Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. Az erdőn át

2010.04.25

4. Az erdőn át

Néhány óra múltán az út egyre egyenetlenebb lett, a járás egyre nehezebb, és a sárga téglák olyan hepehupásak voltak, hogy a Madárijesztő folyton csetlett-botlott. Néha teljesen hiányoztak a kövek, vagy el voltak törve, gödrök támadtak, amelyeken Totó átugrott, Dorka pedig megkerülte őket. A Madárijesztőnek azonban nem volt esze, így mindig csak ment egyenesen, az orra után, belelépett a gödrökbe, és akárhányszor elvágódott a kemény téglán. Fájni persze nem fájt neki, és Dorka mindannyiszor feltámogatta, talpra állította, és ketten együtt kacagták balszerencséjét.

A földek itt sokkal kevésbé voltak gondozottak, mint útjuk elején. Kevesebb volt a tanya meg a gyümölcsfa, és minél tovább haladtak, annál elhagyatottabb, kietlenebb lett a vidék.

Délben letelepedtek az út szélére, egy kis patak partján, Dorka kinyitotta kosarát, és kenyeret vett ki belőle. Megkínálta a Madárijesztőt is, de az visszautasította.

- Sose vagyok éhes - magyarázta. - És ez még szerencse is. A szám tudniillik csak festve van, és ha lyukat vágnék bele, hogy enni tudjak, kijönne a szalma, amivel ki vagyok tömve, és ez elrontaná a fejem formáját.

Dorka nyomban belátta, hogy ez igaz, tehát csak bólintott rá, és majszolta tovább a kenyerét.

Mikor befejezte az evést, a Madárijesztő megkérte:

- Mesélj nekem valamit magadról és arról az országról, ahonnét jöttél.

Így hát Dorka elmondta neki, hogy Kansas milyen kopár és szürke, meg hogy a forgószél hogyan röpítette őt ide ebbe a furcsa országba, Oz birodalmába.

A Madárijesztő figyelmesen hallgatta, s a végén megjegyezte:

- Nem értem, miért akarod itt hagyni ezt a gyönyörű országot, és miért kívánkozol vissza abba a szürke, kopár Kansasba.

- Csak azért nem érted, mert nincs eszed - felelte Dorka. - Akármilyen sivár és szürke a hazánk, mi hús-vér emberek szívesebben élünk ott, mint a világ legszebb országában. Mindenütt jó, de a legjobb otthon.

A Madárijesztő felsóhajtott.

- Persze hogy nem érthetem - mondta. - Ha a ti fejetek is szalmával volna kitömve, mint az enyém, ti is mind a legszebb országokba költöznétek, és akkor Kansasnak nem maradna egyetlen lakója sem. Kansasnak az a szerencséje, hogy nektek agyvelő van a fejetekben, és nem szalma.

- Mesélj valamit, amíg pihenünk! - kérte a leányka. A Madárijesztő szemrehányóan tekintett rá:

- Az életem olyan rövid, hogy igazán semmit sem tudok a világról. Engem csak tegnapelőtt csináltak, és ami azelőtt történt, arról fogalmam sincs. Szerencsémre a farmer, mikor a fejemet megcsinálta, mindjárt fület is festett rá, és így hallottam, mit beszélnek körülöttem. Ott volt egy másik mumpic is, és az első, amit hallottam, a gazdám kérdése volt.

- Mit szólsz a füléhez ?

- Az egyik följebb van, mint a másik - jegyezte meg a mumpic.

- Sebaj! - mondta a gazdám. - Azért mégiscsak fül! - Amiben persze igaza volt.

- Most megcsinálom a szemét - folytatta gazdám. Odafestette a jobb szememet, és mihelyt befejezte, máris ránéztem az egy szememmel, aztán érdeklődve néztem körül, hiszen ez volt az első pillantás, amit a világra vetettem.

- A szeme jól sikerült - jegyezte meg a másik mumpic, aki a gazdám munkáját figyelte. - Nagyon jó, hogy kék festékkel csináltad. Ez a legmegfelelőbb szín.

- A másikat egy kicsit nagyobbra festem - mondta a gazdám; és mikor a második szemem is elkészült, sokkal jobban láttam, mint azelőtt. Aztán odapingálta orromat, szájamat, de még nem beszéltem, mert akkor még nem tudtam, mire való a száj. Nagyszerű mulatság volt látni, ahogy elkészítik törzsemet, karomat, lábamat; és mikor végre föltették a fejemet, nagyon büszke lettem, mert úgy éreztem, én is vagyok olyan legény, mint más.

- Remélem, hamarosan elijeszti majd a madarakat - jegyezte meg a gazdám. - Olyan, akár egy igazi ember.

- Hisz igazán ember! - mondta rá a másik, és én igazat adtam neki. A gazdám a hóna alá kapott, kivitt a búzaföldre, és föltett a karóra, ahol te megtaláltál. Gazdám meg a barátja csakhamar elmentek, és magamra hagytak.

- Az egyedüllét sehogy sem ízlett, ezért megpróbáltam utánuk sietni, de a lábam nem ért le a földig, így mit volt mit tennem, ott maradtam a karón. Mondom, rosszul esett a magány, mert nem volt mire gondolnom, hisz olyan rövid idővel azelőtt készültem. Sok varjú meg másféle fajta madár repült a búzaföldre, de mihelyt megláttak, elszálltak újra, mert azt hitték, hogy mumpic vagyok, és ennek megörültem, mert így fontos személyiségnek érezhettem magam. De egy vén varjú egyre közelebb-közelebb merészkedett hozzám, végül alaposan szemügyre vett, a vállamra telepedett, és kijelentette:

- No nézd csak, a gazdád tán azt hitte, ilyen könnyen túljár az eszemen? Hisz minden épeszű varjú azonnal meglátja, hogy te csak szalmával kitömött bábu vagy!

Azzal leszállt elibém, és kedvére lakmározott. Mikor a többi madár látta, hogy a vén varjúnak nem esett bántódása, ők is odasereglettek, és így kisvártatva már egész madárcsapat nyüzsgött a lábamnál.

Ez elszomorított, mert arra vallott, hogy mégsem vagyok olyan jó madárijesztő; de a vén varjú megvigasztalt, mert így szólt hozzám:

- Volna csak ész a fejedben, komám, lennél olyan legény, mint az emberek, sőt különb is, mint sokan közülük. Az ész az egyetlen, ami számít ezen a világon, akár varjú az ember, akár ember.

Mikor a varjak elmentek, gondolkodóba estem, és elhatároztam, lesz, ami lesz, megpróbálok egy kis észre szert tenni. Szerencsére éppen akkor jöttél te, és levettél a karóról; és abból, amit mondtál, arra következtetek, hogy a nagy Oz megajándékoz majd ésszel, mihelyt a Smaragdvárosba érünk.

- Én is remélem - mondta Dorka komolyan. - Hiszen látom, hogy mennyire kívánod.

- Ó, igen, nagyon kívánom! - erősítette meg a Madárijesztő. - Olyan kényelmetlen érzés tudni, hogy az ember akármit mond, csak szalmacséplés!

- Hát akkor gyerünk - mondta a kislány, és odaadta kosarát a Madárijesztőnek.

Az utat most már nem szegélyezte kerítés, műveletlen ugarföldek között haladtak tova. Estefelé nagy erdőbe értek, ahol az öreg fák olyan magasra nőttek, és olyan sűrűn álltak, hogy ágaik összefonódtak a sárga téglás út fölött. Az erdőben majdnem sötét volt, mert a fák sűrű ágai kizárták a napfényt; de utasaink nem álltak meg, hanem egyre beljebb hatoltak az erdőbe.

- Ha ez az út bevisz az erdőbe, valahol ki is megy belőle - okoskodott a Madárijesztő. - És minthogy a Smaragdváros az út másik végén van, követnünk kell az utat, akármerre vezet.

- Ezt igazán mindenki tudja - mondta Dorka.

- Világos: azért tudom én is - felelte a Madárijesztő. - Ha ész kellene hozzá, sose mondtam volna.

Egy óra múlva egészen besötétedett, tapogatózva botorkáltak a koromfekete éjszakában. Dorka az orráig sem látott, de Totó nem bánta, mert sok kutya a sötétben is jól lát; és a Madárijesztő is kijelentette, hogy éppolyan jól lát, mint nappal, így hát Dorka belekarolt, és egész tűrhetően haladtak.

- Szólj, ha házat látsz, ahol az éjszakát tölthetjük - kérte Dorka a Madárijesztőt. - Nagyon kényelmetlen így a sötétben botorkálni.

Kisvártatva a Madárijesztő megállt.

- Jobbra tőlünk gerendából meg faágakból összetákolt kalibát látok - jelentette. - Menjünk oda?

- Menjünk bizony! - kérte a leányka. - Halálosan elfáradtam.

A Madárijesztő odavezette Dorkát a fák között. Mikor odaértek, Dorka benyitott, és a kaliba sarkában száraz falevelekből felhalmozott fekhelyet talált. Azonnal végigdőlt rajta, és mély, egészséges álomba merült; Totó is melléje hengeredett. A Madárijesztő, aki sosem fáradt el, odaállt a másik sarokba, és türelmesen várta a reggelt. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.