Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. „Riki-tiki-tévi”

2010.04.25

9. „Riki-tiki-tévi”

Apró odvából kiles,
Ráncosnak szól Rőtszemes:
„Gyere, táncot ropni jó,
a halállal lejtsd, kígyó!
Fej a fejhez, szembe szem...
(Ütemre, kígyó!)
Egyik mindjárt holttetem...
(Kedvedre, kígyó!)
Fordulásra perdülést...
(Menekülj, kígyó!)
Elvétetted az ütést...
(Elterülj, kígyó!)”


Hallgassátok meg annak a nagy háborúnak a történetét, amelyet Riki-tiki-tévi egymaga vívott meg, végig a Szigauli-járásbeli nagy ház fürdőszobáin. Igaz, segített neki Darzi is, a szabó­fülemüle, meg tanácsokat adott Csucsundra, a pézsmapatkány, aki sohasem merészkedik ki a padló közepére, hanem mindig a fal mentén mászkál - de az igazi harcot Riki-tiki vívta meg.

Riki-tiki mongúz volt: szőre, farka olyan, mint a cicáé, feje és természete a menyétéhez hason­ló. Szeme és nyughatatlan orra hegye rózsaszínű; tudott vakarózni, ahol éppen akart, s azzal a mellső vagy hátsó lábával, amelyiket kedve szottyant használni; úgy fel tudta borzolni a farkát, hogy üvegmosókeféhez hasonlított; harci kiáltása pedig, ha a magas fűben futkosott, ez volt: rik-tik-tiki-tiki-csk!

Egyszer a nyári vízáradás kiöntötte abból az üregből, ahol apjával, anyjával lakott, s rug­dalózva, fulladozva sodródott lefelé egy út menti árokban. Talált egy kis úszó fűcsutakot, s abba kapaszkodott, amíg eszméletét el nem vesztette. Amikor magához tért, a meleg napon hevert egy kerti ösvény közepén, igen-igen megtépázva; s egy kisfiú éppen azt mondta:

- Ni, itt egy halott mongúz. Temessük el.

- Nem - mondta a mamája -, vigyük be, és szárítsuk meg. Hátha nem halt meg igazán.

Bevitték a házba; egy nagy ember két ujjával fölemelte, s azt mondta, hogy nem halt meg, csak félig megfulladt, így hát vattába bugyolálták, melengették - s egyszerre csak felnyitotta szemét, és prüsszentett.

- No most - mondta a nagy ember (egy angol, aki éppen akkoriban költözött a házba) -, csak ne ijesszétek meg, aztán majd meglátjuk, mit csinál.

Nagyon nehéz dolog egy mongúzt megijeszteni, mert orra hegyéről a farka végéig eszi a kíváncsiság. Minden mongúzcsaládnak ez a jelszava: „szaladj, és fürkészd ki” - Riki-tiki pedig minden ízében igazi mongúz volt. Megvizsgálta a vattát, megállapította, hogy nem ennivaló, körbeszaladt az asztalon, leült, és rendbeszedte a bundáját, vakarózott egyet, s ráugrott a kisfiú vállára.

- Ne ijedj meg, Teddi - mondta a fiú apja -, így szokott barátkozni.

- Hihh! De csiklandozza az államat!

Riki-tiki bekukkantott a fiú gallérja és nyaka közé, szimatolt a füle körül, azzal lemászott a padlóra, leült, és dörzsölgette az orrát.

- Úristen! - mondta Teddi mamája. - És ez vadon élő állat? Azt hiszem, azért olyan szelíd, mert jók voltunk hozzá.

- Minden mongúz ilyen - mondta az ura. - Ha Teddi nem kapja fel a farkánál fogva, vagy nem próbálja ketrecbe zárni, egész nap itt fog szaladgálni a házban. Adjunk valamit enni neki.

Adtak egy kis nyers húst. Riki-tikinek nagyon ízlett, s amikor végzett vele, kiment a veran­dára, leült a napon, s felborzasztotta a bundáját, hogy gyökeréig megszáradjon a szőre. Akkor aztán jobban érezte magát.

- Több fürkészni való van ebben a házban - gondolta magában -, mint amennyit egész famíliám élete végéig ki tudna kutatni. Mindenesetre itt maradok, és kifürkészem.

Egész nap a házat járta. Majdhogy belé nem fulladt a fürdőkádba, beledugta az orrát a tintatartóba egy íróasztalon, s megégette a nagy ember szivarja végével, mert felmászott a nagy ember ölébe, hogy lássa, hogyan szokás írni. Estére kelve berohant Teddi gyerekszobá­jába, hogy megtudja, hogyan gyújtják meg a petróleumlámpát, s amikor Teddi lefeküdt, ő is felmászott az ágyra; de nyugtalan hálótárs volt, mert egész éjszaka kötelességének érezte, hogy fölkeljen és figyeljen, ahányszor csak valami nesz támadt, s kifürkéssze az okát. Lefekvés előtt bejött Teddi apja és anyja, hogy megnézze a fiát, s Riki-tiki ébren volt a párnáján. - Nem szeretem az ilyesmit - mondta Teddi mamája -, megharaphatja a gyereket. - Esze ágában sincs - mondta az apa. - Teddi nagyobb biztonságban van ennek a kis állatnak a társaságában, minthogyha egy véreb vigyázna rá. Ha egy kígyó kerülne most a gyerek­szobába...

De Teddi mamája gondolni sem akart ilyen szörnyűségre.

Riki-tiki kora reggel kijött reggelizni a verandára Teddi vállán lovagolva; banánt és egy kis főtt tojást adtak neki; sorban beült valamennyiük ölébe, mert minden jól nevelt mongúz abban reménykedik, hogy valamikor házi mongúz lesz belőle, és a szobában futkoshat; anyja pedig, aki a szigauli Generális házában lakott, gondosan megtanította Rikit, hogy mit csináljon, ha fehér emberek közé kerül.

Riki-tiki aztán kiment a kertbe, hogy ott is meglásson minden látnivalót. Nagy, csak fele­részben ápolt kert volt, akkora Niel-marsall-rózsabokrokkal, mint egy nyári lak, citrom- és narancsfákkal, bambuszcsoportokkal és bozótos magas fűvel. Riki-tiki a száját is megnyalta. - Nagyszerű vadászterület ez! - mondta magában; farka üvegmosókefévé borzolódott erre a gondolatra; föl s alá futkosott a kertben, szimatolgatva itt is, ott is, amíg csak valami szomorú hangot nem hallott egy tüskebokorról.

Darzi volt, a szabófülemüle, feleségestül. Szép fészket raktak, olyanformán, hogy összehúztak két levelet, a szélénél szálakkal összetűzdelték, s az üres helyet gyapottal meg lágy pihékkel bélelték ki. A fészek ide-oda ringott, amint a peremén ültek és sírtak.

- Mi baj? - kérdezte Riki-tiki.

- Nagy a mi szerencsétlenségünk - mondta Darzi. - Egyik fiókánk kiesett tegnap a fészekből, és Nag megette.

- Hm - mondta Riki-tiki -, ez szomorú dolog, de hát idegen vagyok itt. Ki az a Nag?

Darzi meg a párja nem feleltek semmit, csak lekuporodtak a fészkükben, mert a bokor tövé­ben, a sűrű fű közül halk sziszegés hallatszott - félelmes, hideg hang, amelynek hallatára Riki-tiki éppen kétlábnyira ugrott hátra. Aztán hüvelykenként emelkedett ki a fűből Nagnak, a nagy, fekete kobrának a feje és széles csuklyája. Öt láb hosszú volt nyelvétől farkáig. Amikor testének egyharmadát fölemelte a földről, ringatózni kezdett erre-arra, mint a pitypang a szélben, s ránézett Riki-tikire azzal a gonosz kígyószemmel, amelynek kifejezése sohasem változik, akármit gondol is magában a kígyó.

- Hogy ki az a Nag? - szólalt meg. - Hát én vagyok Nag. Bráma, a nagy isten tette rá bélyegét egész népünkre, amikor az első kobra szétterítette csuklyáját, hogy Bráma az árnyékában alhassék. Nézd, és rémülj meg!

Úgy kifeszítette a csuklyáját, ahogy csak tudta, s Riki látta a hátán a pápaszemjelet, amely éppen olyan, mint a szemüveg két karikája. Egy pillanatra megijedt; de hát lehetetlen, hogy egy mongúz hosszabb ideig rémülten álljon. Eleven kobrát ugyan sohasem látott még Riki-tiki, de döglött kobra húsából etette már a mamája, s tudta, hogy a felnőtt mongúznak egyetlen dolga az életben kígyóval harcolni és kígyót enni. Tudta ezt Nag is, és hideg szíve mélyén félelem lappangott.

- Bánom is én - szólalt meg Riki-tiki, s a farka újra borzolódni kezdett -, akár van bélyeg rajtad, akár nincs, azt hiszed, tisztességes dolog fészekből kihullott madárfiókákat felfalni?

Nag elgondolkozott, s figyelte a fű legkisebb mozdulatát is Riki-tiki mögött. Tudta, hogy ha mongúzok vannak a kertben, az előbb-utóbb a maga és családja halálát jelenti, de szerette volna, ha Riki-tiki megfeledkezik most az óvatosságról. Így hát kissé lejjebb ejtette és félrehajtotta a fejét.

- Értsük meg egymást - mondta. - Te tojást eszel. Miért ne ehetnék én madarat?

- Hátra! Nézz hátra! - énekelte Darzi.

Riki-tiki tudta, hogy nem vesztegetheti az időt bámészkodással. Felugrott a levegőbe, amilyen magasra csak tudott, s éppen alatta zizzent el a feje Nagainának, Nag gonosz feleségének. Amíg beszélgetett, Nagaina mögéje kúszott, hogy végezzen vele; hallotta vad szisszenését, amint az ütést elhibázta. Majdnem Nagaina hátára esett vissza, s ha öreg mongúz lett volna, tudja is, hogy ilyenkor kell egy harapással eltörni a gerincét; de hát megijedt a kobra félelmes, visszafelé sújtó ütésétől. Bele is harapott, csak nem elég nagyot, s félreugrott a megmart, dühös Nagaina csapkodó farka elől.

- Gonosz, gonosz Darzi! - sziszegte Nag, olyan magasra sújtva föl a tüskebokron lógó fészek felé, amennyire csak fel tudott érni, de Darzi úgy építette azt, hogy kígyók el ne érhessék, s csak ringatózott egy kicsit.

Riki-tiki érezte, hogy piros és forró kezd lenni a szeme (s ha egy mongúznak a szeme kipirosodik, az bosszúságot jelent), leült a farkára és hátsó lábaira, mint egy kis kenguru, körülnézett, s csak úgy rázta a düh. De Nag és Nagaina már eltűnt a fűben. Ha a kígyó elhibázza a támadást, soha egy szóval, egy jellel nem mutatja, hogy mit akar legközelebb cselekedni. Riki-tikinek esze ágában sem volt, hogy utánuk eredjen, mert nem volt egészen bizonyos abban, hogy két kígyóval el tud-e bánni egyszerre. Elbaktatott hát a ház közelében levő kavicsos ösvényre, s leült gondolkozni. Komoly eset volt ez az ő számára. Régi termé­szetrajzi könyvekben azt olvashatjátok, hogy ha a mongúz a kígyóval vívott harcában meg­sebesül, elszalad, s valami füvet eszik, amely meggyógyítja. Hát ez nem igaz. Az győz, akinek a szeme jobb és a lába gyorsabb - a kígyó ütni tud, a mongúz ugrani -, s ha a mongúz győz, győzelme csodálatosabb akármilyen varázsfűnél, mert a támadó kígyó feje olyan gyorsan mozog, hogy azt szemmel kísérni nem lehet. Riki-tiki tudta, hogy ő csak afféle süldő mongúz, s annál büszkébben gondolt arra, hogy ki tudott térni egy hátulról jövő ütés elől. Ez megnövelte az önbizalmát, s amikor Teddi odaszaladt hozzá az ösvényen, Riki-tiki szívesen várta a kényeztetést.

De éppen amint Teddi lehajolt, valami megvonaglott kissé a porban, s egy vékony hang így szólt: „Vigyázz! Én a halál vagyok.” Karait volt, az a porosbarna kis kígyó, amely legszí­vesebben a poros földön heverész, marása éppoly veszedelmes, mint a kobráé. De olyan kicsi, hogy senki sem törődik vele, s ezért még több kárt tud tenni.

Riki-tikinek ismét kipirult a szeme, s odatáncolt Karaithoz azzal a különös, ingadozó, himbá­lózó mozgással, ami családjának sajátsága. Látványnak mulatságos, de oly jól egyensú­lyozott testtartás ez, hogy akármilyen irányban el lehet ugrani belőle: nagy előny, ha kígyóval verekszik valaki. Riki-tiki tudtán kívül veszedelmesebb dolgot cselekedett, mintha Naggal har­­colna, mert Karait olyan kicsi, és oly gyorsan fordul-perdül, hogy hacsak Riki közvetlenül a nyakszirtjébe nem harap, szemébe vagy szájába kapja a visszaforduló kígyó döfését. De Riki minderről semmit sem tudott: a szeme vérbe borult, ő maga ingadozott előre-hátra, s keresett egy alkalmas helyet, amelybe belekapaszkodjék. Karait döfött. Riki félreugrott, és neki próbált rohanni, de a gonosz kis porosszürke fej egy gondolatnyira csapott le a vállától; keresztül kellett ugrania Karait testén, s a kígyó feje így is nyomban követte.

Teddi bekiáltott a házba: - Nézzétek! A mongúzunk megöl egy kígyót! - és Riki-tiki hallotta, hogy Teddi mamája felsikolt. Apja kirohant egy bottal, de mire odaért, Karait túlságos nagy lendülettel döfött előre. Riki-tiki ugrott egyet, felszökött a kígyó hátára, erősen lesúnyta a fejét a mellső lábai közé, beleharapott oly közel a nyakához, ahogy csak hozzáférhetett, s azzal elgurult. Ez a harapás megbénította Karaitot, s Riki-tiki éppen hozzálátott, hogy a farkánál eddegélni kezdje, ahogy a famíliája szokta ebédnél - de ekkor eszébe jutott, hogy a jóllakottság lassúvá teszi a mongúzt, s ha mindig erős és fürge akar maradni, meg kell őriznie a soványságát.

Továbbment, hogy a ricinusbokrok alatt megfürödjék a porban, s azalatt Teddi apja botjával verte a halott Karaitot. - Mire való ez? - gondolta magában Riki-tiki. - Elintéztem már én a dolgot! - Aztán Teddi mamája felkapta a porból, és magához szorította, s azt kiáltotta, hogy megmentette Teddit a haláltól; apja pedig azt mondta, hogy ez a Gondviselés, Teddi meg nagy, ijedt szemmel bámult rá. Riki-tikit mulattatta ez a nagy hűhó, amit persze nem értett meg. Teddi mamája éppen úgy Teddit is dédelgethette volna, amiért a porban játszott. Riki-tiki tökéletesen meg volt elégedve magával.

Aznap vacsoránál az asztalon sétált a borospoharak közt, és agyonehette volna magát a legpompásabb harapnivalókkal; de eszébe jutott Nag és Nagaina, s bármily kellemes volt is, hogy Teddi mamája becézgette, simogatta, Teddi meg a vállára ültette: egyszer-egyszer vérbe borult a szeme, s nekieresztette hosszú harci kiáltását: - Rik-tik-tiki-tiki-csk!

Teddi magával vitte az ágyába, s erősködött, hogy Riki-tiki ott aludjék vele az álla alatt. Riki-tiki sokkal jobb nevelésű volt, semhogy megharapja vagy megkarmolja, de mihelyt Teddi elaludt, éji sétára indult a ház körül, s a sötétben nekiszaladt Csucsundrának, a pézsmapat­kány­nak, aki a fal mentén mászkált. Csucsundra egy megtört szívű kis állat. Egész éjjel vinnyog, nyivog, igyekszik összeszedni a bátorságát, hogy kirohanjon a szoba közepére, de soha nem jut odáig.

- Ne ölj meg! - mondta Csucsundra szinte sírva. - Ne ölj meg, Riki-tiki!

- Azt hiszed, hogy egy kígyóölő pézsmapatkányokra fanyalodik? - mordult rá megvetően Riki-tiki.

- Aki kígyót öl, kígyó által vész el - mondta Csucsundra bánatosabban, mint valaha. - És hátha Nag egyszer összetéveszt bennünket valami sötét éjszakán?

- Ez a veszély nem fenyeget - mondta Riki-tiki -, hiszen Nag a kertben van, te pedig, tudom, nem teszed oda a lábadat.

- Rokonom, Csua, a patkány beszélte - kezdte Csucsundra, de elakadt a szava.

- Mit beszélt?

- Pszt! Nag mindenütt jelen van, Riki-tiki. A kertben kellett volna beszélned Csuával.

- De nem beszéltem - hát neked kell elmondanod. Gyorsan, Csucsundra, különben meg haraplak!

Csucsundra leült, és olyan keservesen sírt, hogy a könnyek csak úgy patakzottak le a bajuszán. - Szegény, nyomorult teremtés vagyok - zokogta. - Sohase volt annyi bátorságom, hogy kirohanjak a szoba közepére. Pszt! Nem mondhatok semmit. Nem hallod, Riki-tiki?

Riki-tiki fülelni kezdett. A házban mélységes csönd volt most is, Riki-tiki mégis meghallotta a leghalkabb percegést a világon. Olyan halk nesz volt az, mint a darázs sétálása az ablaküvegen: a kígyópikkely száraz horzsolódása a téglán.

- Ez Nag vagy Nagaina - mondta magában -, s a fürdőszoba-kifolyóba mászik be. Igazad van, Csucsundra; beszélnem kellett volna Csuával.

Belopózott Teddi fürdőszobájába, de ott nem volt semmi; átment a Teddi mamájáéba. A sima vakolt fal alján ki volt véve egy tégla, hogy lefolyása legyen a fürdővíznek, s amikor Riki-tiki elsurrant a téglával kirakott rész mellett, meghallotta Nag és Nagaina suttogását odakünn a holdvilágon.

- Ha a házban nem marad ember - szólt Nagaina az urához -, neki is el kell menni, s a kert ismét a miénk lesz. Csak menj be nyugodtan, és jusson eszedbe, hogy azt a nagy embert kell először megmarni, aki Karaitot megölte. Aztán gyere ki, és szólj nekem, s akkor majd együtt vadászunk Riki-tikire.

- De bizonyos vagy abban, hogy használ valamit, ha megöljük ezeket az embereket? - kérdezte Nag.

- Azzal mindent megnyerünk. Amikor nem laktak emberek a házban, ugye, hogy mongúz sem volt a kertben? Amíg a ház üres, mi vagyunk a kert királyai; és ne feledd, hogy mihelyt a dinnyeföldben felpattannak a tojásaink (az pedig már holnap is megtörténhetik), a kicsi­kéknek helyre és nyugalomra lesz szükségük.

- Erre nem gondoltam - mondta Nag. - Megyek. De fölösleges, hogy aztán Riki-tikire vadásszunk. Megölöm a nagy embert meg a feleségét s a gyereküket is, ha lehet, aztán nyugodtan odébbállok. Üres lesz a ház, és Riki-tiki elmegy.

E szavak hallatára Riki-tiki egész teste bizseregni kezdett a dühtől és a gyűlölettől. Nag feje átbújt a kifolyón, s utánatekergett öt láb hosszú hideg teste. Akármilyen haragos volt is Riki-tiki, erősen megijedt a kobrakígyó nagyságának láttára. Nag összehengergett, fölemelte fejét, belebámult a fürdőszoba sötétjébe, és Riki látta a szeme villogását.

- Ha itt ölöm meg, Nagaina tüstént megtudja; ha a nyílt padlón támadom meg, ő kerül előnyös helyzetbe. Mit csináljak? - tűnődött Riki-tiki-tévi.

Nag erre-arra ringatózott, aztán Riki-tiki hallotta, amint iszik a legnagyobb vizeskorsóból, amivel a fürdőkádat szokták megtölteni. - Ez jólesett - mondta a kígyó. - No mármost: amikor Karaitot megölték, a nagy embernek botja volt. Lehet, hogy most is vele van, de amikor fü­röd­ni jön reggel, nem lesz nála a bot. Várok, amíg ide nem jön. Nagaina, hallod? Itt a hűvösön várom meg a nappalt.

Kívülről nem jött válasz, így hát tudta Riki-tiki, hogy Nagaina elment. Nag körös-körül csavarta testével a vizeskorsó hasas alját, Riki-tiki pedig csöndben volt, mint a halál. Egy óra múlva megindult a korsó felé, egyenként moccantva minden izmát. Nag aludt, s Riki-tiki nézte nagy hátát, azon törve a fejét, hol haraphatna bele legjobban. - Ha első ugrásra nem töröm el a gerincét - gondolta magában Riki -, akkor tud még harcolni; ha pedig harcol... Ó, Riki! - Megnézte, milyen vastag a kígyó nyaka a csuklya alatt - bizony túlságosan vastag volt; ha pedig a farka közelében harapja meg, azzal csak megvadítja Nagot.

- A fejébe kell belekapni - döntötte el végül -, a fejébe, a csuklyája fölött, s ha egyszer ott vagyok, és fogom, nem eresztem el többet.

Azzal nekiugrott. A fej kissé távolabb volt a vizeskorsótól, a hajlása alatt. Amint Riki fogai összezáródtak, nekifeszítette hátát a vörös agyagedény hasának, hogy fejét lenyomva tart­hassa. Ez csak egy másodpercnyi könnyebbséget szerzett neki, de azt tőle telhetően kihasz­nálta. Aztán Nag úgy csapkodta ide-oda, ahogy a kutya szokta a patkányt - jobbra-balra a padlón, föl s le, körös-körül, nagy körökben; de a szeme piros volt, s keményen kitartott, miközben a teste végigsöpörte a padlót, fölforgatta a bádog merítőkannát, a szappantartót, a kefét, s hangosan nekivágódott a fürdőkád bádoglemez oldalának. Közben mind erősebben összeszorította az állkapcsát, mert bizonyos volt afelől, hogy halálra fogják paskolni, s a csa­lád becsületéért úgy akarta, hogy összezárt fogakkal találjanak rá. Szédült, mindene fájt, s úgy érezte, hogy darabokra rázódik szét - amikor egyszerre csak mintha mennydörgés csattant volna éppen a háta mögött; forró szél sodrása fosztotta meg az eszméletétől, piros tűz per­zselte meg a bundáját. A nagy embert fölébresztette a lárma, s dupla puskájának mind a két töltényét beléeresztette Nag csuklyájába.

Riki-tiki még mindig belekapaszkodott, behunyt szemmel, mert most aztán tökéletesen bizo­nyos volt abban, hogy meghalt; de a fej nem mozdult, a nagy ember pedig fölvette őt, és így szólt: - Nézd, Aliz, megint a mongúz; ez a kis teremtés most a mi életünket mentette meg. - Aztán bejött Teddi mamája igen halványan, s látta Nag maradványait; Riki-tiki pedig elván­szorgott Teddi hálószobájába, s az éjszaka hátralevő felét azzal töltötte, hogy óvatosan rázogatta tagjait: nem tört-e negyven darabra, ahogy képzelte volt.

Reggelre még mindig merev volt a teste, de meg volt elégedve a munkájával. - Hanem most Nagainával kell végezni, az pedig öt Nagnál is rosszabb, s nem lehessen tudni, mikor pat­tannak föl azok a tojások, amikről beszélt. Uramisten! Muszáj Darzival beszélnem - gondolta magában.

Riki-tiki meg sem várta a reggelt, kirohant a tüskebokorhoz, ahol Darzi torkaszakadtából fújta diadalénekét. Nag halálának híre végigfutott a kerten, mert kisöpörték és a szemétdombra hajították a testét.

- Ó, te ostoba tollseprő, te! - riadt rá bosszúsan Riki-tiki. - Hát ilyenkor kell énekelni?

- Nag meghalt, meghalt, meghalt! - énekelte Darzi. - A hős Riki-tiki belekapaszkodott a fejé­be, és nem engedte el. A nagy ember kihozta a durranóbotot, és Nag két darabra szakadt! Soha többé nem falja fel a fiókáimat!

- Hát ez körülbelül mind igaz, de hol van Nagaina? - szólt Riki-tiki gondosan körül nézve.

- Nagaina odament a fürdőszoba lefolyójához, és hívta Nagot - folytatta Darzi -, és Nag ki is jött egy bot hegyén - a söprögető szolga felszúrta egy bot végére, és kidobta a szemétdombra. Ó, zengjük a dicső, piros szemű Riki-tiki dicséretét! - és Darzi felfújta a torkát, és énekelt.

- Csak fel tudnék mászni a fészkedbe, valamennyi fiókádat kihajigálnám! - kiáltott rá Riki-tiki. - Te se tudod, minek mikor van itt az ideje. Te, persze, biztonságban vagy a fészkedben, de nekem idelenn háborúskodnom kell. Hagyd abba egy kicsit azt a kornyikálást, Darzi!

- A nagy, a szépséges Riki-tiki kedvéért elhallgatok - mondta Darzi. - Mi baj, ó, a rettentő Nag dicső megölője?

- Harmadjára kérdem: hol van Nagaina?

- A szemétdombon, az istálló mellett, Nagot gyászolja. Ó, nagy és dicső a fehér fogú Riki-tiki!

- Ördög vigye az én fehér fogamat! Hallottad-e, hogy hol őrzi a tojásait?

- A dinnyeágyásban, a fal felé eső végén, ahová majdnem reggeltől estig tűz a nap. Három hete, hogy elrejtette.

- És sohase jutott eszedbe, hogy ezt érdemes volna nekem megmondani? A fal felé eső végén, azt mondod?

- Csak nem eszed meg a tojásait, Riki-tiki?

- Megenni éppen nem eszem meg. Darzi, ha egy csöpp eszed van, odarepülsz az istállóhoz, úgy teszel, mintha el volna törve a szárnyad, és idehajszoltatod magad Nagainával ehhez a bokorhoz. A dinnyeágyáshoz akarok férkőzni, de ha most mennék oda, meglátna.

Darzi afféle madáreszű kis teremtés volt, akinek fejében sohasem fért meg több egy gondo­latnál egyszerre; mert tudta, hogy Nagaina gyerekei is tojásból lesznek, mint az övéi, hát nem értette meg egyhamar, hogy tisztességes dolog megölni őket. De a párja értelmes madár volt; tudta, hogy a kobratojásból fiatal kobrák kelnek ki; elrepült hát a fészkéről, s otthagyta Darzit, hogy melengesse a kicsikéket, és énekeljen tovább Nag haláláról. Darzi sok mindenben olyan volt, mint egy igazi férfi.

A párja ott röpködött Nagaina előtt a szemétdomb tájékán, s felkiáltott:

- Ó, ó, eltörött a szárnyam! Az a házbeli fiú kővel hajított meg, és eltörte. - Aztán még keservesebben röpködött, bukdácsolt.

Nagaina fölemelte fejét, és azt sziszegte: - Miért szóltál Riki-tikinek, amikor megölhettem volna? Szavamra, rosszabb helyet nem is választhattál volna a törött szárnyadnak! - Azzal megindult a madár felé a porban csúszva.

- Kővel törte el a fiú! - sikoltotta Darzi párja.

- No, hát vigasztaljon meg halálodban, hogy én leszámolok azzal a fiúval. Ma reggel óta a szemétdombon hever az uram, de éjszakára nagyon csendes lesz az a fiú a házban. Mit szaladsz előlem? Úgyis megfoglak. Nézz rám, te kis buta!

Hanem ennél okosabb dolga is volt Darzi párjának, mert az a madár, aki egy kígyó szemébe néz, úgy megrémül, hogy mozdulni sem tud. Tovább röpködött, fájdalmasan csipogva, soha­sem távolodva el a földtől, s Nagaina gyorsabban iramodott utána.

Riki-tiki hallotta, hogy a ház felé mennek az ösvényen az istálló felől, s nyargalt a dinnye­ágyásnak a fal felé eső végéhez. Ott, a dinnyék meleg fészkében ravaszul elrejtve huszonöt tojást talált. Akkorák voltak, mint egy bantamtyúk tojásai; de nem héj födte őket, hanem fehéres bőr.

- Épp jókor jöttem, egy nappal sem korábban a kelleténél - mondotta, mert látta az össze­tekerőzött pici kobrákat a bőr alatt, s tudta, hogy amely pillanatban kiszabadulnak, meg tud­nak ölni egy embert vagy egy mongúzt. Leharapta a tojások hegyét, amily gyorsan csak tudta, gondja volt rá, hogy összeroppantsa a kis kobrákat, s felforgatta a fészket, hogy meglássa: nem hagyott-e épen vagy egyet. Végül már csak három tojás maradt, s Riki-tiki csöndesen elnevette magát - de ekkor éles sikoltást hallott:

- Riki-tiki, a ház felé vezettem Nagainát, fölment a verandára, és - ó, gyere gyorsan - ölni akar!

Riki-tiki összeroppantott két tojást, hátrafelé bucskázott le a dinnyeágyásról, szájában a har­madik tojással, s úgy vágtatott a veranda felé, ahogy csak a lába bírta. Teddi meg az apja meg az anyja reggelinél ültek, de Riki-tiki látta, hogy nem esznek. Kővé meredve ülnek a helyü­kön, s az arcuk fehér. Nagaina összetekeredett a Teddi széke mellett levő gyékényen, ahonnét könnyűszerrel elérhette a fiú csupasz lábát, ingadozott ide-oda, és diadaléneket zümmögött.

- Nagy ember fia, aki Nagot megölte - így szólt -, maradj nyugton. Még nem vagyok készen. Várj egy kicsit. Üljetek csendesen mind a hárman. Ha megmozdultok, döfök, s ha nem moz­dultok, akkor is döfök. Ó, bolondok, akik az én páromat megölték!

Teddi szeme az apjáéra meredt, de az apja sem tehetett mást, csak azt suttogta: - Ülj csöndesen, Teddi. Nem szabad mozdulni. Maradj nyugton, Teddi.

Ekkor ért oda Riki-tiki. Felkiáltott: - Fordulj meg, Nagaina! Fordulj meg és harcolj!

- Mindent a maga idején - mondta Nagaina, szemét se mozdítva. - Veled is leszámolok tüs­tént. Nézd a kedves barátaidat, Riki-tiki! Némák és fehérek, félnek. Mozdulni sem mernek. Ha egy lépéssel közelebb jössz, döfök.

- Nézd meg a tojásaidat - mondta Riki-tiki -, a dinnyeágyásban a fal mellett. Eredj, és nézd meg, Nagaina!

A nagy kígyó félig megfordult, s meglátta a tojást a verandán. - Jaj! Add ide! - mondotta.

Riki-tiki két lábra fogta a tojást, s a szeme vérvörösre gyulladt.

- Mi az ára egy kígyótojásnak? Egy ifjú kobrának? Egy ifjú királykobrának? Az egész fajzat utolsó - legeslegutolsó sarjának? Mert a többit már mind a hangyák eszik a dinnyeágyás körül.

Nagaina egyszeribe megfordult, s megfeledkezett mindenről azért az egy tojásért, és Riki-tiki látta, hogy Teddi apja gyorsan kinyújtja nagy kezét, vállon ragadja Teddit, s a kis teásasztal fölött magához rántja, épségben kimentve Nagaina közeléből.

- Felsültél! Tik, tik, tik! Rik-tik-tik! - kacagott Riki-tiki! - A fiú megmenekült - és én voltam, én, aki csuklyán fogta ma éjszaka Nagot a fürdőszobában. - Azzal elkezdett egyszerre mind a négy lábával fölugrálni a levegőbe, a fejét leszegve. - Dobált ide, dobált oda, de lerázni nem tudott. Meghalt, még mielőtt a nagy ember kettészakította. Én tettem ezt. Riki-tiki-tik-tik. Gyere hát, Nagaina! Gyere, és küzdj meg velem! Nem sokáig özvegykedel.

Nagaina látta, hogy Teddit már meg nem ölheti, a tojás pedig ott van Riki-tiki két mancsa közt.

- Add ide a tojást, Riki-tiki! Add ide az utolsó tojásomat, s én úgy elmegyek, hogy vissza se jövök többé - mondta a csuklyáját összehúzva.

- Az ám, úgy elmégy, hogy vissza se jössz többé, mert a szemétdombra kerülsz Nag mellé. Harcolj, özvegy! A nagy ember bement a puskájáért! Harcolj!

Riki-tiki ott ugrált Nagaina körül, éppen csak arra ügyelve, hogy kívül maradjon a döfése távolságán; kis szeme vöröslött, mint az izzó parázs. Nagaina összetekeredett, és feléje sújtott. Riki-tiki fel- és hátraugrott. Nagaina újra meg újra sújtott, s feje mindannyiszor lekoppant a veranda gyékényére, újra összetekeredett, mint az órarugó. Aztán Riki-tiki körültáncolta, hogy a háta mögé kerülhessen. Nagaina pedig megfordult, hogy a feje szemközt legyen az övével. Farka olyan zörgéssel súrolta a gyékényt, mint amikor száraz leveleket sodor a szél.

Riki-tiki megfeledkezett a tojásról. Az még ott hevert a verandán, s Nagaina mind közelebb került hozzá. Végre - amikor Riki-tiki éppen szusszant egyet - szájába kapta, a veranda lépcsője felé fordult, s mint a nyíl, repült végig az ösvényen. Riki-tiki utána. Ha a kobra életre-halálra fut, olyan gyors, mint a ló nyakára lesújtó ostorszíj.

Riki-tiki tudta, hogy el kell fognia, különben az egész baj újrakezdődik. Nagaina egyenesen a tüskebokor körül növő magas fű felé igyekezett, s Riki-tiki rohantában hallotta, hogy Darzi még mindig fújja a maga bolondos kis diadalénekét. De Darzi párja bölcsebb volt. Felröppent fészkéről, amikor Nagaina arra jött, s a kígyó feje fölött kezdett röpdösni. Ha Darzi is segít, talán rábírhatják, hogy megforduljon; de Nagaina csak összehúzta csuklyáját, és tovább­ro­hant. Ám még ez a pillanatnyi késedelem is elég volt, hogy Riki-tiki a nyomába érjen, s ami­kor besiklott abba a patkányodúba, ahol Naggal éltek, Riki-tiki apró fehér fogával belekapasz­kodott a farkába, és lement vele együtt. Márpedig nem sok mongúz akad, akármilyen bölcs és öreg legyen is, aki szeret a kobrának utánamenni az üregébe. Az üregben sötét volt, és Riki-tiki nem tudhatta, mikor tágul ki annyira, hogy Nagainának helye legyen megfordulni és felé­je döfni. Vadul csimpaszkodott a farkába, és kinyújtotta a lábait, hogy fék gyanánt szolgál­janak a forró, nedves föld vaksötét lejtőjén.

Aztán nem hullámzott tovább a fű az üreg szájánál, s Darzi azt mondta: - Vége Riki-tikinek! Fújjuk el a halottasénekét. A hős Riki-tiki meghalt. Mert Nagaina bizonyosan megöli a föld alatt.

Elfújt hát egy gyászos éneket, amelyet abban a pillanatban talált ki, s éppen amikor a leg­meghatóbb részhez ért, újra megrezdült a fű, és Riki-tiki piszokkal borítva, egyenként húzo­gatta ki tagjait az üregből, s nyalogatta a bajuszát. Darzi kurta kiáltással elhallgatott. Riki-tiki kirázott egy kis port a bundájából, és prüsszentett. - Vége - mondotta. - Az özvegy nem jön ki többé. - A fűszálak közt élő vöröshangyák meghallották, s egymás után igyekeztek lefelé, hogy meglássák, igazat mondott-e.

Riki összehengeredett a fűben, s elaludt, ahol volt - aludt, aludt késő délutánig, mert kemény munkát végzett ma.

- Most pedig - mondotta, amikor fölébredt - visszamegyek a házba. Mondd el a Rézverőnek, Darzi, az majd az egész kertnek hírül adja, hogy Nagaina meghalt.

A Rézverő madár éppen olyan hangot ad, mint amikor kis kalapáccsal vernek egy rézüstöt; s azért cselekszi ezt folyvást, mert ő a kisbíró minden indiai kertben, ő kiált ki minden újságot akárkinek, aki meghallgatja. Amint Riki-tiki a ház felé haladt az ösvényen, már hallotta is a „halljátok! halljátok!” kiáltást, mint valami apró, ebédre szólító gong szavát; aztán keményen: - Ding-dong-tokk! Nag meghalt - dong! Nagaina meghalt! - Ding-dong-tokk! - Erre az egész kertben minden madár énekelni, minden béka kuruttyolni kezdett; mert Nag és Nagaina éppen úgy szerette a békát, mint az apró madarat.

Amikor Riki odaért a házhoz, Teddi meg az anyja (az anyja még mindig holthalvány volt, mert többször is elájult az imént) meg az apja kijöttek, és szinte sírva fogadták; s azon az estén annyit evett Riki, hogy végül már nem bírta tovább; és Teddi vállán aludt el az ágyban, ott látta Teddi anyja, amikor késő éjszaka benézett hozzá.

- Megmentette az életünket és Teddiét - mondta az urának. - Gondold el: mindnyájunk életét megmentette!

Riki-tiki megrezzent és fölébredt. Minden mongúznak igen könnyű az álma.

- Ó, ti vagytok? - mondta. - Mit aggódtok még? Valamennyi kobra meghalt; és ha nem halt volna meg - itt vagyok én.

Riki-tikinek volt ám jussa, hogy büszke legyen; de nem szállt fejébe a büszkeség, s őrizte a kertet, ahogy mongúzhoz illik, foggal, ugrással, szökéssel, harapással - amíg csak akadt egy kobra, amely be merte dugni fejét a falak közé.


DARZI ÉNEKE

(Riki-tiki-tévi tiszteletére)

Víg dalú szűcs vagyok én,
dupla az én örömem:
mennybeható a zeném,
s házamat öltögetem.

Egyre szövöm muzsikám, ugyanakkor a házamat öltögetem.

Zengj a kicsiknek, anyó,
öntsd szaporán dalodat!
Már a fiókafaló
fekszik a bokrok alatt.

Holtan a rózsa tövén az a rém kiterült a bozótok alatt.

Lám, ki legyőzte: ki az?
hol lakik ő, az erős?
Riki, a bátor, igaz,
Tiki, a tűzszemű hős,

Riki-tiki-tévi, az isteni karmú, a mennyei tűzszemű hős!

Áldja ezer csipogó,
tárva faroklegyezőt,
zengi fülemileszó
s én, valamennyi előtt!

Flaska-bozontú, piros-szemű Riki: örökre magasztalom őt!

(Itt Riki-tiki közbevágott, ezért a dal többi része elveszett.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.