nevetni vele, maga sem tudta, miért, s a kisgyerek kacagva szaladgált egyiktől a másikhoz.

- No, ne bosszantsd a bátyádat - mondta Messzua, s fölkapta a keblére. - Ha fél olyan szép leszel, mint ő, egy király legkisebb lányával házasítunk össze, s nagy elefántokon ülsz majd.

Maugli minden harmadik szavát sem értette ennek a beszédnek. Hosszú futása után hatni kezdett rá a meleg tej, összegubbaszkodott, s egy pillanat múlva mélyen aludt. Messzua hátra­hajtotta szeméről a haját, takarót terített rá, és boldog volt. Maugli vadonbeli szokás szerint végigaludta az éj hátralevő részét, s az egész következő napot; ösztönei sohasem aludtak egészen, és értésére adták, hogy itt nincs mitől félnie. Végre fölébredt; olyat ugrott, hogy az egész kunyhó összerázkódott bele, mert a ráterített takaró miatt azt álmodta, hogy csapdába került; ott állt, kezét a késén tartva, álmos, kimeredt szemmel, harcra készen.

Messzua nevetett, és elé tette a vacsorát. Csak néhány darab füstös, tűzön sült lepény, egy kis rizs meg egy rakás keserű, szárított tamarindgyümölcs volt - Mauglinak éppen arra elég, hogy megcsalja a gyomrát, amíg esti vadászatra eindul. A mocsár harmatának illata éhessé és nyug­talanná tette. Szerette volna befejezni tavaszi futását, de a gyerek csökönyösen a karjára ült, Messzua pedig törik-szakad, ki akarta fésülni hosszú, kékesfekete haját. Amíg fésülte, bolondos bölcsődalokat énekelt, s hol fiának szólította Mauglit, hol meg könyörgött neki, hogy adjon át valamit a gyereknek az ő vadonbeli hatalmából. A kunyhó ajtaja be volt csukva, de Maugli azért meghallott egy jól ismert hangot, s látta, hogy esik le rémületében Messzua álla, amikor egy nagy, szürke mancs benyúlt az ajtó alatt, s odakint Szürke Testvér fojtott, bűnbánó, aggódó, félő hangon kezdett vinnyogni.

- Maradj künn, és várj! Amikor hívtalak, nem jöttél! - mondta Maugli a Dzsungel nyelvén - s a nagy szürke mancs eltűnt.

- Ne... ne hozd magaddal a - a szolgáidat - mondta Messzua. - Én - mi - mindig békességben éltünk a Dzsungellel.

- Béke van közöttünk - mondta felállva Maugli. - Gondolj arra az éjszakára, amikor Kani­varába mentetek. Húszával voltak ilyenek előtted, mögötted. De látom, hogy a Dzsungel Népe még tavasszal sem felejt. Megyek, anyám.

Messzua alázatosan félrehúzódott - mégiscsak erdei isten ez, gondolta -, de amikor Maugli már az ajtóra tette a kezét, megszólalt benne az anya, s újra nyakába borult a fiúnak.

- Gyere vissza! - suttogta. - Akár a fiam vagy, akár nem, gyere vissza, mert én szeretlek... nézd, ez is búsul.

A gyerek sírt, mert elmegy az ember, akinek olyan csillogó kése van.

- Gyere vissza - ismételte Messzua. - Ez az ajtó éjjel-nappal nyitva vár rád.

Maugli torka úgy remegett, mintha kitépték volna belőle a hangot, amikor ezt felelte:

- Okvetlenül visszajövök.

- Most pedig - mondotta, amikor a küszöbön alázatosan sunyító farkassal útnak indult - egy kis panaszom van ellened, Szürke Testvér. Miért nem jöttetek hozzám ti négyen, amikor már oly rég hívtalak?

- Oly rég? Csak tegnap éjszaka. Mi az Új Beszéd dalait énekeltük a Dzsungelben. Nem emlékszel?

- De igen.

- És mihelyt a dalokat elénekeltük - folytatta komolyan Szürke Testvér -, követtem a nyomodat. Otthagytam a többieket, és utánad eredtem. De hát mit csináltál te, hogy az Embercsapattal ettél és háltál?

- Sohase történt volna így, ha jöttök, amikor hívlak - mondta Maugli, s gyorsabban kezdett szaladni.

- És mi lesz most? - kérdezte Szürke Testvér.

Maugli éppen válaszolni akart, amikor egy fehér ruhás leány jött velük szembe a falu széléről arra vezető ösvényen. Szürke Testvér egy szempillantás alatt eltűnt, Maugli pedig nesztelenül behátrált a mezőn, a magasra nőtt gabona közé. Majdnem megérinthette volna kezével a leányt, amikor a meleg, zöld szálak összezárultak az arca előtt, és ő is eltűnt, mint egy kísértet. A leány felsikoltott, mert csakugyan kísértetnek hitte, aztán nagyot sóhajtott. Maugli széthárította kezével a szálakat, s addig nézett a leány után, amíg el nem veszett a szeme elől.

- Most már igazán nem tudom - mondta Maugli, és ő is felsóhajtott. - Miért nem jöttetek, amikor hívtalak?

- Követünk téged - követünk téged - mormogta Szürke Testvér Maugli sarkát nyalogatva. - Követünk mindig, csak az Új Beszéd idején nem.

- És követnétek az Embercsapathoz is? - suttogta Maugli.

- Hát nem követtelek azon az éjszakán, amikor a régi Csapatunk kivetett magából? Ki ébresztett fel, amikor a gabona közt aludtál?

- Igaz. De megtennétek-e újra?

- Hát ma éjjel nem követtelek?

- Igen, de újra meg újra - és talán még többször is, Szürke Testvér?

Szürke Testvér elhallgatott. Amikor végre megszólalt, azt morogta magában: - Igaza volt a Feketének.

- Mit mondott?

- Hogy az Ember végül is az Emberhez megy. És Ráksa, az anyánk, ő is azt mondta.

- Azt mondta Akela is a Vörös Kutyák éjszakáján - mormogta Maugli.

- Azt mondja Ká is, aki mindnyájunknál bölcsebb.

- Hát te mit mondasz, Szürke Testvér?

- Egyszer kivetettek téged maguk közül gonosz szavakkal. Kővel sebezték meg a szájadat. Elküldték Buldeót, hogy megöljön. Bele akartak dobni a Piros Virágba. Te mondtad, nem én, hogy gonoszak és esztelenek. Te voltál, nem én - én csak a népem után megyek - aki rájuk szabadította a Dzsungelt. Te voltál és nem én, aki keserűbb dalt énekelt ellenük, mint akár a mi énekünk a Vörös Kutyák ellen.

- Azt kérdeztem, hogy mit mondasz te?

A beszélgetésük futás közben folyt. Szürke Testvér némán ügetett egy darabig, aztán így szólt:

- Emberkölyök - Dzsungel Ura - Ráksa fia - tejtestvérem -, igaz, tavasszal egy kicsit megfeledkeztem erről - de azért - nyomod az én nyomom - tanyád az én tanyám - zsákmányod zsákmányom - halálos harcod halálos harcom. A másik három helyett is mondom. De mit mondasz te a Dzsungelnek?

- Helyesen mondod. A vad megpillantása és elejtése közt nem jó várni. Menj előre, és hívd össze a többieket a Gyűlés Sziklájára - ott majd elmondom, mit forgatok a gyomromban. De talán nem jönnek el, talán megfeledkeznek rólam az Új Beszéd idején.

- Hát te nem felejtettél el semmit? - kaffantotta vissza Szürke Testvér, miközben elnyúlva vágtatott előre. Maugli elgondolkozva követte.

Minden más évszakban az egész Dzsungel összegyűlt volna erre a hírre, s mindenkinek a nyakán fölborzolódott volna a szőr, de most nagyon elfoglalta őket a vadászat, a verekedés, a zsákmányolás, az ének. Szürke Testvér egyiktől a másikhoz futkosott, ezt kiáltva: - A Dzsungel Ura visszamegy az emberek közé! Gyertek a Gyűlés Sziklájára! - S a boldog, mohó nép mind csak ezt felelte: - Majd visszajő meleg nyárban. Az Eső visszahozza a tanyára. Szaladj, és énekelj velünk, Szürke Testvér!

- De a Dzsungel Ura visszamegy az emberek közé - ismételte Szürke Testvér.

- Ej-haj, azért az Új Beszéd ideje éppen olyan édes! - felelték. És amikor Maugli nehéz szívvel odaért a jól ismert sziklák közé, arra a helyre, ahol a Gyűlés elé vitték: csak a négy testvért találta ott; az öregségtől szinte megvakult Balút, s a nehézkes, hidegvérű Kát, aki Akela üres helye köré csavarodott.

- Hát itt ér véget a nyomod, emberkölyök? - szólalt meg Ká, amikor Maugli földre vetette magát, arcát kezébe temetve. - Kiáltsd el a harci kiáltásodat! Egy vérből valók vagyunk, te meg én - ember és kígyó.

- Miért is nem haltam meg a Vörös Kutyákkal verekedve? - nyögött fel a fiú. - Elhagyott az erőm, és nem a méreg miatt. Éjjel-nappal kettős lépteket hallok a nyomomban. Ha megfor­dulok, úgy érzem, abban a pillanatban bújt el előlem valaki. Benézek a fák mögé: nincs ott. Kiáltok, és senki sem felel, de mintha valaki hallgatóznék, és elnyelné a választ. Lefekszem, de nincs nyugovásom. Megfutom a tavaszi futást, de nem tudok megcsendesedni. Megfürdök, de nem tudok lehűlni. A zsákmányolás beteggé tesz, de nincs kedvem harcolni, csak zsákmá­nyért. Testemben van a Piros Virág, csontom vízzé vált, és - én - nem tudom, amit tudok.

- Mi szükség van a sok beszédre? - szólalt meg lassan Balú, arrafelé fordítva fejét, ahol Maugli hevert. - Megmondta Akela a folyó partján, hogy Maugli fogja Mauglit visszahajtani az Ember­csapathoz. Megmondtam én is. De ki hallgat most Balúra? Bagira - hol is van Bagira ma éjjel? Ő is tudja. - Ez a Törvény.

- Tudtam én ezt már akkor, emberkölyök, amikor a Hideg Tanyán találkoztunk - mondta Ká, s fordított egy keveset roppant gyűrűin. - Végül is emberek közé megy az Ember, még ha nem űzi is el a Dzsungel.

A négy testvér hol egymásra, hol Mauglira nézett - izgatottan, de engedelmesen.

- Hát nem űz el a Dzsungel? - dadogta Maugli.

Szürke Testvér meg a másik három dühösen morgott, s rákezdte: - Amíg mi élünk, senki fia ne merje...

De Balú szavukba vágott:

- Én tanítottalak a Törvényre. Az én dolgom, hogy beszéljek - mondotta -, és messzire látok én, bár ezeket a sziklákat nem látom az orrom előtt. Kis Béka, indulj el a magad csapásán; üss tanyát a magad vére, csapata, népe közt, de ha szükséged van a lábra, fogra, szemre vagy éjszaka küldött hirtelen üzenetre: eszedbe jusson, Vadon Ura, hogy tiéd a Dzsungel, csak szólítanod kell.

- Tiéd a Középső Vadon is - mondta Ká. - És nem csekély nép nevében szólok én!

- Ó, jaj, testvéreim - kiáltotta Maugli, és zokogva tárta szét karjait. - Nem tudom, amit tudok! Nem akarnék menni, de vonszol a két lábam. Hogy hagyjam el ezeket az éjszakákat?

- Emeld föl a szemed, testvérkém - mondta Balú. - Ebben a vadászatban nincs semmi szégyen. Ha megettük a mézet, az üres lépet otthagyjuk.

- Ha egyszer megvedlettünk - mondta Ká -, nem bújunk ismét bele a régi bőrünkbe. Ez a Törvény.

- Hallgass ide, szívemnek legdrágább gyermeke - folytatta Balú. - Nincs itt szó, nincs akarat, amely téged visszatartson. Emeld föl a szemed! Ki meri vallatni a Dzsungel Urát? Láttalak játszadozni a fehér kavicsokkal, amikor kis béka voltál még; és látott Bagira is, aki egy frissen elejtett fiatal bikáért megvásárolta az életedet. Csak mi ketten élünk azok közül, akik akkor megnéztek; mert Ráksa, a nevelőanyád meghalt, s a nevelőapád is; régen meghalt azóta az akkori farkascsapat; hogy Sir Kán hová lett, azt tudod; Akela pedig meghalt a dólok közt, s ott halt volna meg a második szioni csapat is a te bölcsességed és erőd nélkül. Itt már csak vén csontok maradnak. Már nem az emberkölyök kéri a Csapatot, hogy elbocsássa, hanem a Dzsungel Ura választ új csapást magának. Ki merné felelősségre vonni az Embert?

- De hát Bagira és a Bika, aki megváltott - mondta Maugli. - Nem szeretném...

Szavait félbeszakította az alattuk levő bozótból hallatszó ordítás és ágrecsegés - s egyszerre csak előtte állt Bagira fényesen, erősen, félelmesen, mint mindig.

- Ezért nem jöttem eddig - mondotta, vértől csepegő mancsát kinyújtva. - Hosszú vadászat volt, de most holtan hever a bokrok közt - egy másodfű bika - az a Bika, amely felszabadít téged, testvérkém. Minden adósság meg van fizetve. Egyebekben: Balú szava az én szavam is. - Megnyalta Maugli lábát. - Emlékezz arra, hogy Bagira szeretett téged! - kiáltotta, és elrohant. A domb tövében újra felkiáltott: - Jó vadászatot az új csapáson, Dzsungel Ura! Emlékezz: Bagira szeretett téged!

- Hallottad - mondta Balú. - Nincs is tovább. Eredj most; de előbb gyere ide hozzám. Ó, bölcs Kis Béka, jere ide hozzám!

- Nehéz a régi bőrt levetni - mondta Ká, amikor Maugli csak zokogott, zokogott, arcával a vak medve oldalához simulva, karjával átfogta a nyakát, miközben Balú gyönge mozdulattal próbálta a lábát megnyalni.

- Halványulnak a csillagok - mondta Szürke Testvér, a hajnali szellőt szimatolva. - Hol tanyázunk ma? Mert mostantól kezdve új csapáson járunk.

És ez az utolsó Maugli történet.


BÚCSÚZTATÓ ÉNEK

(Ezt az éneket hallotta Maugli maga mögött
a Dzsungelben, míg Messzua ajtajához érkezett)

BALÚ:

Aki hajdan, jól tudod,
egy bölcs békát oktatott,
arra kér most, ne feledd:
ember-törvényt meg ne szegd;
ha tiszta, ha sárlepett:
mint vad nyomát, úgy kövesd
napon át és éjen át,
ne bírálgasd igazát.
Az kér, aki mind felett
téged legjobban szeret.
Mondd, ha szíved rosszra lel:
„Eh! Tabaki énekel!”
Ha gonoszság rád ömöl,
mondd: „Lám, Sir Kán itt is öl!”
Vagy ha kés szívedre les:
törvényt tarts, utat kövess.
(Bimbó, pálma, méz, gyökér
őrizzen, és baj nem ér!)
Szél, fa, víz a föld felett
s a vadon legyen veled!

KÁ:

Harag-tojás: félelem.
Héjatlan szem: tiszta szem.
Kobra ínye rossz mirigy,
kobrabeszédnek se higgy.
Nyílt, igaz szó ád erőt,
utat tár a szív előtt.
Akkorát üss, mint te vagy.
Korhadt gallyba ne akadj.
Torkod mérje ételed,
szádat ne fojtsa szemed.
Evés után szunyni kell,
vermed mélyen rejtsen el;
aki gonddal rejtező,
rá nem lelhet az ölő.
Mosd a bőröd, csukd a szád
a négy világtáj iránt.
(Barlang, sziklameredély
kísérjen s kék tószegély!)
Szél, fa, víz a föld felett
s a vadon legyen veled!

BAGIRA:

Ketrec volt bölcsőm nekem,
az embert jól ismerem,
tört rácsomra mondhatom:
emberfi, ügyelj nagyon!
Illat s dísz után ne fuss,
macskaösvényre ne juss.
Sakálember közeleg?
ne köss fegyverszünetet,
s hogyha könnyű útra hí,
ne engedj, s ne higgy neki:
hogy a gyengét sértse meg,
kéri segítségedet.
Hagyd a majom-kérkedést,
zsákmányoddal hencegést.
Füttyre válaszjelt ne adj,
tartsd vadászirányodat.
(Áldjon őzet őriző
hajnali köd, lágy eső!)
Szél, fa, víz a föld felett
s a vadon legyen veled!

MINDHÁRMAN:

Lábad olyan nyomra hág,
mely minékünk kuszaság,
ott nyit a Piros Virág;
rejtve töltesz éjeket.
Nem lesz ég fejed felett,
csak hűségünk száll veled;
hajnalfény ha beosont,
sóvárgás lelkedre ront,
s visszavágyod a vadont.
Szél, fa, víz a föld felett,
bölcs erő és szeretet
s a vadon legyen veled!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

attdza

(gfk, 2013.02.14 11:01)

azfthfs