Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az alamizsna - angol mese

2010.04.18

Az alamizsna - angol mese

Öreg koldusasszony álldogált az országút szélén, majd megvette az isten hideg. Fújt a szél, kavarogtak a hópelyhek, de õ csak állott, állott egyhelyben, s várta, ha valaki arra vetõdnék. Hát jött is gyalogosan egy úriember. Nehéz prémes bunda volt rajta, vastag meleg kesztyû a kezén. Amint elhaladt a koldusasszony mellett, egy pillanatra megállott: alamizsnát akart adni, de meggondolta a dolgot. Félt lehúzni a kesztyûjét, anélkül pedig nem adhatott alamizsnát, de részvéttel nézett a koldusasszonyra, s mondta:

- Ó, szegény öregasszony, de szomorú a te sorsod, hogy ebben a rettentõ idõben kell itt alamizsnára várnod!

A koldusasszony semmit se szólt, de jólesett szivének az a néhány jó szó is, hálásan nézett az úriemberre, ki még jobban beburkolódzott bundájába, s hazasietett.

Alig távozott el ez az úriember, pompás úri hintó közeledett a koldusasszony felé. Gazdag uraság ült a hintóban, s ez ahogy meglátta a didergõ asszonyt, megállította hintaját, elõkereste kis pénzestárcáját, kivett belõle egy pénzdarabot, aztán hirtelen kinyitotta a hintó üveges ajtaját, s merthogy besüvített a hideg szél, gyorsan kidobta a pénzdarabot a hóba. Amint a pénz kirepült az ablakon, akkor vette észre, hogy tévedésbõl aranyat dobott az asszonynak.

Ejnye, ejnye, mondta magában, kevesebb is elég lett volna. No de nem baj, elég gazdag vagyok, néhanapján aranyat is adhatok a koldusnak.

Aztán mikor hazaért palotájába, s ott ült a gazdagon teritett asztal mellett, a jó meleg szobában, eszébe jutott a koldusasszony, s megint csak hümgetett:

Ejnye, ejnye, mégiscsak igen sokat adtam annak a koldusasszonynak. No, mindegy, vigasztalta magát, Isten majd visszafizeti.

Közben hazaért a gyalogos úriember is, õ is ott ült gazdagon terített asztala mellett, de neki már sehogy sem ízlett az ebéd. Folyton a koldusasszonyra gondolt, s igen szégyellette, hogy semmit sem adott neki. Hirtelen felugrott az asztal mellõl, s becsöngette a szobaleányt.

- Teríts még egy személyre - szólt a szobaleánynak, s azzal elsietett, egyenest, oda, hol a koldusasszonyt látta.

Az, szegény, most is ott volt. Kereste a hóban az aranyat, turkált mindenfelé, de bizony nem találta. Rongyos ruhájában csak úgy didergett szegény, szemébõl folyt a könny.

- Mit csinálsz, szegény koldusasszony?

- Ó, ne is kérdezze, uram. Egy jólelkû úr egy aranyat dobott nekem, s nem találom.

- Ne is keresd, úgysem találod meg - mondotta az úriember. - Jere velem az én házamba.

Azzal karon fogta az öreg koldusasszonyt, elvezette a házába, leültette maga mellé, gazdagon megvendégelte, s ebéd után meg is ajándékozta.

Mikor aznap este az angyalok az égben az õ aranykönyvükbe beírták mindezt a jó cselekedetet, amit aznap láttak, nem jegyezték fel a hintós úriember aranyát, de elsõ helyen írták be a gyalogos úriember nevét, ki megbánta s jóvátette hibáját.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.