Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Dorka megmenti a Madárijesztőt

2010.04.25

3. Dorka megmenti a Madárijesztőt

Amikor Dorka magára maradt, egyszer csak megérezte, hogy éhes. Odament a kredenchez, vágott kenyeret, megkente vajjal. Totónak is adott, aztán sajtárt vett elő, levitte a kis patakhoz, és megtöltötte kristályos, tiszta vízzel. Totó odaszaladt a fákhoz, és harsányan ugatta a koronájukban ülő madarakat. Dorka érte ment, és ekkor észrevette, hogy a fák ágairól érett gyümölcs mosolyog reá; szedett belőle, éppen erre vágyott reggelije kiegészítéséül.

Aztán visszament a házba, jót ivott a tiszta, friss vízből, Totónak is adott belőle, és nekiállt, hogy felkészüljön a hosszú útra.

Dorkának a rajta levőn kívül csak egy ruhája volt, de az szerencsére éppen tisztán lógott egy szögön az ágya mellett. Kék-fehér kockás perkálruhácska volt, s jóllehet kékje egy kicsit kifakult a sok mosásban, azért még igazán csinosnak volt mondható. A leányka gondosan megmosakodott, aztán belebújt a perkálruhába, fejére kötötte rózsaszínű fejkötőjét. Fogott egy kis kosarat, kenyeret vett ki a kredencből, és beletette, letakarta tiszta fehér ruhával. Azután lenézett a lábára, és észrevette, hogy milyen ócska, elnyűtt a cipője.

- Ez a cipő már nem bírja ki a hosszú utat, ugye, Totókám? - mondta, és a kutyus fölnézett rá fekete gombszemével, farkát csóválva jelezte, hogy érti, miről van szó.

Ekkor Dorka megpillantotta az asztalon az ezüstcipellőt, amely valaha a Keleti Boszorkányé volt.

- Vajon illik-e a lábamra? - fordult ismét Totóhoz. - Nagyon alkalmas lenne a hosszú gyaloglásra, mert ez aztán biztosan nem kopik el.

Lerúgta ócska bőrcipőjét, és felpróbálta az ezüstcipellőt: olyan pompásan illett a lábára, mintha rászabták volna.

Fölvette a kosarát:

- Gyere, Totó - mondta. - Elmegyünk a Smaragdvárosba, és megkérdezzük a bölcs Oztól, hogyan juthatunk haza Kansasba.

Becsukta, lelakatolta az ajtót, és a kulcsot gondosan ruhája zsebébe rejtette, így indult el hosszú útjára, és a kicsi Totó komolykásan ügetett a nyomában.

Az út többfelé ágazott onnét, de nem volt nehéz megtalálni a sárga téglával kövezettet. Nemsokára már fürgén lépkedett a Smaragdváros felé, ezüstcipellője vidáman kopogott az út kemény, sárga kövezetén. A nap ragyogóan tűzött, a madarak édesen csicseregtek, és Dorka korántsem érezte magát olyan rosszul, mint ahogy egy kislány érezhetné magát, akit hirtelen kiragadtak otthonából, és egy idegen ország kellős közepébe pottyantottak.

Ahogy ment, mendegélt, meglepetten látta, hogy milyen szép a vidék körös-körül. Az utat vidám kék színűre festett kerítés szegélyezte, a bekerített földeken pedig búza meg mindenféle főzelék termett. Úgy látszik, a mumpicok szorgalmasan művelték földjeiket, és mindenből bő termést takarítottak be. Néha-néha tanya előtt haladt el Dorka, a ház lakói kiszaladtak, hogy lássák, és mélyen meghajoltak előtte, mert addigra már mindenki tudta, hogy ő ölte meg a Gonosz Boszorkányt, ő szabadította fel a mumpicok népét a rabszolgaságból. A házak különben igen furák voltak - kerekek, tető helyett nagy kupola födte mindegyiket, és valamennyi kékre volt festve, mert itt a Kelet országában a kék volt a kedvenc szín.

Esteledett. Dorka lassacskán elfáradt, hiszen nagy utat tett meg, és gondolkodni kezdett, vajon hol fogja tölteni az éjszakát. Ekkor egy házhoz érkezett, amely valamivel nagyobb volt a többinél. A ház előtt a zöld gyepen férfiak és nők táncoltak. Öt kicsi hegedűs húzta, amilyen hangosan csak tudta, a vendégek nevettek, énekeltek. A nagy asztal a sarokban roskadozott a csengő diótól, nagy szemű szőlőtől, mindenféle tortától, süteménytől meg egyéb finomnál finomabb ennivalóktól.

Az emberkék szívélyesen köszöntöttek Dorkát, és meghívták, vacsorázzon velük, és töltse náluk az éjszakát; ez tudniillik az ország egyik leggazdagabb mumpicának a háza volt, s barátai azért gyűltek össze nála, hogy megünnepeljék felszabadulásukat a Gonosz Boszorkány igája alól.

Dorka jóízűen meg vacsorázott, a módos gazda maga szolgálta ki: Boqnak hívták. Vacsora után Dorka a kanapéra telepedett, és nézte a táncolókat.

Mikor Boq meglátta a leányka ezüstcipellőjét, így szólt hozzá:

- Te biztosan hatalmas tündér vagy!

- Miért gondolod? - kérdezte Dorka.

- Mert ezüstcipőben jársz, és megölted a Gonosz Boszorkányt. Azonkívül a ruhádban sok a fehér szín, márpedig csak boszorkányok és tündérek járnak fehérben.

- A ruhám kék-fehér kockás - magyarázta Dorka, és kisimította szoknyácskája gyűrött ráncait.

- Szép tőled, hogy ilyen ruhában jársz - folytatta Boq. - A kék tudniillik a mumpicok színe, a fehér pedig a boszorkányoké; ebből látjuk, hogy te jóakaratú boszorkány vagy.

Dorka azt se tudta, mit válaszoljon erre, mert látta: itt őt mindenki boszorkánynak tartja, holott ő csak egy egészen közönséges kislány, akit a forgószél vetett ebbe az idegen országba.

Mikor belefáradt a táncolok nézésébe, Boq bevezette a házba, ott is egy szép szobába, ahol puha vetett ágy várt reá; az ágyhuzat is csupa kék volt. Dorka lefeküdt, és édesen aludt reggelig, ott volt mellette Totó is, összegubbaszkodva a kék pokrócon.

Jó étvággyal reggelizett, utána elnézte, ahogy egy iciri-piciri mumpic kisbaba Totóval játszik: a kutyus farkincáját huzigálta, visongott, nevetett, és Dorka nagyszerűen mulatott rajta. Totó óriási feltűnést keltett a mumpicok között, mert sosem láttak még kutyát.

- Milyen messze van ide a Smaragdváros? - tudakolta Dorka.

- Fogalmam sincs róla - válaszolta Boq nagy komolyan -, mert még sosem jártam ott. Általában tanácsosabb, hogy az ember ne merészkedjék Oz közelébe, hacsak nincs valami elintéznivalója vele. Mindenesetre hosszú az út odáig, sok-sok napig fogsz vándorolni. Errefelé termékeny, kies a vidék, de később vad és veszélyes területeken kell átkelned, mielőtt utad céljához érsz.

Dorka egy kicsit meghökkent a hallottaktól, de mivel tudta, hogy csakis Oz segítségével juthat haza Kansasba, nagy bátran eltökélte magában, hogy nem fordul vissza.

Elbúcsúzott hát új barátaitól, és ismét nekivágott a sárga téglával kövezett útnak. Néhány mérföldnyi gyaloglás után úgy gondolta, pihen egy kicsikét, felmászott az út menti kerítésre, és leült. A kerítésen túl hatalmas búzatábla terült el, s a búzaföldben nem messze Dorka egy Madárijesztőt pillantott meg, magas karó tetejébe szúrva, hogy elriassza a madarakat az érett gabonától.

Dorka a kezébe támasztotta állat, és merengve nézte a Madárijesztőt. Fejét szalmával kitömött vászonzacskóból formázták, szemet, orrot, szájat is festettek rá, hogy arca legyen. Ócska, hegyes kék süveget nyomtak a fejébe, ami valaha az egyik mumpicé lehetett, alakjának többi része pedig avítt, színehagyott kék öltönyből készült, amit ugyancsak szalmával tömtek ki. Lábán kék hajtókás csizma, amilyent minden férfi viselt a mumpicok országában. Hátába karót szúrtak, arra tették fel, hogy a búzatábla fölé magasodjék.

Ahogy Dorka komolyan, merengve nézte a Madárijesztő fura, pingált ábrázatát, egyszer csak meglepetten észlelte, hogy az a fél szemével rákacsint. Előbb azt hitte, tévedett, mert Kansasban a madárijesztők sohasem kacsingatnak; de a figura most már barátságosan biccentett feléje. Dorka ekkor lemászott a kerítésről, és odament hozzá; Totó a karó körül ugrált és csaholt.

- Jó reggelt - mondta a Madárijesztő kissé rekedtesen.

- Te szóltál? - kérdezte a leányka ámuldozva.

- Én hát, ki más? - válaszolta a Madárijesztő. - Hogy vagy?

- Köszönöm szépen, nagyon jól - felelte Dorka udvariasan. - Hát te?

- Én nagyon rosszul érzem magam - mondta a Madárijesztő, és rámosolygott Dorkára -, mert szörnyen unalmas itt felnyársalva rostokolni éjjel-nappal és madarakat ijesztgetni.

- Nem tudsz lejönni? - kérdezte Dorka.

- Nem, mert ez az átkozott karó a hátamba fúródik. Roppantul leköteleznél, ha kivennéd belőlem.

Dorka felnyúlt, és leemelte a Madárijesztőt a karóról; tudniillik, szalmával lévén kitömve, igen könnyű volt.

- Nagyon köszönöm - hálálkodott a Madárijesztő, mikor földet ért. - Úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna.

Dorkának szöget ütött a fejébe a dolog, mert hogyan születhet újjá valaki, aki meg sem született? Különben is furcsa volt látni, hogy ez a szalmabélű ember beszél, hajlong, járkál.

A Madárijesztő vakaródzott, aztán nagyot nyújtózott, és megkérdezte:

- Ki vagy, és hová mész?

- Nevem Dorka - válaszolta a leányka. - A Smaragdvárosba igyekszem, a bölcs Ozhoz, hogy megkérjem, küldjön haza Kansasba.

- Hol van a Smaragdváros? - kérdezte a Madárijesztő. - És ki az az Oz?

- Jé, hát te ezt nem tudod? - álmélkodott Dorka.

- Nem bizony; én nem tudok semmit. Tudod, én szalmával vagyok kitömve, és egy csepp eszem sincs - magyarázta búsan a Madárijesztő.

- Ó, te szegény! - mondta Dorka. - Igazán sajnállak!

- Mit gondolsz, ha elmegyek veled a Smaragdvárosba, Oz talán adna nekem egy kis eszet?

- Azt nem tudom - felelte Dorka. - De ha van kedved, gyere velem mindenképpen. Elvégre ha Oz nem hajlandó neked eszet ajándékozni, akkor sem lesz rosszabb, mint eddig volt.

- Az ám, ebben igazad van - helyeselt a Madárijesztő. - Tudod - folytatta bizalmasabban -, azt egy cseppet se bánom, hogy a lábam, a karom meg a testem szalmával van kitömve, mert semmi se fáj nekem. Ha valaki a lábamra lép, vagy gombostűt szúr belém, nem érzek semmit, rá se hederítek. De azt nem szeretném, ha az emberek tudatlannak mondanának, márpedig ha a fejemben szalma van és nem agyvelő, mint a tiédben, akkor hogyan tanulhatnék meg valaha is valamit?

Dorka most már szívből sajnálta a Madárijesztőt.

- Hidd el, átérzem a helyzetedet - mondta. - Gyere velem Ozhoz, majd én megkérem, tegyen meg mindent az érdekedben, ami tőle telik.

- Nagyon köszönöm - hálálkodott a Madárijesztő.

Visszamentek az útra. Dorka átsegítette a kerítésen, és elindultak együtt a sárga téglás úton a Smaragdváros felé.

Totónak eleinte sehogy se tetszett az új útitárs. Úgy szaglászta körül a kitömött embert, mintha patkányfészket gyanítana a szalma közt, és többször is barátságtalanul rámordult.

- Ne törődjél vele - biztatta Dorka a Madárijesztőt. - Totó nem harap.

- Ó, én nem félek tőle! - bizonygatta a Madárijesztő. - Hiszen úgyse haraphat meg: szalmából vagyok. Add ide a kosaradat, hadd vigyem: úgyse fáradok el soha. Elárulok neked egy titkot - folytatta, ahogy továbbmentek. - Csak egyetlenegy valami van a világon, amitől félek.

- Mi az? - kérdezte Dorka. - A mumpic gazda, aki csinált?

- Nem - felelte a Madárijesztő. - Az égő gyufa. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.