Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. A halált hozó pipacsföld

2010.04.25

8. A halált hozó pipacsföld

Kicsiny társaságunk másnap pihenten, reménykedve ébredt, és Dorka királyian bereggelizett - szilvát, őszibarackot szedett a folyóparti fákról. A gyümölcsfák mögött ott sötétlett a rengeteg erdő, amelyen sok viszontagság után végül is szerencsésen átjutottak; előttük azonban már kies, szép táj terült el a verőfényben, s szinte hívogatta őket a Smaragdvárosba. A szép tájtól persze egyelőre még elválasztotta őket a folyam; de a tutaj már majdnem elkészült, a Bádog Favágó még egy-két fát kidöntött, a törzseket facsapokkal összeeresztette, és máris indulhattak. Dorka a tutaj közepén foglalt helyet, Totót ölében fogta. Mikor a Gyáva Oroszlán fölment rá, a tutaj veszedelmesen megbillent súlya alatt, de a Madárijesztő meg a Bádog Favágó gyorsan a másik végére állt, hogy kiegyenlítse; kezükben hosszú rudat fogtak, hogy azzal csáklyázzák át a tutajt a folyón.

Eleinte minden jól ment, de mikor kiértek a folyó közepére, a sebes áramlás egyre messzebb-messzebb sodorta őket lefelé, egyre távolabb kerültek a sárga téglás úttól, és a meder olyan mély lett, hogy a csáklya már nem érte a folyó fenekét.

- Baj van - mondta a Bádog Favágó. - Ha nem tudunk kikötni, az áramlás elvisz a gonosz Nyugati Boszorkány földjére, és akkor a Boszorkány megigéz és szolgáivá tesz bennünket.

- És akkor nem kapok eszet - mondta a Madárijesztő.

- Én pedig nem leszek bátor - toldotta meg a Gyáva Oroszlán.

- Nekem meg sose lesz szívem! - így a Bádog Favágó.

- És én nem jutok haza Kansasba! - sopánkodott Dorka.

- Akárhogyan is, de el kell jutnunk a Smaragdvárosba - jelentette ki a Madárijesztő, és olyan erősen döfte be a csáklyáját, hogy a vége beleragadt a folyómeder iszapjába, és mielőtt a Madárijesztő kihúzhatta vagy elengedhette volna, elsodródott alóla a tutaj, és ő ott maradt a folyó kellős közepén, a csáklya végébe kapaszkodva.

- Jó utat! - kiáltott társai után, akik igen-igen sajnálták elhagyni a Madárijesztőt; a Bádog Favágónak a könnye is eleredt, de szerencsére eszébe jutott, hogy megrozsdálhat, és így gyorsan beletörölte könnyeit Dorka kötényébe.

Szegény Madárijesztőnk persze kínos helyzetbe került.

- Most nagyobb pácban vagyok, mint amikor Dorkával találkoztam - morfondírozott. - Akkor búzaföld közepén álltam egy karóra felszúrva, és ott legalább tessék-lássék ijesztgethettem a madarakat; de ugyan mi haszna egy Madárijesztőnek rúdra húzva egy folyó kellős közepén? Nagyon félek, hogy így sose lesz eszem.

A tutajt egyre továbbragadta az ár, és a Madárijesztő egyre távolabb került társaitól. Ekkor megszólalt az Oroszlán:

- Valamit mégis meg kellene próbálnunk, hogy megmeneküljünk. Azt hiszem, talán ki tudnék úszni a partra, és magam után húzhatnám a tutajt, ha jó erősen megkapaszkodtok a farkamban.

Az Oroszlán tehát a folyóba vetette magát, és a Bádog Favágó erősen megragadta a farka bojtját; az Oroszlán minden erejét megfeszítve megindult a part felé. Hatalmas állat létére is fáradságos munkát kellett végeznie, de lassan-lassan sikerült a tutajt kivontatnia az áramlásból, és akkor Dorka megragadta a Bádog Favágó csáklyáját, és ő is segített partra vinni a tutajt.

Alaposan elfáradtak, mire nagy nehezen partot értek, és kiléptek az üde zöld gyepre; azzal is tisztában voltak, hogy a folyó bizony jó darabon elsodorta őket a Smaragdvárosba vezető sárga téglás úttól.

Az Oroszlán a fűbe heveredett, hogy megszárítsa bundáját a napsütésben, a Bádog Favágó pedig megkérdezte:

- Most mitévők legyünk?

- Akárhogy is, de vissza kell jutnunk az útra - válaszolta Dorka.

- A legjobb lesz, ha a parton megyünk fölfelé, amíg oda nem jutunk - vélekedett az Oroszlán.

Így hát mikor kipihenték magukat, Dorka fogta a kosarát, és megindultak a füves parton felfelé, vissza a sárga téglás útig, ahonnét elsodorta őket a folyó. Útjuk gyönyörű szép tájon át vezetett, virágok és gyümölcsfák között bandukoltak a vidám napsütésben, és ha nem sajnálták volna annyira a szegény Madárijesztőt, igazán jó kedvük lehetett volna.

Megszaporázták lépteiket, Dorka csak egyszer állt meg, hogy egy különösen szép virágot leszedjen. Kisvártatva a Bádog Favágó felkiáltott:

- Oda nézzetek!

Valamennyien a folyó felé néztek, és megpillantották a Madárijesztőt: ott kuksolt csáklyájába kapaszkodva a folyó kellős közepén, és igen bánatosan festett.

- Mit tehetnénk érte? Hogyan menthetnénk meg őt? - kérdezte Dorka.

Az Oroszlán és a Favágó csak a fejüket rázták: nem jutott eszükbe semmiféle mentő ötlet. Leültek a folyó partján, és búsan tekingettek a Madárijesztő felé. Egyszer csak arra repült egy Gólya, s mikor meglátta őket, leszállt a víz legszélére.

- Kik vagytok és hová igyekeztek? - tudakolta.

- Dorka vagyok - felelte a leányka -, és ezek itt a barátaim, a Bádog Favágó meg a Gyáva Oroszlán; a Smaragdvárosba tartunk.

- Ez az út nem oda vezet - mondta a Gólya, és hosszú nyakát tekergetve fürkészte a furcsa társaságot.

- Tudom - mondta Dorka. - De elvesztettük a Madárijesztőt, és azon tanakodunk, hogyan szerezzük vissza.

- Hol van? - kérdezte a Gólya.

- Amott ni, a folyó közepén - mutatta a kislány.

- Ha nem volna olyan nagy és nehéz, kihoznám - mondta a Gólya.

- Csöppet sem nehéz - kiáltott fel Dorka élénken. - Szalmával van kitömve! Ha visszahozod, örökké hálásak leszünk neked.

- Megpróbálom - ígérte a Gólya. - De ha mégis túl nehéz, és nem bírom el, akkor kénytelen leszek a vízbe ejteni.

Azzal a levegőbe emelkedett, és a folyó felett odaszállt, ahol a Madárijesztő kuksolt a rúd végén fennakadva. A Gólya megragadta erős csőrével, és a levegőn át kivitte a partra, ahol Dorka várta az Oroszlánnál, a Bádog Favágóval meg Totóval együtt.

Mikor a Madárijesztő ismét visszakerült barátai közé, úgy megörült, hogy sorra megölelgette őket, még Totót meg az Oroszlánt is; és mikor elindultak, harsány "ihajja-csuhajjá"-val kísérte minden lépését, olyan túláradóan boldog volt.

- Már attól féltem, örökre ott maradok a vízben - magyarázta. - De ez az aranyos Gólya megmentett. Ha valaha is szert teszek egy kis észre, megkeresem, és én is teszek neki valami szívességet viszonzásul.

- Sose fáradj - szólt le a Gólya, aki ott repült felettük. - Mindig szívesen segítek azon, aki bajba került. De most mennem kell, várnak a fiókáim otthon a fészekben. Remélem, megtaláljátok a Smaragdvárost, és Oz segít majd rajtatok.

- Köszönjük szépen - mondta Dorka, a kedves Gólya pedig a magasba emelkedett, és csakhamar eltűnt szemük elől.

Barátaink mentek, mendegéltek tovább a parton, hallgatták a tarka tollú madarak énekét, és gyönyörködtek a virágokban. Olyan sűrűn álltak, hogy valóságos szőnyeget alkottak a földön. Óriási sárga, fehér, kék, lila virágok váltakoztak hatalmas piros pipacsokkal, amelyeknek élénk, ragyogó színétől Dorkának szinte káprázott a szeme.

- Ugye, milyen szépek? - lelkendezett a kislány, ahogy beszívta a virágok édes illatát.

- Alighanem - hagyta rá a Madárijesztő. - Ha lesz agyvelőm, valószínűleg jobban fogom élvezni.

- Ha volna szívem, szeretném őket! - fűzte tovább a szót a Bádog Favágó.

- Mindig szerettem a virágot - jegyezte meg az Oroszlán. - Olyan törékeny és gyámoltalan. De az erdőben nincsenek olyan szép színes virágok, mint ezek itten.

Ahogy haladtak, egyre több és több lett a nagy piros pipacs és egyre kevesebb a másféle fajta virág; csakhamar óriási pipacsföld közepébe kerültek. Mármost köztudomású dolog, hogy ahol nagyon sok pipacs van együtt, a szaguk olyan erős, hogy aki beleheli, elalszik, és ha az alvót nem viszik ki gyorsan a virágok közül, soha többé nem ébred föl. Dorka azonban nem tudta ezt, nem is tudott kikászolódni a pipi-piros virágok közül, mert a pipacsföldnek nem volt se vége, se hossza; szemhéja így egyre jobban elnehezült, és a végén úgy érezte, muszáj leülnie, hogy pihenjen, aludjék.

De a Bádog Favágó nem engedte.

- Sietnünk kell, hogy sötétedés előtt visszajussunk a sárga téglával kövezett útra - biztatta Dorkát, és a Madárijesztő is megerősítette ezt. Így hát mentek, mendegéltek még egy darabig, de a végén Dorka már nem állt a lábán. Szeme akaratlanul lehunyódott, a leányka elfelejtette, hol van, és elvágódott a pipacsok között, mély álomba merült.

- Mit tegyünk? - kérdezte a Bádog Favágó.

- Ha itt hagyjuk, meghal - mondta az Oroszlán. - A pipacs szaga megöl bennünket, élőlényeket. Jómagam is alig bírom nyitva tartani a szemem, és a kutya máris alszik.

Totó csakugyan lefeküdt kis úrnője mellé. A Madárijesztőt meg a Bádog Favágót azonban nem bántotta a szag, mert nem voltak húsból és vérből.

- Rohanj, ahogy csak tudsz - biztatta a Madárijesztő az Oroszlánt. - A leánykát kivisszük, de ha te is elalszol, nem bírunk el, mert igen nehéz vagy.

Az Oroszlán összeszedte maradék erejét, és nekiiramodott, amilyen gyorsan csak tudott. Egykettőre eltűnt szem elől.

- Gyere, csináljunk széket a kezünkből, és vigyük - mondta a Madárijesztő. Fölvették Totót, és Dorka ölébe tették, aztán összefogózva széket formáltak, aminek a kezük volt az ülőkéje, karjuk volt a karja, és azon vitték az alvó leánykát a virágokon át.

Mentek, mentek, mendegéltek, de úgy tetszett, a halált hozó nagy virágszőnyeg sohasem ér véget. Követték a folyó kanyarulatát, és egyszer csak rábukkantak cimborájukra, az Oroszlánra. Még ez a hatalmas állat sem bírta el a pipacsok szagát, feladta a küzdelmet, és elterült alva, nem messze a pipacsföld szélétől, ahol már selymes zöld rét terült elébük.

- Nem segíthetünk rajta - állapította meg búsan a Bádog Favágó. - Olyan nehéz, hogy nem tudjuk fölemelni. Itt kell hagynunk, hogy örök álmát aludja; talán arról fog álmodni, hogy végre megjött a bátorsága.

- Sajnálom szegényt - mondta a Madárijesztő. - Gyáva létére is jó cimbora volt. De hiába, menjünk tovább.

Kivitték az alvó kislányt egy kies helyre a folyó mentén, jó messze a pipacsföldtől, hogy ne kelljen tovább belehelnie a virágok halált hozó, mérges illatát, gyengéden lefektették a puha fűbe, és vártak, amíg a friss szellő fölébreszti. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

nagyon jó

(viktória, 2012.05.01 15:48)

nagyon jó kis mesebeli mese volt!