Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


24. A nyolcadik nap

2010.04.11

24. A nyolcadik nap


      A defektemet követő nyolcadik napon voltunk, és úgy hallgattam a kereskedő históriáját, hogy közben vízkészletem utolsó csöppjeit kortyoltam.
     - Kétségkívül szépek az emlékeid - mondtam a kis hercegnek -, én azonban még mindig nem javítottam meg a gépemet, viszont innivalóm sincs több, úgyhogy magam is nagyon örülnék neki, ha szépen elindulhatnék egy forrás felé!
     - Barátom, a róka azt mondta...
     - Édes kis öregem, hagyd már azt a rókát!
     - Miért?
     - Mert rövidesen szomjan halunk...
     Nem értette az okoskodásomat, azt mondta:
     - Jó az embernek, ha volt egy barátja, még ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy volt egy róka barátom...
     "Képtelen fölfogni a veszélyt - gondoltam. - Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel..."
     Ő azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra:
     - Én is szomjas vagyok... Keressünk egy kutat...
     Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk.
     Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt az éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna őket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott táncoltak a kis herceg szavai.
     - Azt mondtad, te is szomjas vagy? - kérdeztem.
     De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:
     - Néha a szívnek is jó a víz...
     Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.
     Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:
     - A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág...
     Olyasmit feleltem, hogy "persze, persze", aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.
     - A sivatag is szép - tette hozzá.
     Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik...
     - Az teszi széppé a sivatagot - mondta a kis herceg -, hogy valahol egy kutat rejt...
     Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén...
     - Igen - mondtam a kis hercegnek -, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.
     - Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal - mondta a kis herceg.
     És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: "Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan..."
     S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: "Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik..." És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket...
     Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.