Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tavalyi bogáncs

2010.04.25

Tavalyi bogáncs

   Ha Mazsola sétálni ment Egérkével, többnyire csak bosszankodott. Az a szemfüles Egérke ugyanis mindig talált valamit útközben: hol egy szép, csíkos gerletollat, hol valami színes kavicsot vagy ágacskát, aminek manóformája volt.

   Mazsola sosem talált semmit. Persze, ha turkálhatott volna, ő is talált volna mindenféle csontot, gombot, üvegcserepet, rozsdás patkót, magokat, gyökereket. De ez a fagyos idő nem turkálásra való.

   Egyszer azért Mazsolának is kedvezett a szerencse: az árokszélen tavalyi bogáncsot talált.

   - Ide nézz, mi van nekem! - mutatta Egérkének büszkén.

   Az meg csak fintorgott.

   - Tavalyi bogáncs! Hiszen ez semmire sem jó! Nem lehet belőle kosárkát készíteni, ez csak szemét!

   - Dehogy szemét! - védte Mazsola a kincsét. - Jó ez is valamire!

   - De mire?

   Mazsola körülnézett. Az ám, mire jó a tavalyi bogáncs?

   Felettük lomhán szárnyalt el az öreg varjú. Mazsola megörült.

   - Nézd csak, Egérke! Ha ezzel a bogánccsal megdobom Varjú bácsit, beleragad a tollába!

   Úgy is lett! A bogáncsgombolyag puhán repült, s úgy megakadt a vén varjú tolla között, hogy az mit sem vett észre.

                        

   - Milyen ügyes vagy! - mondta Egérke elismeréssel. - Röptiben eltaláltad!

   Mazsola dagadó kebellel ment haza. Otthon azonban kellemetlen meglepetés fogadta: Varjú bácsi ott ült a kályha mellett, szárnya tollán a bogáncsgombolyaggal.

   "Ha tudtam volna, hogy hozzánk repül, nem dobtam volna meg bogánccsal! - riadozott Mazsola. - Mit szól majd Manócska, ha észreveszi?"

   Ezek a gondolatok annyira elfoglalták, hogy köszönni is elfelejtett. Manócskának kellett rá figyelmeztetnie.

   - Biztosan a hideg vette el a szavát - mondta a varjú. - Nekem is majd összefagyott a csőröm, míg idáig repültem. A szárnyamat meg még most sem érzem!

   Azzal szétterítette szárnyát, hogy jól átjárja a tűzhelyből kiáradó meleg.

   - Nini! - mondta Manócska. - Mi az a gubanc a szárnyadon?

   A vaksi varjú addig-addig nyújtogatta a nyakát, mígnem ő is felfedezte a tolla közé ragadt bogáncsot.

   - No még ilyet! - károgta bosszúsan. - Hát ez meg hol akadhatott a tollamba?

   - Valószínűleg a réten! - mondta Manócska, a varjú azonban tiltakozott:

   - Nem, dehogy, a réten le sem szálltam, siettem, hogy mielőbb ideérjek. Hernyó legyek, ha ezt a bogáncsot nem úgy dobták rám!

   - Kik? - kérdezte Manócska tágra nyílt szemmel.

   - Kik? Hát várj csak... Ha jól meggondolom, más nem tehette, csakis azok a garázda mókusok ott az erdőszélen!

   - Lám, az meglehet - vélte Manócska. - Azok mogyoróhéjjal is szoktak hajigálódzni.

   - A mogyoróhéj is rendetlenség, hanem ez a bogáncs, ez már kimondott szemét! És szeméttel hajigálni engem, tisztességben megöregedett varjút!

   Manócska összecsapta a kezét.

   - Micsoda időket élünk! Hogy ilyen megeshet! Szörnyűség, igazán szörnyűség!

   - No de nem hagyom annyiban! - hangoskodott a varjú. - Hideg ide, hideg oda, most azonnal szárnyra kelek, és berepülök egyenesen a Futrinka utcába, a Csőr szerkesztőségébe! Ott teszek panaszt, ott én!

   - Hát bizony - helyeselt Manócska -, az ilyen haszontalan népség megérdemli, hogy kiszerkesszék!

   A varjú tűzbe vágta a bogáncsgombolyagot, és miután Manócskától elbúcsúzott, az ajtó felé indult. Ott azonban Mazsolába botlott.

   - Hát te miért kuksolsz itt a küszöbön? - nézett rá meglepődve.

   - Jaj, Varjú bácsi! - szepegett Mazsola. - Ne tessék a mókusokra panaszt tenni!

   - Még pártolod őket? - háborodott fel a varjú. - Azt a szeméthajigáló, garázda társaságot?

   - Bizony, Mazsola, ne szólj bele abba, amihez nem értesz! - figyelmeztette Manócska is Mazsolát.

   - De ehhez értek, Manócska!... Tudom, hogy nem a mókusok dobták meg Varjú bácsit! - sírta el magát Mazsola.

   A varjúnak tátva maradt a csőre.

   - Nem a mókusok? Hát akkor ki?

   - Valaki más - felelt Mazsola olyan halkan, mint az egércincogás. A vén varjú nem is értette.

   - Tessék? - hajolt le Mazsolához kíváncsian. Manócska azonban, aki jobban hallott, no meg Mazsolát is közelebbről ismerte, közbelépett:

   - Én már tudom, ki volt a tettes, Varjú koma! Majd beszélek a fejével, s biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem fog bogáncsot hajigálni a tollad közé!

   No, ebből már a vén varjú is szót értett. Ráhunyorgott Mazsolára, megsuhintotta kicsit a szárnyával, azután kiröppent az ajtón.

   Nagy-nagy csend maradt utána. Olyan nagy csend, hogy Mazsola mukkanni sem mert. Csak nézett ijedten Manócskára. Az meg odament hozzá, és egy kemény barackot nyomott a feje búbjára.

   - Ha még egyszer ilyet hallok rólad, nem engedlek el többet sétálni - mondta szigorúan -, sem Egérkével, sem mással!

   Mazsola lehajtotta a fejét. És egyszer csak Manócska simogató kezét érezte a tarkóján. Csodálkozva nézett fel. És mikor látta, hogy Manócska mosolyog, nem tudta, mit is gondoljon.

   Manócska sietett megmagyarázni neki.

   - A barackot a bogáncshajigálásért kaptad - mondta Mazsolának. - A simogatást pedig azért, mert nem hagytad, hogy a te turpisságodért mások szoruljanak. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ata

(alma, 2012.08.30 16:44)

Ezt a szöveget nem Bálint Ágnes írta. Szemét, pancser, kontár, névbitrló bunkó paraszt, aki ezt hazudja. Pfúj.