Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jankó - szlovák mese

2010.04.18

Jankó - szlovák mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Az egyiket Jankónak, a másikat Jóskának hívták. Úgy különbözött egymástól ez a két fiú, mint az éccaka a nappaltól. Jankó ügyes, jólelkû, derék fiú volt, aki mindig szívesen segített másokon, Jóska irigy, önzõ, senkivel nem törõdött a világon saját magán kívül. Egyszer csak azt mondja az édesapja Jóskának:
- No, fiam, én eleget tartottalak már, maholnap nekem s anyádnak sem lesz betévõ falatunk, menj, próbálj szerencsét, láss valami dolog után.
Bezzeg hogy Jóska örömmel készülõdött az útnak, gondolta magában, most legalább nem kell annyit dolgoznia, mint máskor, hideg télben fagyoskodnia, meleg nyárban izzadnia. Az anyja sütött neki egy csomó pogácsát, a apja megáldotta, s Jóska nagy vidáman útnak indult.
Ment mendegélt, s egyszer csak egy hatalmas fa alá ért. El is fáradott, meg is éhezett, leült hát, elévette az elemózsiát, s nagy jókedvvel falni kezdett. Hát amint eddegélne, két kis hangya settenkedik közelébe, s megszólítják nagy félénken:
- Ugyan bizony, te legény, nem adnál egy kis morzsát nekünk? Olyan régen éhezünk.
- Egy szemet se adok én, bár nekem legyen elég! - felelte mérgesen Jóska, s még hozzá is rúgott a hangyákhoz haragjában.
- Megállj csak, te rosszlelkû legény, nem tudtál adni egy kis morzsát nekünk, de hadd el, mi sem segítünk rajtad, ha valami baj ér - mondották a hangyák.
- Csak arra várjatok, amíg nekem szükségem lesz rátok! - mondotta Jóska nagy nevetve, s ette-falta a pogácsát, mintha semmi sem történt volna.
Na, ahogy jóllakott, megy tovább, s nemsokára egy folyó partjára ér. Hát ott a fövényen egy kis halacska vergelõdik, kínlódik nagy keservesen, hogy sehogy se tud odajutni a patakhoz. Megszólítja a kis hal Jóskát:
- Tégy be engem a vízbe, te legény, mert elpusztulok a homokban!
Jóska még csak nem is válaszolt a kérésre, jól oldalba rúgta a szegény halat, azzal továbbment.
- Megállj, te gonosz lélek, sohasem lesz szerencséd az életben, mert ilyen gonoszul bántál velem! - kiáltott utána a szegény halacska. De Jóska nem is hederintett a halacska beszédére, ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Nemsokára keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadott az út, s hát az útjelzõ aljában egy csomó kis manót vett észre, akik szidták, püfölték egymást. Persze, ott termett Jóska rögtön, s anélkül hogy megkérdezte volna, min pörlekednek, õ is közéjük állt, megfogta õket, jól összevissza verte mind, ahányan voltak, s avval nagy büszkén továbbállt. De bezzeg azok is kiabáltak utána torkuk szakadtából:
- No, megállj, te gonosz fajzat, legyen csak szükséged miránk, tudom, egy sem segít rajtad! Mehetsz akármerre, nem jársz szerencsével.
S úgy is történt, ahogy a kis manók nagy mérgükben mondták. Akármerre járt-kelt Jóska, férfival, asszonnyal, gyerekkel volt dolga, mindenki csak meggyûlölte, soha semmi dolgában szerencsével nem járt, végre is egy árva krajcár nélkül kellett szégyenszemre hazatérnie. Szegény anyja még csak nem is szidta, csak kesergett, búslakodott magában, de bizony az apja nagy haragjában el akarta kergetni, hogy hiába ne töltse otthon az idõt. De Jóskának most már nem volt kedve a világjárásra, otthon maradt a kuckó mellett. Most már Jankón volt a sor, hogy õ menjen országot-világot látni, fel is tarisznyálta az édesanyja egy kis száraz kenyérrel, mert egyebük bizony már nem volt szegényeknek.
- Ne búslakodjanak, édes szüleim - vigasztalta Jankó, mikor búcsúzkodott -, ha magamnak nem is szerzek semmit, de anélkül nem jövök haza, hogy annyit ne hozzak, amibõl maguk holtuk napjáig urasan megélnek.
Örvendett a szegény ember, hogy ilyen jószívû legalább az egyik fia, s mikor elindult Jankó, egy kis üveg életvizet tett a tarisznyájába, hátha valamikor még hasznát veheti annak is. Aztán elindult Jankó, ment, mendegélt jó darabon, s mikor megéhezett, leült egy nagy fa alá, elészedte ez elemózsiát, s falatozni kezdett a száraz kenyérbõl. Alig evett néhány falatot, egy csomó hangya fogta körül, s szörnyen rimánkodtak:
- Te jó legény, éhesek vagyunk, nem adnál-e egy keveset a kenyeredbõl?
- Hogyne adnék - felelte Jankó jószívûen, és leszórta mind a morzsát az ölébõl.
- Köszönjük a jóságodat - kiáltották boldogan a hangyák -, ha bármire lesz szükséged, csak fordulj hozzánk, ahányan vagyunk, mind segítségedre leszünk, s örökké barátaid maradunk.
Jankó majd elmosolyodott erre a beszédre, mert eszébe jutott, hogy neki ugyan mi szüksége is lehetne ilyen apró állatkákra. De sokkal jobb szívû volt, semhogy kikacagja õket, szives szóval megköszönte a felajánlott segítséget, elbúcsúzott tõlük, s szaporán ment tovább. Alkonyodott már, mikor egy szép, csendes, kék tóhoz ért. Hát annak a tónak a partján az aranyos fövényben egy kis halacska vergelõdik, fuldoklik. Nem is várta, hogy az megszólítsa, megfogta s beledobta a vízbe. Hej, hogy ficánkolt, ugrándozott örömében a kis hal!
- Köszönöm, te jó fiú - kiáltott Jankónak -, hogy segítettél rajtam. Jótét helyébe jót várj. Bárhol érjen veszedelem, ahány hal tengerben, tóban, folyóban, patakban, mind segítségedre leszünk.
Jankó mosolygott magában a kis hal beszédén, s ment hamar tovább, hogy estére a városba érjen. Éppen esteledett, alkonyodott, mikor Jankó ahhoz a keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadt az út. Nagy lárma, verekedés zaját hallotta már messzirõl, s hát, amint az útjelzõ közelébe ér, látja, hogy egy csomó kis manó tép egymás haját, ütik-verik egymást. Jankó rögtön ott termett, s nyájasan szólította meg õket:
- Hát ti ugyan min vesztetek így össze? Csak nem váltok el haraggal egymástól ezen a gyönyörû szép napon? Hamar, amíg itt vagyok, fogjatok kezet, egy hangos szót se halljak többet!
Erre a nyájas beszédre a mérges, durcás arcok egyszerre mosolyra derültek, megrázták egymás kezét a kis emberek, s hálásan így kiáltottak Jankó után:
- No, te jó legény, ha valaha szükséged lesz ránk, ne félj, mind ott leszünk.
Mikor Jankó estére a városba ért, nagy-nagy szomorúságban találta az egész várost, mert a jóságos öreg király egyetlen leánya halálos betegen feküdt. Az udvari orvos nagy búbánattal jelentette ki a királynak, hogy õ már semmiképpen sem tud segíteni rajta. No, alig hallotta meg ezt Jankó, besietett egy házba, s a gazdával elvezettette magát a királyi palotába. Ott a hopmester fogadta, megkérdezte, mi járatban van.
- Én vagyok a világ legelsõ orvosa, s meggyógyítanám a királykisasszonyt - felelte Jankó nagy bátran.
A hopmester csodálkozva nézegette jobbról-balról Jankót, de végre mégis bevezette a királyhoz, ahol Jankó újra elõadta mondókáját.
A király bezzeg nem nézte, úr-e, paraszt-e, micsoda, aki a leányát meg akarja gyógyítani, nagy örömmel fogadta Jankót, s azt mondta neki:
- No, fiam, ha meggyógyítod a leányomat, tiéd lesz õ is, meg amit a szemed-szád csak kíván.
Avval bevezették Jankót a beteg királyleány szobájába. Mikor meglátta, bezzeg nem bánta, hogy neki ígérte a király, olyan gyönyörû volt a királykisasszony. Aranyszõke haja, mint egy óriás palást, úgy omlott a hófehér párnákra, szeme oly kék volt, min az ibolya, ajka oly szelíd, mint egy angyalé. Ott feküdt szép fehér karján nyugtatva a fejét, s mikor Jankó egy cseppet az ajkára cseppentett az élet vizébõl, rögtön megmozdult, a másik pillanatban elmosolyodott, aztán kinyitotta ragyogó szép szemét. Amint meglátta, hogy idegen legény áll a szobájában, rögtön megkérdezte, hogy hát az mit akar.
Mondták neki, hogy ez a legény gyógyította meg õt, s hogy ennek ígérte feleségül az édesapja.
Hej, de megmérgelõdött erre a királyleány! Hogy õ egy jött-ment, sehonnai felesége legyen! Szaladt az apjáhz, hogy igaz-e, amit a szolálólányai mondottak.
- Igaz biz az, édes leányom! - felelte a király.
- No pedig én nem megyek hozzá!
- Márpedig, édes leányom, én megígértem, s én a szavamat meg nem szeghetem, még a te kedvedért sem, mert ugyan mit gondolna rólam az én népem. Menj csak hozzá, úgy látom, hogy jóravaló, derék legény, s jól bánik majd veled.
Addig-addig beszélt a király a leányának, hogy az nagy nehezen belenyugodott. De annyit kikötött, hogy csak akkor lesz a Jankó felesége, ha három kívánságát teljesíti.
Mindjárt oda is hívatta Jankót, s mondta neki:
- Egy zsák búzát s árpát öntök ki az udvarra, s ha alkonyat elött különválasztod õket, a feleséged leszek! - s avval faképnél hagyta Jankót.
Amint meglátta Jankó a rengeteg búzát meg árpát az udvaron, rögtön látta, hogy õ ugyan soha azt ki nem tudja szemelni, elment hát nagy bújában az erdõbe, ott járt-kelt fel s alá, azt sem tudta, merre. Mikor aztán elfáradott, leült egy nagy tölgyfa alá. Hát amint ott üldögélt, egyszerre egy csomó hangya veszi körül, s mondják neki:
- Miért búsúlsz, Jankó? Mikor éhesek voltunk, segítettél rajtunk, azt hiszed, hogy most, mikor bajba jutottál, nem segítunk néked? - Avval szépen mind elmentek a palota elé, egy óra alatt kiválogatták a búzát is a maga zsákjába, az árpát is a magáéba, s mentek vissza az erdõbe. Mire Jankó nagy búsan hazaballagott, ott állott a két zsák, egyikben a búza, másikban az árpa. Ment persze, s jelentette nagy örömmel a királyleánynak, hogy az elsõ kívánságát teljesítette már. Úgy tett a leány, mintha szomorkodna, de valójában örült, hogy ilyen ügyes legény Jankó, s azt mondja neki:
- Hát látom, az elsõ kívánságomat teljesítetted, te legény, de ne hidd, hogy a második meg a harmadik is ilyen könnyû lesz, mint ez!
- Mi a második kívánságod? - kérdezte Jankó.
- Hozd el nekem a világ legnagyobb gyöngyét!
Hej, a világ legnagyobb gyöngyét! Hát azt õ hogy hozza el? Nagy búsan kifordult a palotából, s ment, mendegélt, maga sem tuda, merre, s hát egyszer csak ott van a kék tónál. Ahogy odaért, kidugja a vízbõl egy halacska a fejét, s megszólítja:
- Miért búsulsz, te jó legény?
Mondja neki Jankó, hogy mi a baja.
- Egyet se búsulj emiatt - mondotta a halacska. - Te is segítettél rajtam, most majd én segítek a bajodon.
Avval lebukkant a víz alá, s alig egy perc múlva felbukkant: egy óriási, ragyogó gyöngyszemet tartott a szájában.
Na, volt öröm. Nem gyõzte köszönni Jankó, hogy ilyen nagy hirtelen segített rajta a halacska, s boldogan sietett vissza a királyi palotába. Mikor odaadta a gyöngyöt a királyleánynak, az elmosolyodott nagy örömében, rögtön a hajába tûzte.
- Igazán gyönyörû ez a gyöngy, amit hoztál nekem, s ha még a harmadik kívánságomat is teljesíted, a feleséged leszek - mondotta neki kedvesen.
- Hát mi a harmadik kívánságod?
- Hozz nekem egy rózsát a pokolból! - mondotta a királyleány. Jankó rögtön útnak indult, hogy akárhogy is megkerítse azt a rózsát, olyan erõsen megszerette a gyönyörû királykisasszonyt. Estére kelve elért ahhoz az útjelzõhöz, ahol a kis manókat szétválasztotta, most is ott ültek a kis emberkék, de csendesen, barátságosan beszélgettek. Amint Jankó odaérkezett, nem is várták, hogy megszólaljon, azt mondták neki:
- Tudjuk, hogy mi a te bajod, Jankó! De egyet se búsulj, éjfél után lemegyünk a pokolba, s olyan rózsát hozunk onnan, hogy a szemed-szájad eláll a csodálkozástól.
Úgy is volt, ahogy a manók mondták: mire hajnalodott, a legöregebb manó megjelent egy gyönyörû rózsával, s azt mondta Jankónak:
- Ez a pokol legszebb rózsája. Egy öreg-öreg ember adta nekem. Úgy hívják, hogy a Reménység rózsája.
Jankó megköszönte szíves szóval a manónak, s futott egyenest a királylányhoz. Bezzeg szívesen a felesége lett most már Jankónak, mikor látta, hogy mi mindent megszerzett az õ kedvéért. Nagy lakodalmat csaptak, a Jankó szüleit is, Jóskát is meghítták a vendégségbe, s ott is tartották életük fogytáig õket.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.