Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. Útban a nagy Ozhoz

2010.04.25

7. Útban a nagy Ozhoz

Aznap éjjel - mit volt mit tenniük - a szabad ég alatt háltak, egy nagy fa tövében az erdő mélyén, mert ház nem volt a közelben. A lomb megvédte őket a harmattól, a Bádog Favágó jó sok fát vágott, és Dorka hatalmas tüzet rakott, hogy megmelegedjék, és kevésbé érezze hontalanságát. Totóval megették az utolsó falatka kenyeret, és Dorkának fogalma sem volt róla, mit fognak reggelizni.

- Ha akarod - ajánlotta az Oroszlán -, bemegyek a sűrűbe, és hozok neked egy őzet. Azt megsütheted a tűzön, tudom, hogy nektek embereknek olyan furcsa ízlésetek van, hogy jobban szeretitek a főtt ételt, mint a nyerset, így aztán pompás reggelid lesz.

- Jaj, ne tedd ezt! Kérlek, ne tedd! - könyörgött a Bádog Favágó. - Biztosan megsiratnám azt a szegény őzet, és akkor az állkapcsom megint berozsdálna.

De az Oroszlán bevette magát a rengetegbe, és megszerezte a maga vacsoráját; senki se tudta, nem is firtatta, hogy mit evett, ő pedig nem beszélt róla. A Madárijesztő diófát talált a közelben, telis-tele dióval, és megtöltötte vele Dorka kosarát, hogy hosszú ideig ne legyen gondja elemózsiára. Dorka igen-igen hálás volt a Madárijesztőnek kedves gondoskodásáért, de jót nevetett azon, hogy a szegény pára milyen ügyetlenül szedegette a diót. Kitömött keze olyan ormótlan volt, a dió pedig olyan apró, hogy többet elpotyogtatott belőle, mint amennyit a kosárba rakott. De nem bánta, akármeddig tart, míg megtölti a kosarat, mert addig legalább távol tarthatta magát a tűztől: ugyanis szörnyen félt, hogy egy szikra belepattan a szalmájába, és akkor porrá ég. Így csak messziről nézte a tüzet, csak akkor merészkedett közelebb, amikor Dorka lefeküdt, hogy betakargassa száraz avarral. Az avar finoman melegítette Dorkát, s így édesen aludt reggelig.

Mikor megvirradt, megmosta az arcát egy vidáman csobogó kis patakban, és hamarosan folytatták útjukat a Smaragdváros felé.

Ezt a napjukat azonban számos kaland tarkította. Alig vándoroltak egy órát, amikor hatalmas árkot pillantottak meg maguk előtt; az árok átszelte az utat, és kettévágta az erdőt, ameddig csak a szem ellát. Nagyon széles volt, és amikor odakúsztak a széléhez, és belenéztek, tapasztalták, hogy mélynek is nagyon mély, és aljából hegyes, éles sziklák állnak ki. Két oldala olyan meredek volt, hogy egyikük sem tudott volna lemászni, és már-már úgy látszott, útjuknak itt vége szakad.

- Mit tegyünk? - kérdezte Dorka kétségbeesetten.

- Fogalmam sincs - sóhajtott a Bádog Favágó; az Oroszlán megrázta rőt sörényét, és tűnődve nézett a szakadékba. A Madárijesztő azonban így okoskodott:

- Repülni nem tudunk, annyi szent; és lemászni sem tudunk ebbe a mély árokba. Ha nem tudunk átugrani rajta, akkor itt kell maradnunk.

A Gyáva Oroszlán a tekintetével méregette a távolságot, azután megszólalt:

- Talán át tudom ugrani.

- Akkor nincs semmi baj - folytatta a Madárijesztő -, mert rendre átviszel bennünket a hátadon, egyikünket a másik után.

- Megpróbálom - mondta az Oroszlán. - Ki vállalkozik elsőnek?

- Én - jelentkezett a Madárijesztő. - Mert ha kisül, hogy mégsem tudod átugrani a szakadékot, Dorka agyonzúzza magát, és a Bádog Favágó is csúnyán behorpadhat az éles sziklákon. Nekem azonban semmi bajom se történik, ha le is puffanok a hátadról.

- Jómagam is rettenetesen félek, hogy beleesem az árokba - vallotta meg a Gyáva Oroszlán. - De úgy látom, nincs más hátra, meg kell próbálni. Ülj föl a hátamra, megkíséreljük.

A Madárijesztő felült az Oroszlán hátára, a hatalmas állat odalépett a szakadék szélére, és lekuporodott.

- Miért nem nekifutásból ugrasz? - kérdezte a Madárijesztő.

- Mi oroszlánok nem úgy szoktunk ugrani - válaszolta a Gyáva Oroszlán, azzal nekirugaszkodott, a levegőbe szökkent, és máris a túlsó parton termett. Társai örvendezve látták, hogy milyen könnyedén sikerült átugrania; a Madárijesztő leszállt a hátáról, és az Oroszlán máris visszakerült az innenső oldalra.

Másodiknak Dorka akart átjutni; karjába fogta Totót, felmászott az Oroszlán hátára, fél kezével jó erősen megkapaszkodott a sörényében. A következő pillanatban úgy érezte, mintha repülne; de jóformán mielőtt észbe kapott volna, máris odaát voltak; a haja szála sem görbült meg. Az Oroszlán harmadszor is visszament, és áthozta a Bádog Favágót is; akkor azután mind az öten leültek egy kis időre, hogy az Oroszlán kifújhassa magát, mert a nagy ugrásokban kifulladt, és úgy lihegett, mint egy nagy kutya, ha igen sokáig szaladt.

Az árok innenső oldalán még sűrűbb, komorabb, barátságtalanabb volt az erdő. Mikor az Oroszlán kipihente magát, újra megindultak a sárga téglával kövezett úton, és mindegyik azon tűnődött magában, vajon kijutnak-e valaha is a rengetegből, meglátják-e újra a verőfényes kék eget. Szorongásukat még növelte, hogy kisvártatva furcsa morgást hallottak az erdő mélyén, és az Oroszlán megsúgta nekik, hogy az országnak ezt a részét a kalidák lakják.

- Kik azok a kalidák? - kérdezte a leányka.

- Félelmetes szörnyetegek - válaszolta az Oroszlán. - Medvetestük van, tigrisfejük, és olyan hosszú, éles karmuk, hogy engem olyan könnyen széttépnének, mint én a kis Totót. Rettenetesen félek a kalidáktól.

- Nem csodálom - felelte Dorka. - Igazán szörnyű fenevadak lehetnek.

Az Oroszlán éppen válaszolni akart, amikor egyszer csak újabb szakadék széléhez értek, amely kettészelte az utat; ez azonban olyan mély és széles volt, hogy az Oroszlán mindjárt látta, semmiképp sem tudja átugrani.

Leültek hát tanakodni, hogy mitévők legyenek. Hosszas töprengés után megszólalt a Madárijesztő:

- Itt egy nagy fa az árok szélén. Ha a Bádog Favágó ki tudná ezt vágni, de úgy, hogy keresztbe átessen a szakadékon, akkor mindannyian átsétálhatnánk rajta.

- Elsőrangú ötlet - mondta az Oroszlán. - Az ember szinte azt hinné, nem is szalma van a fejedben, hanem agyvelő.

A Favágó tüstént munkához látott, és fejszéje olyan jó éles volt, hogy hamarosan majdnem egészen átvágta a fa törzsét. Akkor az Oroszlán a két erős mellső lábával nekitámaszkodott a fának, és teljes erejével megtaszította; a magas fa lassan megdőlt, és reccsenve-roppanva átesett a szakadékon, úgyhogy koronája a túlsó partra került.

Éppen megindultak a különös hídon, amikor hangos morgásra figyeltek föl; hát uramfia, két szörnyűséges fenevad rohan feléjük, medvetestű, tigrisfejű rémséges állatok!

- A kalidák! - mondta a Gyáva Oroszlán, és minden ízében reszketni kezdett.

- Siessünk! - kiáltotta a Madárijesztő. - Keljünk át a túlsó partra!

Elsőnek Dorka kelt át a hídon. Totót karjában fogva, nyomában a Bádog Favágó s utána a Madárijesztő. Az Oroszlán - noha nagyon meg volt ijedve - szembefordult a kalidákkal, és akkorát ordított, hogy Dorka felsikoltott, és a Madárijesztő hanyatt esett, de még a vérszomjas fenevadak is megtorpantak, és meghökkenve meredtek rá.

De azután látták, hogy sokkal nagyobbak az Oroszlánnál, az is eszükbe jutott, hogy ők ketten vannak, az Oroszlán pedig csak egymaga, így aztán megint nekirugaszkodtak. Az Oroszlán átszaladt a fán, aztán visszafordult, hogy lássa, mit csinálnak a kalidák. A vérszomjas kalidák pillanatnyi habozás nélkül megindultak a fán a túlsó part felé.

- Végünk van - mondta az Oroszlán Dorkának. - Ha ideérnek, széttépnek bennünket éles karmaikkal. De húzódjatok mögém, és én harcolni fogok ellenük utolsó csepp véremig.

- Megállj! - kiáltott fel a Madárijesztő. Lázasan törte a fejét, hogy mit lehetne tenni, és mentő ötlete támadt: megkérte a Favágót, vágja le a fának azt a végét, amelyik az ő oldalukon támaszkodott a szakadék partjának. A Bádog Favágó fejszéje azonnal működésbe lépett, és mikor a két kalida már majdnem átért, a fa recsegve-ropogva a mélybe zuhant, s vele együtt a két vicsorgó, bősz fenevad is. Halálra zúzták magukat a szakadék fenekének éles szikláin.

- Tyűha! - mondta a Gyáva Oroszlán, és óriási nagyot szusszant megkönnyebbülésében. - Úgy látom, az életünk egy kicsikét megint meghosszabbodott, és ennek őszintén örülök, mert nem élni valahogy nagyon kényelmetlen dolog lehet. Úgy megijedtem attól a két ronda dögtől, hogy a szívem még most is kalapál.

- Ó, bárcsak nekem is lenne szívem, ami kalapáljon! - sóhajtott fel a Bádog Favágó.

Ez a kaland egyre sürgetőbb vágyat ébresztett utazóinkban, hogy kijussanak a rengeteg erdőből; meg szaporázták lépteiket, elannyira, hogy Dorka elfáradt, és kénytelen volt felülni az Oroszlán hátára. Nagy örömükre a fák lassacskán megritkultak, és délután egyszer csak sebes áramlású, széles folyóhoz értek. A túlsó parton a sárga téglával kövezett út tarka virágokkal pettyezett, szépséges zöld mezők közt kanyargott tovább, és mindenütt hívogató, gyümölcstől roskadozó fák szegélyezték. Örvendező szívvel gyönyörködtek a vidám, szép tájban.

- De hogy kelünk át a folyón? - kérdezte Dorka.

- Mi sem könnyebb annál - válaszolta a Madárijesztő. - A Bádog Favágó tutajt ácsol nekünk, és azon átúszunk a túlsó partra.

A Favágó előkapta fejszéjét, s nekiállt, hogy ki döntsön néhány kisebb fát, és azokból tutajt ácsoljon össze. Mialatt ezen dolgozott a Madárijesztő szép gyümölcsfát talált a vízparton, telis-tele érett gyümölccsel. Dorka szerfölött megörült, hiszen egész nap nem evett mást, csak diót; most kedvére lakmározott a zamatos gyümölcsből.

Hanem tutajt készíteni időbe telik, még akkor is, ha valaki olyan ügyes és fáradhatatlan, mint a Bádog Favágó; leszállt az éj, és a tutaj még nem készült el. Így hát kerestek maguknak egy jó kis helyecskét a fák alatt, és ott töltötték az éjszakát; Dorka a Smaragdvárosról álmodott, meg Ozról, a Jóságos Varázslóról, aki hamarosan hazaküldi őt Kansasba. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.