Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A REPÜLŐ LÁDA

2010.04.18

A REPÜLŐ LÁDA

Volt egyszer egy gazdag kereskedő; annyi volt a pénze, hogy egy egész főutcát, s még egy kisutcát is kirakhatott volna ezüstpénzzel, ha úgy tetszik neki. De nem tette ám, mert okosabbra használta a pénzét: ha egy rézpénzt kiadott, ezüstpénzt vett be helyette - ilyen ügyes kereskedő volt. Hanem egyszer ő is csak meghalt.

Egyetlen fiáé lett minden vagyona, aki ugyancsak értette a módját, hogyan kell a pénzt elverni. Bálba járt minden éjjel, bankóból ragasztott papírsárkányt, s lapos kavicsok helyett aranypénzeket ugratott a víz színén; el is úszott hamarosan mindene. Végül nem volt többje, mint négy ezüstpénze, még a ruháit is eladogatta, s nem maradt egyéb rajta, mint egy pár papucs meg egy viseltes hálóköntös. Barátai szégyelltek mutatkozni vele, hát szóba se álltak a gazdag kereskedő szegény fiával. Hanem akadt köztük egy jólelkű ember, az küldött neki egy öreg ládát ezzel az üzenettel: - Csomagolj be! - Ez nagyon szép is volt tőle, de hát az ifjúnak semmije se volt, amit becsomagolhatott volna. Gondolt egyet, s ő maga ült bele a ládába.

Csakhogy nem akármilyen láda volt ám az! Ha a zárát megnyomták, fölemelkedett a levegőbe. Az ifjú meg is nyomta, s a láda - hopp! - már föl is szállt a kürtőn, föl a felhők közé, egyre magasabbra. Néha nagyokat reccsent a láda feneke, s az ifjú reszketett, mert ha az öreg láda szétesik a magasban, aligha marad egyetlen ép csontja az utasának. Isten segíts!

Segített is - az ifjú szerencsésen eljutott a törökök földjére. Egy erdőben ért földet, a ládát elrejtette az avarban, aztán bement a városba. Nem bámulta meg senki, mert a törökök maguk is mind papucsban meg köntösben jártak.

Egy dajkával találkozott útközben, aki kisgyermeket vitt a karján.

- Állj csak meg egy szóra, török dajka! - állította meg az ifjú. - Micsoda palota az ott a városszélen? Mért van olyan magasan minden ablaka?

- A szultán leánya lakik benne - felelte a török dajka. - Megjövendölték, hogy akit megszeret, az szerencsétlenné teszi. Azért senki se teheti be hozzá a lábát, csak ha vele van a szultán meg a szultánné is.

Az ifjú megköszönte a dajka válaszát, azzal visszasietett az erdőbe, beleült a ládájába, s fölrepült a szultánkisasszony palotája tetejére. Onnan aztán leereszkedett, bemászott egy ablakon, éppen a szultánkisasszony szobájának ablakán.

Az a selyempamlagán feküdt, és mélyen aludt. Olyan szép volt; az ifjú nem tudta megállni, hogy meg ne csókolja. A lány kinyitotta a szemét, és halálra rémült, de az ifjú azt mondta neki, hogy ő a török isten, aki leszállt hozzá a magasságból, s ezzel egy csapásra megnyerte a szultánkisasszony szívét.

Az ifjú odaült mellé a selyempamlagra, s gyönyörű szépeket mondott a szultánkisasszony szeme párjáról: mint két ragyogó csillag, mint két sötét vizű tó, amelyen mint a hableányok úsznak a tiszta gondolatok; aztán a homlokát magasztalta, csodálatos márványpalotához hasonlította.

Szépen beszélt, csodaszépen! Aztán megkérte a szultánkisasszony kezét, s az nyomban oda is ígérte.

- Látogass meg szombat este! - kérte az ifjút. - Akkor kávézik nálam apám, a szultán meg anyám, a szultánné. Tudom, büszkék lesznek rá, hogy a török isten lesz a férjem. Mondj majd nekik szép meséket, mert igen szeretik: anyám a tanulságos és finom meséket, apám meg a mulatságosakat.

- Akkor azt hozok nászajándékul, egy mesét - mondta az ifjú, s azzal elbúcsúztak egymástól. A szultánkisasszony előbb még adott neki egy aranypénzekkel kivert, szép mívű kardot, aminek az ifjú jó hasznát vehette.

Beleült a ládájába, s elrepült, szép új hálóköntöst vásárolt magának, aztán leszállt az erdőbe, s ott üldögélt, valami szép mesén törte a fejét, de bizony ugyancsak törnie kellett.

Szombat estére mégiscsak kitalálta.

A szultán, a szultánné meg az egész udvar ott kávézott a szultánkisasszony palotájában s áhítattal várták a török istent. Nagyon nyájasan fogadták.

- Mesélhetne nekünk valamit - mondta a szultánné -, egy szép mesét, de finom és tanulságos legyen!

- De azért nevethessünk is rajta! - fűzte hozzá a szultán.

- Mesélek én szívesen - mondta az ifjú -, de jól figyeljen mindenki! Azzal belekezdett.


"Volt egyszer egy csomag kénes gyufa; szerfelett büszkék voltak előkelő származásukra, ugyanis az erdő legöregebb fenyőfájából készítették valamennyit. A kénes gyufák egy tűzszerszám meg egy ócska vasfazék között feküdtek a konyhán, s szomszédaiknak elmesélték ifjúkorukat. - Hej, amikor még a fenyő zöld ágán voltunk! - sóhajtottak fel. - Akkoriban senki se mondta, hogy nem tudunk zöld ágra vergődni! Reggel meg este gyémántteát ittunk - az emberek harmatnak nevezik -, egész nap verőfényben fürödtünk, s az erdő minden madara nekünk mondott mesét. Mi voltunk a leggazdagabbak az erdőn: a többi fának csak nyári ruhára telt, de a mi családunk télen-nyáron sötétzöld ruhában pompázott. Aztán jött a favágó, a nagy világrengés, széjjel hasogatták egész családunkat; apánk mint főárboc egy nagy hajóra került, s most az egész világot körülhajózhatja, ha akarja. Testvéreink, a többi ágak, szétszóródtak a világban. Nekünk jutott az a feladat, hogy a halandó embernek világítsunk, mi vagyunk hát a legelőkelőbbek itt a konyhán.

- Nekem másképpen alakult az életem - mondta az egyik szomszéd, a vasfazék. - Amióta az eszemet tudom, csak súroltak és főztek bennem. Nélkülem nem lehetne fenntartani az életet a házban, ahol természetesen a legmegbecsültebb személyiség vagyok. Nincs nagyobb élvezet, mint ha ebéd után fényesre súrolják az embert, megpihenhet, és okosan társaloghat a barátaival. De azért mi nagyon elzárkózottan élünk valamennyien, talán csak a dézsát kivéve, amit néha mégiscsak levisznek az udvarra! Újságot se hord ide senki, legföljebb a piaci kosár, de az mindig olyan nyugtalanítóan beszél a kormányról meg a népről! A múltkor úgy megijedt tőle az egyik öreg köcsög, hogy lezuhant és ezer darabra tört. Azt hiszem, a piaci kosár túlságosan szabad szellemű!

- Te meg túlságosan sokat fecsegsz! - mondta a tűzszerszám, s acélja akkorát ütött a kovára, hogy csak úgy szikrázott. - Mulathatnánk este egy jót!

- Nagyszerű! Beszéljünk arról, hogy ki a legelőkelőbb közöttünk! - kaptak rajta a kénes gyufák.

- Én nem szeretek sokat beszélni magamról - kiáltott közbe a cserépfazék. - Találjunk ki más mulatságot! Majd én kezdem. Mesélek valami olyat, ami mindnyájunkkal megtörténhet, azt szívesen hallgatja és átérzi mindenki. Volt egyszer valahol a kék tenger partján, a dán öblök vidékén...

- De szépen kezdődik! - csörömpöltek közbe a tányérok. - Biztosan tetszik majd nekünk!

- Igen, a dán öblök vidékén, ott nevelkedtem én, csöndes családi körben. A bútorokat szépen kifényesítették, a padlót felsúrolták, s kéthetenként kimosták a fehér függönyöket...

- Milyen nagyszerűen tudja előadni! - lelkesedett a seprő. - Kiérezni belőle, hogy asszony mondja. Valami megható tisztaság van benne.

- Én is azt érzem! - kiáltotta a dézsa, s akkorát ugrott örömében, hogy a padlóra loccsant belőle a víz.

A cserépfazék tovább mondta a mesét; a vége éppen olyan szép volt, mint az eleje.

A tányérok megcsörrentek lelkesedésükben, a seprő kihúzott a homokból egy szál zöld petrezselymet, és megkoszorúzta a cserépfazekat csak azért is, hogy a többit megbosszantsa. »Ma én koszorúzom meg őt - gondolta magában -, holnap majd ő koszorúz meg engem.«

- Én meg táncolok! - kiáltotta a csípővas, s már ki is perdült a konyha közepére. Teremtőm, hogy kirúgta a lábát! Az ócska székhuzat kettérepedt irigységében, amikor meglátta.

- Engem is megkoszorúztok? - kérdezte a tánca végén. Megkoszorúzták.

- Micsoda csőcselék! - fintorogtak a kénes gyufák.

Aztán a teafőzőt kérték fel, hogy énekeljen, de az kimentette magát: azt mondta, hogy megfázott, s nem tud tűzbe jönni, de ezt csak nagyképűségből mondta. Az az igazság, hogy ő csak odabenn szeretett énekelni az uraságok asztalán.

Az ablakpárkányon egy régi Lúdtoll merengett. A szolgáló szokott vele néha levelet írni. Nem volt rajta semmi nevezetes, legfeljebb, hogy egyszer igen mélyen mártották a kalamárisba - éppen erre volt büszke. Most ő is közbeszólt

- Ha a teafőző nem akar énekelni, akkor hagyjátok békén! Kinn a kalitkában ül egy kanári, az szebben énekel. Tanulni ugyan nem tanulta, de ma este ezt megbocsáthatjuk neki.

- Én nem tartom illendőnek - szólalt meg a teáskanna, aki a konyha énekese volt és féltestvére a teafőzőnek -, hogy külországi madarat kérjünk fel szereplésre. Hazafiság is van a világon! Döntsön a kérdésben a piaci kosár!

- Eh, én csak bosszankodom! - kiáltotta a piaci kosár. - Ha tudnátok, mennyire bosszankodom! Hogy lehet ilyen haszontalanságokkal tölteni egy estét? Mennyivel szebb lenne színdarabot játszani! Ki-ki álljon a helyére, s én leszek a rendező. Különb mulatság lesz!

- Nagyszerű! Játsszunk komédiát! - örvendezett a konyha népe.

De nyílt az ajtó, belépett a szolgáló, s egyszerre elcsöndesedett valamennyi, zörrenni se mertek. Azért nem volt ott egy repedt bögre se, aki ne érezte volna magát előkelőnek és tehetséges színésznek. »Csak rajtam múlott - gondolta -, s igazi vidám estét csaptunk volna!«

A szolgáló kapta a kénes gyufákat, megrakta a tüzet. Uram, teremtőm, milyen fényesen lobbantak; s milyen egykettőre tüzet gyújtottak!

»No, most aztán láthatja a konyha népe - gondolták -, ki itt a legelőkelőbb! Micsoda fény! Micsoda ragyogás! Ezt csinálják utánunk!« - S azzal kilobbantak."


- Gyönyörű szép mese volt! - kiáltott fel a szultánné. - Magam is ott voltam abban a konyhában, láttam a kénes gyufákat. Tiéd a lányunk keze.

- Tiéd hát - mondta a szultán -, hétfőn megülhetitek a lakodalmat. - Már tegezték, mert félig-meddig a családhoz tartozott.

Kitűzték hát a menyegző napját, s előző este fényben úszott a szultán városa. Mézeskalácsot meg perecet dobáltak a nép közé, az utcagyerekek lábujjhegyre álltak, éljent rikkantottak, szájukba dugták az ujjukat, és fütyültek. Mondom, minden csupa pompa volt meg ragyogás.

"Én is mulattatom valamivel a népet" - gondolta a szultánkisasszony vőlegénye. Röppentyűket, petárdákat vásárolt, megrakta velük a ládáját, beleült maga is, és fölemelkedett a levegőbe.

Ó, hogy sziszegett, ropogott, tündöklött, szikrázott az a sok petárda!

A törökök nagyokat ugrottak elragadtatásukban, még a papucs is leröpült a lábukról - sose láttak még ilyen csodálatos égi tüneményt! Most már aztán csakugyan elhitték, hogy maga a török isten ül menyegzőt a szultán leányával.

A török isten elröpült a ládájában az erdő fölé, s ott leereszkedett, hogy megpihenjen. Aztán azt gondolta: "Bemegyek a városba, megkérdezem a népet, tetszett-e a tűzijáték." Hát hiszen nem csoda, hogy kíváncsi volt rá!

Tyűh, mi mindent összehordtak azok a törökök! Akárkit megkérdezett, mindenki mást látott, de valamennyinek igen-nagyon tetszett.

- Maga a török isten volt, elhiheted! - mondta az egyik. - Olyan volt a szeme, mint két fényes csillag, a szakálla meg, mint a felhő.

- Lángokból volt szőve a köpenye! - tódította a másik. - És a köpenye ráncaiból szép kis tündérek kukucskáltak elő!

Csodálatos dolgokat hallott hát magáról - a nép, persze, nem ismerte meg. Másnap lett volna a menyegzője a török szultán leányával. Visszasietett az erdőbe, kereste a ládáját, de hol volt az már! Egy marok hamu lett belőle. A tűzijáték után benne maradt egy kis szikra, tüzet fogott tőle, s míg gazdája a városban járt, hamuvá égett. A török isten így hát nem tudott többé repülni, s nem térhetett vissza mátkájához.

A szultánkisasszony egész álló nap kint várta a háztetőn, nézte az eget, leste-várta mátkáját, a török istent, lesi-várja mind a mai napig. De ugyan hiába, az már a világot járja, s meséket mond, majdnem olyan mulatságosakat, mint a kénes gyújtókról szóló mese.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.