Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MINDENT A MAGA HELYÉRE!

2010.04.18

MINDENT A MAGA HELYÉRE!

Száz esztendőnél is régebben esett meg, amit most elmondok.

Túl az erdőn, a nagy tó partján egy régi udvarház merengett, amit kastélynak tiszteltek a környékbeliek; sáncárkait fölverte a perje meg a sás. A kapujához vezető híd mellett öreg fűzfa borult a zizegő sás fölé. Lentről, a mélyút felől, vadászkürtök rivalgása hallatszott, lódobogástól rengett a föld, és a kis libapásztorlány sietve terelte át falkáját a hídon, hogy a hazavágtató vadászoknak utat adjon. De a lovasok már ott dobogtak a fahídon, s a kislánynak fel kellett ugrania előlük a híd sarokkövére. Zsendülő leányka volt, gyönge testű, nyájas arcú és sugárzó tekintetű. De az udvarház gazdáját, a földesurat, nem indította meg a kislány kedves arca. Miközben szilaj lovát elröptette előtte, megsuhogtatta ostorát, és úgy mellbe csapta vele a libapásztorlányt, hogy az hanyatt zuhant a sáncárokba.

- Mindent a maga helyére! - rikkantotta. - Neked a pocsolyában a helyed! - és harsányan nevetett tulajdon elmésségén, vadászcimborái vele nevettek; duhaj jókedvében összevissza kiabált a társaság, a vadászkutyák csaholtak, zengtek a kürtök. Nemhiába tartja a mondás: "Gazdag madarak zajjal szállnak." Ők aztán gazdagok voltak. Isten a tudója.

A szegény kis libapásztorlány zuhanás közben elkapta az öreg fűz egyik lehajló ágát, abba kapaszkodva függött az árok vize fölött, s amikor a földesúr, cimboráival meg kutyáival befordult az udvarház kapuján, megpróbált fölvergődni. De a fűzfaág letörött a súlya alatt, s a leányka az árokba zuhant volna, ha abban a pillanatban le nem nyúl érte egy erős kéz, és meg nem ragadja. Egy vándor házaló volt, aki mindent látott, s most a leányka segítségére sietett.

- Mindent a maga helyére! - kiáltotta a földesurat utánzó hangon, s fölhúzta a libapásztorlányt. Aztán a letörött fűzfaágat akarta visszailleszteni, de nem mindig lehet minden a helyén, hát a puha földbe szúrta le az ágat.

- Eressz gyökeret! - mondta. - Nőj magasra, ha tudsz, s az ágaidból furulyát faragjon az udvarház népe! - Pedig a lelke mélyén vesszőfutást kívánt a földesúrnak és cimboráinak.

Aztán befordult a kastélyba, nem a pompás termeibe persze, mert annál kisebb valaki volt. A cselédházba ment; a béresek megnézték a portékáját, forgatták, alkudoztak rá. Az emeletről, ahol a földesúr asztalnál ült a cimboráival, vad kurjongatás hallatszott, amit éneknek szántak, de csak ilyen rikoltozás telt tőlük. A vendégek harsogva nevettek, a vadászkutyák dühösen csaholtak; a kastélyban folyt a dínomdánom. Erjesztett mézsör és tüzes bor járta, a falatot vadászebeikkel osztották meg a duhaj urak, még meg is csókolták egyik-másik agarat, vizslát, miután a kutya lógó fülével megtörölték a pofáját. Amikor hírét vették, hogy házaló érkezett a kastélyba, fölparancsolták a portékájával, de csak azért, hogy csúffá tegyék valamiképpen. Hiába, a bor gőze szállt a fejükbe, a józan ész kiröpült belőle. Azt találták ki, hogy a házalónak harisnyába töltöttek bort, s abból kellett kiinnia, de sietve, mielőtt kicsurog! Amikor ezt a mulatságot is elunták, kártyázni kezdtek: egész gulyákat, parasztokat és tanyákat tettek föl egy-egy lapra.

- Mindent a maga helyére! - mondta magában a házaló, amikor végre kikerült a pokolból - mert annak tartotta a kastélyt. - A szabad országút, az való nekem, alig várom, hogy újra kinn legyek!

Azzal kifordult a kapun, s a kis libapásztorlány mosolyogva integetett utána. Napok teltek, hetek múltak; az a letört fűzfaág, amelyet a házaló az árokpart puha földjébe szúrt, megeredt, új hajtásokat növelt. A kis libapásztorlány el-elnézegette, s örült, hogy ilyen szépen cseperedik, mert valahogy a maga kis fájának érezte.

Zöldellt a kis fa, nődögélt, s ahogy cseperedett, úgy fogyatkozott a jószág a kastélyban. Lassanként mindent elvitt a tivornya meg a kártya - olyan két malomkő ez, amely lassan a legnagyobb vagyont is megőrli.

Nem telt bele hat esztendő, s a földesúr koldustarisznyát akasztott a nyakába; ott kellett hagynia házát és udvarát; földönfutóvá lett. Hajszálra úgy festett, mint az a hajdani szegény házaló, akivel harisnyából itatták a bort, hogy csúffá tegyék.

Mi lett a hajdani házalóból? Bizony a kastély meg a birtok új ura, mert a becsület meg a szorgalom a koldusok koldusának is szerencsét hoz. Attól a pillanattól, hogy a kastélyba az új uraság beköltözött, nem hallottak több kártyacsattogást az öreg falak. - Ördög bibliája: nem való a serény ember kezébe! - mondta a földesúr.

Hamarosan feleséget hozott a házhoz - ugyan kit? Bizony a kis libapásztorlányt, aki jólelkű és szerény teremtés maradt új ruháiban is, pedig olyan szép volt, mintha selyempárnák között született volna.

Csendben, boldogan éltek a régi udvarházban; az ifjú asszony a ház körül szorgoskodott, az ura a gazdaságban; egyre jobban gyarapodtak, mert igaz a mondás: "Ahol a jólét megtelepszik, onnan nehezen áll tovább!" Kitataroztatták az öreg udvarházat, az iszapos sáncárkokat is kitisztogatták, gyümölcsfákat ültettek a ház köré. Maga a ház is ragyogott a rendtől. A hosszú téli estéken a ház úrnője együtt szőtt-font a cselédeivel, sohasem pihent ölben a keze. Gyermekei születtek, felnőttek egészségben, tudós mesterek tanították őket. Ők meg lassan megöregedtek.

A kastély előtt árnyas fává terebélyesedett a hajdan leszúrt ágacska, zöld leveleit lágyan simogatta a szél, ágait nem nyeste senki.

- Ez a mi családfánk! - mondták az öregek felnőtt gyermekeiknek. - Tiszteljétek, becsüljétek!

Azóta száz esztendő telt el, a mi korunkba fordult az idő.

A nagy tóból süppedékes ingovány lett, a régi udvarház helyét csak egy romba dőlt fa jelezte meg egy pocsolya - ennyi maradt a sáncárokból. Csak a fűzfa susogott a szélben, a hajdani leszúrt ágacska, terebélyes zöld szoknyája lágyan ringott, s mintegy élő tanúja volt annak: milyen szép lehet egy fűzfa, ha kedvére nőhet! Törzsét ugyan hatalmas repedés szántotta át, a viharok is meggörnyesztették egy kicsit, de állt; réseit, hasadékait földdel hordta tele a szél, s kisarjadt belőlük a fű, a virág. Fönt, ahol a legvastagabb ágak szétváltak, valóságos kis függőkert pompázott, málna meg madársóska zöldellt az ágak között, még egy parányi vadberkenyebokor is gyökeret vert, s finom kis ágait a fűzfa képével együtt verte vissza a víz tükre, ha a szél néha félresodorta róla a zöld békalencsét. A mezőt átszelő kis ösvény éppen a vén fűzfa tövében vezetett el.

Fönt a dombon, az erdő szélén, új kastély büszkélkedett, ez most már igazán megérdemelte a kastély nevet. Termeiből messze el lehetett látni a vidékre, s ablakai olyan fényesek voltak, hogy a nagy ragyogástól észre se vette az ember az ablakokat. A följárat széles lépcsőjét rózsalugassá alakította valami ügyes kertész. A pázsit a kastély előtt olyan fényes zöld volt, mintha reggel meg este szálanként fényesítették volna. A termekben drága képek pompáztak, selyem- meg bársonyszékek, pamlagok, márványasztalok, szattyánbőrbe kötött aranymetszésű könyvek; gazdag emberek lakták az új kastélyt, előkelő emberek: a báró úr meg a családja.

A pompás kastélyban minden illett egymáshoz. Az új urak jelszavát is az volt: "Mindent a maga helyére!" Azért is akasztották a hajdani öreg udvarházat díszítő képeket a cselédházba vezető folyosóra. Ócska lomnak tartották a sok régi festményt, különösen két arcképet: az egyik meggyszín kabátos, parókás férfit ábrázolt, a másik egy rózsaszálat tartó, rizsporos hajú asszonyt. Mind a két arcképet fűzfaágból font koszorú övezte. A vásznon sok kerek lyuk tátongott, jelezve, hogy a báróúrfiak az öreg pár arcképét használták céltáblának, amikor íjukkal célba lőttek. A hajdani házalót meg a hajdani libapásztorlányt ábrázolta a két festmény, a bárócsalád őseit.

- Ez a dédapánk meg a dédanyánk?! - kiáltott fel hitetlenkedve az egyik báróúrfi. - Hiszen a férfi házaló volt, az asszony meg libapásztorlány. Nem is hasonlítanak a mi szüleinkhez. Ez a két kép is ügyetlen mázolmány!

- Mindent a maga helyére! - adták ki a jelszót, és a két festmény a cselédházba vezető folyosóra került.

A báróúrfiakat egy házitanító nevelgette. Egy nap sétálni vitte az úrfiakat, s velük tartott legidősebb nénjük is. Az öreg fűzfa mellett vezető ösvényre tértek; a bárókisasszony útközben mezei virágot szedett. - Mindent a maga helyére! - mondta, s ügyesen rendezgette a virágokat, mindegyiket oda, ahova a legjobban illett. Nemes lelkű, gyöngéd szívű teremtés volt, mélységesen szerette a természetet.

Az öreg fűznél megálltak: a legkisebb báróúrfi mindenáron fűzfa furulyát akart faragni, mert neki már volt egyszer egy olyan furulyája, amit ennek a fűzfának az ágából metszettek. A házitanító le is tört egy ágat.

- Jaj, ne bántsa! - kiáltott fel a lány, de már későn. - Hiszen ez a mi híres, öreg fűzfánk! Úgy szeretem ezt a fát! Otthon ugyan kinevetnek érte, de én bizony nem bánom. Monda is szól erről a vén fűzről.

És elmondta, amit tudott a régi udvarházról, a házalóról meg a libapásztorlányról, akik itt találkoztak először, és dédszülei voltak az előkelő bárócsaládnak.

- Egyszerű szívű emberek voltak, nem akartak nemesi rangot szerezni - mondta a bárókisasszony. - Azt tartották: "Mindent a maga helyére!" Úgy gondolták, nem helyénvaló, ha pénzért vásárolnak nemesi levelet maguknak. A bárói címet a fiú kapta, az én nagyapám: azt mondják, tudós ember volt, s nem lehetett udvari ünnepség nélküle. A családunkban mindenki őt szereti legjobban; de én magam sem tudom az okát, jobban vonzódom ehhez a régi párhoz, a hajdani házalóhoz meg a libapásztorlányhoz. Milyen boldog, barátságos lehetett az a régi udvarház, ahol a ház úrnője együtt szőtt-font a szolgálóival!

- Derék emberek lehettek, és boldog emberek! - bólintott rá a házitanító. Beszélgetés közben egykettőre megfaragta a fűzfa furulyát.

Másnap fényes ünnepséget rendeztek a kastélyban: hangversenyt adtak. A környékről meg a városból sok előkelő vendég érkezett; zsúfolásig megtelt a kastély legtágasabb terme.

A hangversenyen ének is volt, muzsika is, de olyanfajta, amit egyedül csak azok élveznek, akik előadják. Még a legkisebbik báróúrfi is behozta a fűzfa furulyáját, ha már hangverseny van a kastélyban, hát ő is szerepelni akart. De a furulya csak nem szólt, hiába fúvogatta.

- Önnek talán jobban sikerül! - biztatta egy lovag a házitanítót, persze azért, hogy aztán nevethessen rajta. - Próbálja meg, hiszen ön faragta a furulyát! A lángésznek mindenhez értenie kell! Remélem, elbájol bennünket ezzel a kis hangszerrel! - És átnyújtotta a házitanítónak az öreg fűzfáról metszett furulyát.

Csúfot akartak űzni belőle, ezt mindenki észrevette. A házitanító az ajkához emelte, megzendült a hangja, erősebben, mint a legnagyobb orgona; zengett, áradt, betöltötte az egész udvart, a kertet, az erdőt, mérföldekre elhallatszott, aztán szélvihar támadt a nyomában. - Mindent a maga helyére! - ezt zúgta-süvöltötte a szél, s hogy ott legyen, gondoskodott is róla. A báró urat hirtelenül fölkapta, és kiröpítette a birkapásztor viskójába; a birkapásztor meg a kastélyba repült - no, nem éppen a terembe, csak az inasok szobájába, a gőgös lakájok közé, akik hökkenten nézték, hogy egy ilyen szurtos pásztor merészkedik közébük. A kastély termében a bárókisasszony egyenest az asztalfőre repült, ami meg is illette, s a szegény házitanítót sodorta melléje a szél; úgy ültek ott ketten, mintha az ő kézfogójukat ünnepelték volna. A csúfolódó kedvű lovag, aki az imént furulyázásra biztatta a házitanítót, a tyúkólban kötött ki, s nem egyedül.

Messze földre elhallatszott a furulya szava, s a környéken csodálatos dolgok híre járta. Egy négyes fogaton utazó gazdag bankárcsalád mindenestől kiröpült a hintóból, s hiába futottak utána, a saroglyáját se tudták elkapni. Két uborkafára kapaszkodott, gazdag parasztot az árokba sodort a bűvös szél. Még szerencse, hogy a veszedelmes furulya hamarosan kettérepedt, ki tudja, még miféle galibákat okozott volna!

Másnap a régi kerékvágásba zökkent az élet; a kastélyban szót sem ejtettek a csodálatos furulyáról, éppen csak a régi pár arcképe került vissza a legpompásabb terembe, mert oda fújta őket a szél. Ott függtek hát az őket megillető helyen, hiszen az új kastélyban is az volt a jelszó, ami az öreg udvarházban "Mindent a maga helyére!" Egyszer talán úgy is lesz, minden a helyére kerül, mert ez a történet rövid, de az idő végtelen.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.