Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Manócska szárnya

2010.04.25

Manócska szárnya

   Hideg napokon Mazsola előszeretettel üldögélt a kályhalyukban. Itt jó meleg volt, hatalmas nagyokat lehetett szundikálni. És lustálkodni. El is lustult Mazsola olyannyira, hogy még enni sem akart előjönni.

 

   - Ide kérem az ebédet, Manócska! - röfögött, mikor megérezte a gombócos káposzta finom illatát.

   - Még mit nem! - méltatlankodott Manócska. - Nem tálalok neked a kályhalyukban!

   - Attól félsz, hogy ha telieszem magamat, nem bírok innét kibújni? - kérdezte Mazsola.

   - Ez is előfordulhat - felelt a manó -, de nemcsak erről van szó. Attól félek, hogy teljesen elszoksz a mozgástól. A végén majd ölben hurcolhatlak ide-oda, mert el fogod felejteni, mire való a lábad.

   Mazsola jót mulatott ezen. Akkor kedvetlenedett csak el, mikor ebéd után Manócska szélesre tárta a tökház ajtaját, és így szólt:

   - Hüccs ki, Mazsola, hüccs ki! Járkálj egy kicsit, rád fér a mozgás.

   - De hiszen hideg van! - nyöszörgött Mazsola, aki az utóbbi időben nagyon hozzászokott a tűzhely melegéhez.

   - Szaladgálj, futkározz, attól kimelegszel! - mondta Manócska, és nyekk, már be is csapódott az ajtó. Mazsola kívül rekedt a téli hidegben. Tipegett-topogott, azután kénytelen-kelletlen szaladgálni kezdett. Körülszaladgálta a vakondtúrásokat, és mire a dűlőúthoz ért, már nem is fázott.

   Az útelágazásnál Egérkével találkozott. Együtt mentek hát tovább, társalogva.

   - Én a hidegben mindig úgy megéhezem! - közölte Mazosla. - Te nem?

   - Én is - válaszolta Egérke -, de emlékszem, hogy te a melegben is mindig jóval többet ettél, mint én.

   Beszélgetés közben a tócsához értek. A tócsán friss jég volt, mert a vastag jeget a cickányok kivágták, és elhordták a jégvermükbe, hogy majd nyáron is frissen tudják tartani a halat. A friss jég tükörsima volt, és csillogott, mint az üveg.

   - Én csúszkálok egy kicsit - jelentette ki Egérke -, de te ne gyere rá a jégre, mert még vékony. Az ilyen kövér malacot nem bírja el.

   - Ki a kövér malac? - kérdezte Mazsola tétován.

   - Hát te! - mondta Egérke, és végigcsúszott a friss jégen. Elsiklott egészen a tócsa túlsó partjáig. Közben vidáman cincogott.

   Mikor visszafordult, Mazsola megkérdezte tőle:

   - Azt hiszed, nem merek rámenni a jégre?

   - Nem hát! - cincogta Egérke. - Az ilyen kövér malacok alatt beszakad.

   - Azért is rámegyek! - mondta Mazsola durcásan, és már indult is. Egérke csodálattal nézte.

   - Ilyen bátor vagy? - kérdezte kerekre nyílt szemmel.

   - Ilyen! - mondta Mazsola, és végigcsúszott a friss jégen. Először csak reccsenéseket lehetett hallani, azután már roppanásokat is. A tócsa közepe táján beszakadt a jég, és Mazsola derékig pottyant a vízbe. Egérke ijedtében sikoltozni kezdett:

   - Jaj, jaj, segítség!

   Mazsola röfögve csapdosta maga körül a jeget, hogy partra lábolhasson. Akkor már szaladt lélekszakadva Manócska is, nem tudván mire vélni a nagy sikongatást.

   - Mazsola beszakadt, Mazsola beszakadt! - cincogta Egérke torkaszakadtából. Persze Manócska is látta, mi történt. Ölbe kapta a csuromvizes malacot, és szaporán igyekezett vele haza. Egérke lihegve futott utánuk.

   - Igazán, Manócska, hogy ez a Mazsola milyen bátor egy malac! Sose hittem volna, hogy rá mer menni arra a vékony jégre!

   Otthon Manócska azonnal ágyba dugta Mazsolát, és teát főzött neki. Egérke még egy darabig ott sopánkodott, azután hazament, hogy az egész egérlyukat telecincogja Mazsola bátorságával.

   Mazsola elégedetten trónolt az ágyban, és itta a jó mézes teát. Manócska alaposan megrakta a tüzet, azután odült az ágy szélére, és megkérdezte:

   - Hát hogyan is történt ez a baleset?

   - Egérke azt hitte, hogy nem merek rámenni a friss jégre! - mondta Mazsola, kényelmesen hátradőlve a párnán. - Meg azt is mondta, hogy az ilyen... az ilyen erős malac alatt beszakad a jég.

   - Így mondta? - figyelt fel Manócska. - Így mondta, hogy erős malac?

   Mazsola szerényen rázta a fejét.

   - Nem. Ő úgy mondta, hogy kövér malac.

   - Ahá, értem! - bólogatott Manócska. - De meséld csak tovább!

   - Én aztán megmutattam neki, hogy igenis rá merek menni a jégre - folytatta Mazsola, önkéntelenül kidüllesztve a mellét.

   Manócska elnevette magát:

   - Most már értem, miért beszélt rólad Egérke olyan elragadtatással. De látom, te is meg vagy elégedve magaddal!

   - Szeretem, mikor bátor vagyok - mondta Mazsola szemérmes mosolygással.

   Manócska ránézett, és egy pillanatnyi hallgatás után megszólalalt:

   - Azt én is szeretem, ha bátor vagy. Csak azt nem állhatom, mikor hiú vagy.

   - Én? - nézett rá Mazsola értetlenül.

   - Te bizony! Mert nem a bátorság vitt rá téged a vékony jégre, hanem a hiúság. Bántotta a hiúságodat, hogy Egérke kövér malacnak nevezett.

   Mazsola nagy-nagy elégedettsége elszállt, mint a füst. Bánatosan ült a párnák és nagykendők között, olyan bánatosan, hogy Manócska megsajnálta.

   - No, azért ne lógasd az orrodat! Ilyesmi gyakran megesik mással is. Apró manó koromban például...

   Mazsola szeme ismét felcsillant.

   - Mesélj, Manócska, mesélj! Arról, mikor még kicsi voltál!

   - Hiszen arról akarok mesélni, Mazsola! Hogy apró manó koromban még volt szárnyam.

   Ez nagyon meglepte Mazsolát. Manócskának szárnya volt? Mint egy légynek?

   - Kis, kurta szárnyacskám volt - mesélte a manó -, éppen csak arra való, hogy egyik virágról a másikra röppenjek vele.

   - És te röppentél? - álmélkodott Mazsola.

   - Röppentem bizony. Tudniillik ott laktam a réten, a virágok között. Sok barátom volt, ismertem minden tücsköt, szöcskét, darazsat. Legszívesebben egy kék pillangóval röpködtem együtt. Ez a pillangó szólt nekem egyszer, hogy repüljünk át a patak túlsó partjára, mert ott sokkal több méz van a virágokban. És én szégyelltem megvallani, hogy ilyen hosszú repülésre az én szárnyacskám gyenge.

   - Jaj, Manócska! - borzadozott Mazsola. - Ne is meséld tovább, úgy félek... Aztán? Mi lett aztán? Meséld már!

   - Aztán az lett, hogy nekivágtam a nagy útnak. Nem akartam, hogy a pillangó azt higgye, hogy nem merek nekivágni.

   Mazsola lesütötte a szemét, de azért megkérdezte:

   - Aztán? Mi lett aztán?

   - Aztán a vízbe pottyantam.

   Mazsola rettenetesen megrémült:

   - Juj, Manócska! És nem fulladtál bele?

   - Amint látod, nem! - nevetett a manó. - Szerencsésen partra evickéltem.

   - Úgy, mint... mint én?

   - Úgy, mint te. Persze, engem kellett ágyba dugni, teával itatni, mert akkor már nem tél volt, hanem meleg nyár, napsütés, egykettőre megszáradtam. Csak repülni nem tudtam utána még jó ideig. Emlékszem, másnap volt egy távoli réten a szöcskevásár, de mire én gyalog odaértem, a jó szöcskék mind elkeltek, nekem csak egy bicegős jutott.

   - Ó! -rebegte Mazsola megilletődötten. - Milyen kár!

   - Bizony, kár! - bólintott Manócska. - De hát a hiúság sokmindenre ráviszi az apró manókat.

   "Meg a malacokat..." - gondolta Mazsola, de hangosan nem szólt semmit. Nemsokára el is aludt a jó melegben.

   Másnap reggel Manócskának feltűnt, hogy Mazsola hosszasan áll a tükör előtt, forgolódik, nézegeti magát.

   - Mi az, Mazsola? - kérdezte kíváncsian. - Gyönyörködsz magadban?

   - Csak azt nézem, hogy... - motyogta Mazsola zavartan - csak azt nézem, hogy... hogy... Milyen szerencse, hogy nekem nincs szárnyam!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

000

(kostura Andrea, 2012.03.14 15:49)

Tavasz
Bimbózó virágok nyílnak a réten
Víg kis madárkák szavalnak szépen
Szivárvány játszik fenn az égen
Napsugárból szőtt gyönyörű fényben
Új szerelem szárnyal a sebes szélben
Bús bánatot hagyva a messzeségben

Re: 000

(kostura Andrea, 2012.03.14 15:51)

Re: 000

(mama, 2014.08.19 19:10)

Nagyon szép!mama

mama

(mama, 2014.08.19 19:09)

Nagyon szép az oldal.
gyönyörűek.csodálatosak
Gratulálok és
szép hétvégét kívánok Szerkinek!(saját vers)

Kedves Szerki!


Írtam verset és remélem tetszik a verset és szép hétvégét kívánok!Üdv:mama

mama

(mama, 2014.08.19 19:07)

Nagyon szép és jó az oldal,mama