Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. A mezei pockok királynője

2010.04.25

9. A mezei pockok királynője

- Most már nem lehetünk messze a sárga téglás úttól - jegyezte meg a Madárijesztő, Dorka mellett állva. - Csaknem ugyanannyit jöttünk fölfelé, amennyit levitt a folyó.

A Bádog Favágó éppen válaszolni akart, amikor fenyegető morgást hallott maga mögött, és ahogy megfordította a fejét (kitűnően működött, csapágyon forgott), különös állatot pillantott meg, amely hatalmas ugrásokkal közeledett feléjük a réten át. Csakhamar megállapította, hogy nem más, mint egy hatalmas, sárga vadmacska, s alighanem üldöz valamit, mert fülét lesunyta, pofáját eltátotta, hogy kilátszott két csúf fogsora, vörös szeme pedig tüzelt, mint a parázs. Ahogy közelebb ért, a Favágó azt is észrevette, hogy picike szürke mezei egér menekül előle, és jóllehet nem volt szíve, annyit azért tudott, hogy a Vadmacskától gonosz dolog üldözőbe venni egy ilyen ártatlan, aranyos kis jószágot.

Fölemelte fejszéjét, és amikor a Vadmacska elszaladt mellette, villámgyors ütéssel lesújtott rá, és levágta a fejét. A gonosz állat két darabban hemperedett a lába elé.

A mezei pocok, megszabadulván ellenségétől, megállt, odatipegett a Bádog Favágóhoz, és vékonyka, cincogó hangon megszólalt:

- Köszönöm! Köszönöm, hogy megmentetted az életemet!

- Ó, kérlek, ne is említsd, semmiség az egész! - válaszolta a Bádog Favágó. - Tudod, nekem nincs szívem, és azért igyekszem mindenkin segíteni, aki támogatásra szorul, még ha csak egy kis egér is az illető.

- Csak egér?! - méltatlankodott a pici állat. - Én királynő vagyok, a mezei pockok királynője!

- Ejha! - álmélkodott a Favágó, és mélyen meghajolt.

Ezért nemcsak bátor, hanem nagy tettet vittél véghez, amikor megmentetted az életemet - tette hozzá a Királynő.

Abban a pillanatban egy sereg mezei pocok szaladt oda mindenfelől, amilyen gyorsan csak apró lábaik vitték őket; mikor meglátták Királynőjüket, felkiáltottak:

- Ó, felséges Királynőnk, már azt hittük, véged van! Hogy tudtál megmenekülni a rémséges Vadmacskától?

És valamennyien olyan mélyen meghajoltak, hogy majdnem tótágast álltak kis királynőjük előtt.

- Ez a jópofa bádogember itten megölte a Vadmacskát, és megmentette az életemet. Hálából ezért elrendelem, hogy mától fogva valamennyien őt szolgáljátok, és teljesítsétek minden kívánságát.

- Igenis! - cincogták kórusban a pockok, és abban a minutában szétszaladtak, mert Totó fölébredt, a sok pocok láttán örvendezve elvakkantotta magát, és közéjük rontott. Már Kansasban is mindig szívesen hajkurászta az egereket, nem látott ebben semmi rosszat.

De a Bádog Favágó ölébe kapta a kutyát, és jó erősen fogta, közben pedig odaszólt a pockoknak:

- Gyertek vissza! Gyertek vissza! Totó nem bánt benneteket!

A Királynő kidugta fejét egy fűcsomó alól, és félénken cincogta:

- Igazán nem fog megharapni?

- Ne féljetek, nem engedem, hogy megharapjon! - ígérte a Bádog Favágó.

A pockok egymás után visszamerészkedtek, és Totó most már nem ugatta meg őket, de megpróbált kievickélni a Favágó karjából, és meg is harapta volna, ha nem tudja, hogy úgyis hiába, mert bádogból van.

Végül a legnagyobbik pocok megszólalt:

- Tehetünk valamit, amivel megháláljuk, hogy megmentetted Királynőnk életét?

- Nem, nem hiszem - felelte a Favágó, de a Madárijesztő, aki időközben gondolkozni próbált, bár ez nem sikerült, mert a feje szalmával volt kitömve, gyorsan megszólalt:

- Dehogyse! Mentsétek meg a barátunkat, a Gyáva Oroszlánt, aki elaludt a pipacsföldön.

- Oroszlán?! - sikoltott fel a Királynő. - Hiszen az felfal mindannyiunkat!

- Szó sincs róla - jelentette ki a Madárijesztő. - Ez az Oroszlán gyáva.

- Igazán? - álmélkodott a Királynő.

- Ő maga mondja - bizonygatta a Madárijesztő. - Különben se bántana soha senkit, aki a barátunk. Ha segítsz megmenteni, szavamat adom rá, hogy a hajatok szála se görbül meg.

- Helyes - mondta a Királynő. - Megbízunk benned. Mit tegyünk tehát?

- Sokan vannak ezek a pockok, akik téged Királynőjüknek tisztelnek, és szót fogadnak neked?

- Ó, igen, sok-sok ezren!

- Akkor parancsold meg nekik, hogy jöjjenek ide mihamarabb, és mindegyik hozzon magával egy hosszú madzagot.

A Királynő ekkor kíséretéhez fordult, és meghagyta udvari pockainak, siessenek, és azonnal hívják össze az egész népet. A pockok, mihelyt megkapták a parancsot, szétszaladtak a szélrózsa minden irányába.

A Madárijesztő most a Bádog Favágóhoz fordult:

- Most pedig menj le a folyópartra, vágj ki annyi fát, amennyi kell, és készíts erős szekeret, amelyik elbírja az Oroszlánt.

A Favágó tüstént munkához látott, és lombjuktól-gallyaiktól megtisztított fatörzsekből csakhamar szekeret ácsolt össze; a négy kereket a legvastagabbik fatörzs négy kurta darabkájából készítette. Olyan gyorsan, olyan jól dolgozott, hogy mire a pockok visszaérkeztek, a szekér is elkészült.

Mindenfelől sereglettek, ezren és ezren, kicsik és nagyok és közepesek; és mindegyik egy darabka madzagot hozott a szájában. Dorka akkortájt ocsúdott föl mély álmából, és képzelhetjük csodálkozását, amikor felnyitotta szemét, és tapasztalta, hogy a fűben fekszik, száz meg száz mezei pocok áll körülötte, és nézegeti félénk pillogással. De a Madárijesztő mindent megmagyarázott, majd a méltóságteljes kis Királynőhöz fordulva így szólt:

- Engedd meg, Dorka, hogy bemutassam neked a Királynő Őfelségét.

Dorka komolyan bólintott, a kis Királynő hajbókolt, és csakhamar jól összebarátkozott a leánykával.

A Madárijesztő és a Favágó most nekiálltak, és a pockokat a magukkal hozott madzag segítségével odakötözték a szekérhez. A madzag egyik végét a pockok nyaka köré erősítették, másik végét pedig a szekérhez. A szekér persze sok százszor nagyobb volt, mint a piciny állatok, amelyeknek el kellett húzniuk; de mikor valamennyi pockot befogták, egész könnyen elindultak vele. Még a Madárijesztő és a Bádog Favágó is felült rá, és a fura apró lovacskák fürgén elhúzták a kocsit oda, ahol az Oroszlán feküdt, mély álomba merülve.

Keserves munkával, nagy nehezen föltették a nehéz Oroszlánt a szekérre, és azután a Királynő gyorsan kiadta a parancsot az indulásra, mert attól félt, ha a pockok túl sokáig időznek a pipacsok között, ők is elalszanak.

Akármilyen sokan voltak, eleinte meg sem tudták mozdítani a nehéz teherrel megrakott szekeret; de a Favágó és a Madárijesztő megtolták hátulról, és akkor nagy nehezen elindultak. Hamarosan kigurították az Oroszlánt a pipacsföldről a zöld mezőre, ahol tiszta, friss levegőt szíhatott ismét a pipacsok mérges kigőzölgései helyett.

Dorka eléjük ment, és melegen megköszönte a kicsi pockoknak, hogy megmentették barátját a biztos haláltól. Annyira megszerette az óriási Oroszlánt, hogy szívből örült megmenekülésének.

A pockok, miután kifogták őket a székérből, a magas füvön át fürgén siettek otthonuk felé. Utolsónak a Királynő búcsúzott:

- Ha bármikor szükséged lenne ránk, állj ki a rétre, és kiálts; mi meghalljuk majd, és azonnal segítségedre sietünk. Élj boldogul!

- A viszontlátásra! - köszöntek valamennyien, és a kicsi Királynő fürgén elszaladt; Dorka a karjába vette Totót, és erősen fogta, nehogy utána szaladjon és megijessze.

Azután leültek az Oroszlán mellé, és várták, hogy fölébredjen. A Madárijesztő finom gyümölcsöt hozott Dorkának egy közeli fáról, és a leányka jóízűen megvacsorázott. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.